The Rats in the Walls – bemutató

Emlékszem, amikor annak idején megismerkedtem Howard Phillips Lovecraft munkásságával, és az “alapműveken” már túl voltam, egy ismerősöm felsorolt még pár novellát a zseniális szerzőtől, amiket érdemes még elolvasnom (érdekességképpen jegyzem meg, hogy a Tindalos kutyái is a listán szerepelt, holott azt Frank Belknap Long írta). A Patkányok a falban cím azonnal felkeltette az érdeklődésem, puszta jelentésével is audiovizuális ingert váltott ki belőlem és képzettársítások egész sorát indította el benne. Ám úgy adódott, hogy csak jóval később tudtam elolvasni a művet, a várt hatás azonban nem maradt el.

Lovecraft 1923-ban írta meg The Rats in the Walls (Patkányok a falban) című novelláját, melynek inspirációs forrásairól sok információ látott napvilágot (valós helyszínek, klasszikus művek,  C. G. Jung kollektív tudattalanról szóló elméletei és a neves pszichológus “híres álma” – a jungi hatásnak nagyon friss élményekből, olvasmányokból kellett [volna] táplálkoznia), ám a legszimpatikusabb gondolat az, amit az író maga fogalmazott meg később: a novella egy rendkívül hétköznapi eseményből (a tapéta elszakadása) következő gondolatmenetből született. Azaz az alkotó fantáziája meglódult egy éjszaka, és elkezdte írni munkásságának egyik legspontánabb, leginprovizatívabb alkotását.

Ez természetesen Lovecraft esetében sohasem az átgondolatlanságot jelenti: a történetvezetés módja és a rengeteg kultúrtörténeti utalás a tudatos és alapos szerkesztés jele. A Patkányok a falban a legközönségesebb értelemben lovecrafti, de szín-tiszta lovecrafti rémtörténet, ám ennél fontosabb, hogy az íróra egyedien jellemző stílusjegyek mellett tartalmaz mindent, ami egy rémtörténetet általában működőképessé, hatásossá tehet.

A novella persze Lovecraft-rajongóként is rendkívül élvezetes csemege, hiszen az író gondolkodása, jelleme és érzelemvilága tisztán kiérződik belőle. Kiolvashatjuk a sorokból a családi birtok sokszor emlegetett elvesztése okozta keserűségéből fakadó visszavágyódást épp úgy, mint Lovecraft tudományos ismereteinek figyelemre méltó megnyilvánulását.

A történet egy bizonyos De la Poer család körül bonyolódik, amelynek kései sarja a keresztnévvel nem illetett narrátor, aki a család tragikus pusztulása után Amerikába utazó, vezeték nevét Delapore-ra változtató ős leszármazottja. Maga az elbeszélő nem sok érdeklődést mutat a család múltja iránt. Annál inkább fia, a katonai szolgálatot teljesítő Alfred, aki egy katonatársától hall először felmenőinek óvilágbeli, misztikummal és halállal terhes történetéről, amely jórészt mendemondákból és rémtörténetekből áll. Miután a De la Poer dianasztia múltjáról egy családregényre elegendő információt megtudunk (megtébolyodott, pogány, vagy egyéb okból visszatetszést keltő családtagok, a kúriában rejlő, rettegett titkok), az is kiderül, hogy a tengerentúlon új életet kezdő Delapore egy éjszaka legyilkolta a család többi tagját, ám amikor a törvény színe előtt megindokolta tettét, felmentést kapott. Egy igazán terhelt múltú dinasztia ez, ám mindez a régmúlt fekete homályába veszne, ha nem történne egy tragédia: Alfred lenyomorodva tér vissza a háborúból, majd hamarosan meghal. Ez összetöri édesapját (a narrátort), aki mintegy “végtisztességből” elhatározza, hogy hazautazik Angliába, hogy rendbe hozassa ősei otthonát.

Tehát már a kiindulási ponton megvan minden, ami egy jó rémtörténethez ugyan nem elengedhetetlen, de mindenképpen jó alap: sötét múltú család, egy lenyűgöző helyszín (amely az én emlékezetemben már akkor is a hátborzongató hangzású Exham Priory néven marad meg, ha Galamb Zoltán fordítása – exhami rendház – valószínűleg pontosabb) és egy hihető motiváció, ami miatt hősünk nem utazik vissza Amerikába, amint az első baljós jelek mutatkoznak.

Mert a baljós jelek szaporodnak. A felújítás nem zajlik problémamentesen, egyre inkább napvilágra kerülnek az épület szerkezeti furcsaságai, a birtok macskái zavartan viselkednek és megjelennek a patkányok. Az utolsó De la Poer távozása után a sokáig magára hagyott exhami kúria falai közül egy éjjel éhes patkányok végeláthatatlan serege özönlött ki, elpusztítva terményt, jószágot és nem kímélve az embereket sem. Azóta azonban (az elbeszélés jelenéig) hosszú évtizedek teltek el és senki sem számított hasonló eseményre. Ám Delapore éjjel a falikárpit mozgására, és a patkányok összetéveszthetetlen kaparászására ébred. Miután Delapore segítségül hívja barátait, és egy egész kis kutatócsoport alapul, a megzavarodott macskák segítségével követik a patkányokat és egy elhagyatott, kriptaszerű helyiségben egy kőlappal lezárt átjáróra bukkannak. Az építkezés során már kiderült, hogy az épület egy római (vagy romanikus?), valamint még annál is régebbi objektum alapjaira épült – tehát az archeológiai tapasztalatoknak megfelelően az újabb rétegek alatt ősibb rétegek fekszenek. Ám hőseink ezzel együtt sem számítanak arra a borzalmas titokra, amit Exham Priory, sőt az egész környék a mélyében rejteget.

