Az előző részben sikerült kiveséznünk a punk és Lovecraft kapcsolatának leginkább kísérletező és különleges momentumát a Rudimentary Peni konceptalbumának formájában. Most evezzünk kicsit kevésbé experimentális vizekre, és nézzünk meg néhányat azok közül a nyers, agresszív, három akkordos zenekarok közül, akiket szintén megihletett a kozmikus horror mesterének munkássága.

Kezdjünk talán az egylemezes garázs-punk csodával, a The Vaselines-el, egyik leginkább említésre méltó érdeme, hogy a Nirvana-frontember Kurt Cobain rajongásig szerette a zenéjüket. Részben ennek is köszönhető, hogy a banda egyetlen hivatalosan megjelent lemez (Enter the Vaselines, 1986) ellenére is igazi kultikus formációnak számít, és bizonyos szempontból a grunge egyik előfutárának is tekinthető az egyébként rendkívül minimalista hangzású, monoton garázszenéjük. Lovecraft című daluk saját bevallásuk szerint egyfajta HPL hommage-ként is felfogható, azonban dalszövegét elnézve, amely a kozmikus horror tematikája helyett sokkal inkább a beteges szexualitás és erőszak témája körül forog, ez azért erősen vitatható.

„Kill your friends,
Light your feet,
Do what I want,
Lovecraft.

Kiss your mouth,
Burn your hair,
Do what I want,
Lovecraft.”

A dal maga egyébként egy véget nem érően monotonnak tűnő, vontatott, minimalista garázs-rock szerzemény, amit kissé talán feldob az itt-ott feltűnő szintetizátorok és hindu szertartásokat idéző tam-tam dobok hangja, ettől függetlenül azonban a Rudimentary Peni korábban elemzett anyagához hasonlítva a Vaselines-féle Lovecraft-et sokkal inkább mondanám polgárpukkasztónak szánt, hippi émelygésnek, mintsem igazán tökös punk nótának.

Személy szerint már csak származási helyük és az általuk feldolgozott témák kontrasztja miatt is érdekesebbnek tartom White Flag nevű brigádot, akik nem máshol, mint a napfényes Kaliforniában, Sunnymead városában alakultak 1982-ben. A nevében (és lemezborítóik, valamint plakátjaik dizájnjában is) a punk körökben jól ismert Black Flag zenekar nevét kifigurázó/újragondoló brigád 1996-os Step Back 10 című albuma már csak azért is érdekes, mert rögtön három Lovecrafti ihletésű dalt is tartalmaz. A Cthulu Calling (így, hibásan leírva), az At the Mountains of Madness, valamint a Wake Up Screaming című dalok közül az első direkt módon építkezik HPL majdnem azonos című írásából, a második kettő pedig pusztán címében idézi az adott novellát. Hills könyvében idézi a zenekar énekesét, Pat Fear-t, aki az At the Mountains of Madness című számmal kapcsolatban elmondja, hogy a dal szövege tulajdonképpen nem igazán kötődik a novella konkrét történéseihez, pusztán halálról, élve eltemetésről, és egyéb borzalmas dolgokról mutat fel metaforikus, költői képeket. A három dal közül az utolsó, a Wake up Screaming szintén elvétve tartalmaz bizonyos utalásokat a Lovecrafti mítoszvilág egy-egy szegmensére. („In shrouded pain I watch the skies / For colours out of space and time”). A Hill-féle könyvben olvasható beszélgetésből az is kiderül, hogy a zenekar egy Within the Walls of Eryx című számot is felsorakoztatott repertoárjában, ami azonban -amennyiben információim helyesek- sosem került felvételre. A cikkben szereplő anyagok közül talán ezt a lemezt mondanám a leg autentikusabb és nyersebb hardcore punk felvételnek, igazi, mindenféle elektronikus betéttől, metálos elhajlástól, valamint idegtépő kísérletezéstől mentes, három akkordos, tuskó hc-punk, a Black Flag és kortársainak nyomvonalán.

