“Boldogtalan az, akinek gyermekkorából csupán a félelem és a szomorúság emléke maradt meg. Szerencsétlen az, aki magányos órákra emlékezik ódon könyvek tébolyító sokaságával borított, barna függönyös, hatalmas, gyászos termekben, vagy riadt bámészkodásokra vadszőlőtől fojtogatott, gigászi, groteszk fák félhomályos ligetében, toronymagas némaságban imbolygó, göcsörtös ágak alatt.” – Bihari György fordítása
Ezekkel a végletekig túlragozott, költeménybe illő mondatokkal kezdi 1921-ben írt, The Outsider (A kívülálló) című, rövid novelláját Howard Phillips Lovecraft. Emlbematikus rémtörténete szürreális mese a magányról, az elvágyódásról, a kitaszítottság érzéséről, melyek többször megérintették magát a szerzőt is élete során. Az egyik legszemélyesebb alkotása ez az írónak, ezzel együtt remek, könnyen befogadható, de nagyon is hatásos rémtörténet. Ám látni fogjuk, hogy egyszerűsége csupán látszat.
Érdemes megemlíteni, hogy ez a novella (Lovecraft saját bevallása szerint) tisztelgés Edgar Allan Poe munkássága előtt, amiből nem csak az következik, hogy remekbeszabott, gótikus rémtörténet, de az is, hogy szigorúan véve nem lovecrafti fikció – a kozmikus horrort “csak” a legelemibb szinten tartalmazza, de épp a máshonnan is ismerős, hamisítatlan, borzongató miliő adja a báját. Más források más műveket is megemlítenek, amik inspirálhatták az írót. Ez azért lehetséges, mert a gótikus rémirodalom visszatérő motívuma az emberi közösségek előtt lelepleződő, önmaga torzságára, a beilleszkedés lehetetlenségére ráébredő, abnormális emberforma, az abhumán.
A narrátor egy elhagyatott kastély magányos lakója, akinek nincsenek konkrét emlékei távolabbi múltjából. Homályosan emlékszik emberalakokra, akik talán felnevelték. Mindent, amit tud, a poros könyvtárszoba könyveiből tudja, tehát tud olvasni, ám valódi fogalmai a külvilágról nincsenek. Önmagát is csak nehézkesen tudja elhelyezni a könyvek által leírt valóságban. Emellett az otthonául szolgáló épületből csak az üres, pókhálós folyosókat és a földmélyi kriptát ismeri. Ez utóbbi, valamint a seregnyi patkány és denevért nem keltenek benne visszatetszést, tehát jól érzi magát a gótikus rémtörténetek hagyományos díszletei között.
A kastély közvetlen környezetéről sem sokat tudunk meg. Az elbeszélő leírja az áthatolhatatlan, sötét rengeteget, ami otthonát körülveszi, és amely annyira félelmetes, hogy Ő maga sem képes a mélyére hatolni. Azonban van egy torony, ami az erdő fái fölé magasodik. A főhős erre a toronyra kapaszkodik fel, hogy a lombkoronaszint fölé érve megpillanthassa a tiszta, kék eget és a napfényt. Érdekességképpen írom csak, hogy az eredeti, angol szöveget én úgy értelmeztem, hogy ez egy különálló torony, de Bihari György fordításából az derül ki, hogy a kastély legmagasabb tornyáról van szó.
Tehát a főszereplő, magánya elől menekülve, felmászik a torony falán, a magasban pedig egy kiszögellésbe, azon pedig egy nehéz, kő csapóajtóba ütközik, ami talán egy kilátóba vezet. Miután nagy nehezen felemeli a kőlapot, kiér a padkára, ahol döbbenetes látvány fogadja: nem az erdő fái fölé ért, hanem egy sík területre.