Lovecraft nagy ötlete, hogy miközben a kutatók, élükön az utolsó De la Poer sarjjal, egyre mélyebbre és mélyebbre hatolnak a föld alá, a labirintusszerű építmény különböző szintjein, mint  a történelem korszakain, áthaladva végül a prehisztorikus régmúltba jutnak: majomszerű, félemberi alakok maradványaira, deformált koponyákra és csontokra bukkannak. A család különböző nemzedékei iszonytató viszonyt ápoltak az ősi időkből visszamaradt, embernek alig nevezhető lényekkel. Megették őket és ebben rejlik az elbeszélés erejét adó egyik fontos tény. Úgy tűnik Lovecraft nem csak felkészült volt korának antropológiai és fejlődéstani ismereteiből, de tisztában volt olyan evolúció-biológiai folyamatokkal is, amelyek megértése (előre is elnézést) a legtöbb mai ember felfogóképességét is meghaladja. Felróhatjuk neki a “piltdowni ember” felemlegetését, de akkor is tény, hogy egy valamit korát alaposan megelőző pontossággal érzett meg: történetesen azt, hogy a Földön minden élőlényt folyamatos, megszakítás nélküli fejlődési vonal köt össze. Lovecraft nem csak felteszi a kérdést, hogy vajon az “alacsonyabb evolúciós szinten” álló elődeink elfogyasztása “mikortól” (azaz az „emberré válás” mely szakaszától) számít kannibalizmusnak, azaz megbocsáthatatlan bűnnek, de az olvasót is arra készteti, hogy ebbe belegondoljon. A meghökkentés, elképesztés, a gondolatok sötét, ismeretlen mélységekbe futó mederbe való terelése az egyik legnagyobb erénye a lovecrafti prózának.

Hosszasan csemegézhetnénk még a kultúra- és tudománytörténeti utalásokból, amelyeket minden olvasó saját érdeklődési köre és (magamból kiindulva) műveltségi szintje alapján vesz észre vagy nem vesz észre, ám ahogyan a befogadás során is leginkább “villámcsapásszerűen” tudatosulnak bennünk ezek, úgy az utólagos vizsgálatnál is érdemesebb arra figyelni, hogy mi teszi a novellát hamisítatlan, működőképes rémtörténetté. Bár a novella eleje Lovecraft lenyűgöző elbeszélői stílusa ellenére sem mutat többet egy klasszikus (gótikus gyökerű) rémhistóriánál (meggyőződésem, hogy a falikárpit mögött motoszkáló patkányok képe a “nagy elődök” szellemtörténetei előtti tisztelgés), a történet egy ponton megragadja az olvasót és végigvonszolja azon a kálváriaszerű úton, amelyen főhőse is végighalad. Biztosan mindannyian olvastunk már olyan novellát, elbeszélést vagy regényt, láttunk már olyan filmet, amelynél azt éreztük, hogy a főszereplő egy ponton érthetetlenül rossz döntést hoz, megpecsételve ezzel önmaga és mások sorsát. Mi nem mentünk volna be abba a házba, nem választottuk volna az a másik utat – érezzük gyakran. Jegyezzük meg: egy jól megírt rémtörténetnél ilyen nem fordulhat elő! Nem csak a hihető motiváció és a logikus előkészítés az, amely végül magával ragadja az olvasót, hanem az elbeszélés sodró lendülete és a szöveg által irányítottan kiváltott gondolatmenet. Ha el is hisszük, hogy a The Rats in the Walls narrátora elhunyt fia iránti tiszteletből újíttatja fel az exhami rendházat, valamint megértjük, hogy nem követi el azt a botorságot, hogy egyedül jár utána a rejtélyeknek, még akkor is elképzelhető, hogy a mélybe vezető lépcsősor tetején elgondolkodunk, habozunk. Ám ekkor már nincs visszaút: mi magunk is alá akarunk szállni Exham Priory sötét kazamatáiba, látni akarjuk az évezredes iszonyatot, amit a föld sírhantszerűen rejtett el az igazságot csak sejtő környékbeliek elől és bele akarunk nézni a feneketlen mélységbe, amelynek puszta tudata is elménkig hatol.

A novella nagy erénye még szerintem, hogy nem enged a végső csábításnak: a főhőssel együtt mi is szinte várjuk, hogy a feneketlen mélységből tombolva előtörjön az időtlen rettenet, ám egy rossz lépés egy sokkal prózaiabb, ám nem kevésbé iszonytató és elemibb végzet felé sodorja a narrátort. Épp ezért a Patkányok a falban nem lesz Lovecraft legjelentősebb vagy legemlegetettebb alkotása és talán nem is a jobb novellái közül való, ám ezzel együtt is egy felkavaró, elgondolkodtató és a szó legnemesebb értelmében véve jó rémtörténet.

mm
"Emberi kötelességünk cselekvésre ösztönözni azokat, akikben az alkotó szándék legkisebb lángja is ég."
Az oldal tetejére