Persze ha már autentikus, nyers hardcore punknál tartunk, érdemes kitérnünk a némi thrash-beütést is felmutató kanadai Dayglo Abortions zenekarra is, akiknek dalszövegeikkel és lemezborítóikkal nem egyszer sikerült kivívniuk a hatóságok érdeklődését is. (1986-os Feed us a Fetus című albumuk borítóján például Ronald Reagen, amerikai elnök és felesége láthatók, egy zöldséges mártással felszolgált magzat társaságában.) Gyors és agresszív, erőszakos témákat boncolgató muzsikájuk gyakorta idézi a punk alapvetésnek számító Dead Kennedys hangzását, szövegeikben pedig a céltalan, pszichopata erőszak mellett gyakorta feszegetnek erős társadalmi-politikai kérdéseket is. A Dayglo Abortions ugyan túlzottan sok figyelmet nem szentelt Lovecraft életének és munkásságának, azonban Spawn of Yog-Sothoth című daluk mégis arról árulkodik, hogy nem ismeretlen számukra a kozmikus horror koronázatlan királyának életműve. Hill könyvében azonban arra is kitér, hogy a dal címét leszámítva nem igazán tartalmaz semmiféle konkrét Lovecrafti utalást, és ahogy bizonyos sorokból („The beast 400 hitpoints/ The beast strength 25/ The beast charisma – 7/ If you meet his eye, you will die”) következtethetünk, szövegére sokkal inkább a Lovecrafti univerzum által inspirált szerepjátékok voltak hatással, mintsem magának HPL-nek konkrét művei.

Rengeteg, hasonló zenekart említhetnénk még, akik a hardcore punk színes palettáján egy-egy dallal leróják tiszteletüket H.P. Lovecraft munkássága előtt, példának okáért már csak saját stílusmeghatárzása miatt is érdekes a magát „electronic junk punk” ként definiáló Babyland, akik egyetlen, Arthur Jermyn címre keresztelt dalukkal tisztelegnek a kozmikus horror nagymestere előtt. A dal a zenekar első, 1992-es You Suck Crap című nagylemezén hallható, és sokkal inkább afféle borult elektronikus prüntyögés, mintsem klasszikus értelemben vett, nyers punkzene. Ahogyan a dalszerző Smith saját szavaiból kiderül Hill könyvében, egy zajos, sötét hangulatú dalról van szó, amit valóban nagyon erősen inspirált H.P. Lovecraft Facts Concerning the Late Arthur Jermyn and His Family című munkája. A dal szövege azonban egyfajta rasszizmusellenes üzenetet hordoz, ami HPL személyes nézeteit ismerve kifejezetten ötletes, érdekes csavarnak is tekinthető.

Hill könyvében említést tesz még a Lurking Fear elnevezésű hardcore punk brigádról, akik nevük ellenére mindössze két Lovecrafti tematikájú dallal rendelkeznek (Innsmouth Bay – Edge of Identity, Something in the Basement). Sajnos a zenekartól nem találtam online elérhető anyagot, Hill azonban részletesen vesézi ki a két tételt, melyek közül az első a The Shadow Over Innsmouth Lovecraft-rajongók számára jól ismert történetét veszi alapul, míg a második kevésbé erős szálakkal, de a The Shunned House című műhöz kötető.

Nos, talán hosszú oldalakon keresztül kutathatnánk és feszegethetnénk H.P. Lovecraft élete és munkássága, valamint a punk rock különböző vadhajtásainak kapcsolatát, hiszen tény és való, hogy megannyi egyéb zenei irányzat mellett eme mindennel szemben haladó, alapvetően energikus, agresszív, disszonáns és társadalomkritikus irányzat követőit is sok esetben inspirálta.  Amit azonban különösen érdekesnek tartok, az az, hogy a horror-punk al-műfaj követői nem igazán nyúlnak vissza Lovecraft munkásságáig, és sokkal inkább B-kategóriás filmek, esetleg Poe vagy Stoker munkáiból táplálkoznak dalaik megírásakor. Habár se szeri, se száma a stílusban úttörőnek számító Misfits nyomdokain haladó, sötét szövegvilággal operáló brigádoknak, szinte egyikőjüket sem ihlette meg közvetlenül a kozmikus horror mesterének munkássága. Akadnak persze kivételek, mint például a rövid életű Zombeast Cthulhu című dala, vagy a Frankenstein zenekar Lovecraft névre keresztelt, slágergyanús szerzeménye (ami már sokkal inkább a psychobilly zsáner kereteit feszegeti, mintsem a horror-punkét), azonban valamiért (számomra meglepő módon) egyetlen olyan horror-punk formációval sem találkoztam, akik teljes munkásságukat, vagy akár csak egy koncept-albumot HPL munkássága köré építettek volna. Pedig, ahogy ezt mondani szokás, a téma tálcán kínálja magát, és a lehetőségek az irodalom terén tevékenyledő Lovecraft-epigonok számát tekintve akár zenei téren is kimeríthetetlenek lennének.

A cikk megírásához saját tapasztalataim mellett főként Gary Hill The Strange Sound of Cthulhu: Music Inspired by the Writings of H. P. Lovecraft című kötetét használtam fel, melyben a szerző részletesen vesézi ki a rockzene különböző formáinak és Lovecraft munkásságának kapcsolatát.