Olvastam egy elemzést, ami szerint a kastély a föld alatt volt és a torony a felszínre vezet. Erre azonban semmi utalás nincs és jusson eszünkbe, hogy a föld alatt nem nőnek fák! Egy másik elemzés szerint a csapóajtó egy másik világba vezetett és én is ebben hiszek. De akárhogy is van, ez nem más, mint az ősi mítoszoktól a modern fantasy-ig sok fikciós műben megjelenő “átkelés” vagy “portál” motívum, ami azért tűnik furcsának, mert elvileg a novella, mint rémtörténet, enélkül is működne. Ám nem véletlenül használtam a szürreális kifejezést a műre.
A narrátor barangolni kezd a “felszínen” és rátalál egy, az övéhez hasonló, másik kastélyra, melynek ablakából fény szűrődik ki és falai közül mulatozás zsivaja hallatszik. Miután a főszereplő belép az épületbe, ahol különös ruhába öltözött emberek egy bált tartanak, mindenki iszonyodva, a félelemtől eltorzult arccal menekülni kezd. Hősünk ezt nem tudja mire vélni, ám nemsokára maga is szembesül az iszonyatos rémséggel, ami az embereket megrémítette.
Érdemes odafigyelni az apró utalásokra, amelyek azt sugallják, hogy a korábban súlyos “amnéziával” küzdő szereplő, a “másik” kastélyhoz közeledve emlékezni kezd, ismerős érzések vezetik lépteit. Mintha régebben itt lakott volna, mintha ez lett volna otthona. Ebben felismerhetjük Lovecraft, személyes élettapasztalataiból táplálkozó, elvágyódását és hamarosan a “portál” jelentősége is világossá válik. Szemben áll egymással a két helyszín: a sötét, elhagyatott, kriptaszerű, régi építmény és a mulatozás hangjaitól zsongó, kellemes emlékeket ébresztő kastély. Az előbbi jelenlegi otthona a mesélőnek, ám egyben az elhagyatottság, a magány szimbóluma is, amitől igyekszik megszabadulni. Ezzel szemben egy ideális, kívánatos cél az élettel teli, egykori otthon. A két “világot” elválasztja egymástól az átjáró, a nehéz kőből faragott csapóajtó, aminek szimbolikus jelentősége egyértelmű: nem csak utat nyit, de le is zárja azt. Az önmaga abnormális, pontosabban abhumán voltával szembesülő főhős visszatérne gyűlölt, ám mégis biztonságot adó otthonába, ám nincs visszaút. Örökké a kívánt, az ideális világban marad, ám ott soha nem lelhet otthonra, mindörökké kitaszított, kívülálló marad.
Az elbeszélést végigkíséri az emlékezés, az idővel szembeni konfliktus kulcsmotívuma. Hősünk az “emléktelenségből” menekül az emlékezés felé; végső, hazug megnyugvást azonban csak a feledés adhat. A The Outsider amennyire hátborzongató és felkavaró, annyira szomorú történet is.
A novellában tehát megtalálható minden, amit egy lovecrafti alkotásban szerethetünk, önmagában is kiváló rémtörténet és (mint láttuk) teret enged az olvasói képzeletnek, összetett, több síkon értelmezhető, izgalmas és felkavaró alkotás. Én azonban mégis kicsit azt éreztem az olvasása közben, hogy Lovecraft patikamérlegen mérte ki az (egyébként kétségtelenül kiváló) hozzávalókat, ami egy hideg zsenitől (amilyen Lovecraft volt) elvárható, de egy szenvedélyes művésztől (amilyen Lovecraft szintén volt) talán kicsit kevésnek hat. Ha egy kiváló alkotó (ez esetben Poe) életműve előtt akarunk tisztelegni, akkor természetesen törekedni kell a tökéletes kivitelezésre, a műgondra – ezt jó, ha észünkbe véssük, ha H. P. Lovecraft munkásságát akarjuk megidézni, de ha egy nemes gesztusnál és az elvárható mértékű önkifejezésnél kicsit többet akarunk mondani az olvasóknak, akkor érdemesebb az író más, jobb műveiről is példát vennünk.
