Howard Phillips Lovecraft a rémtörténet korszakalkotó mestere, stílusteremtő géniusza. Azonban néhány novelláját olvasva az az érzésünk lehet, hogy valamiféle mítikus hangvételű fantasyvel állunk szemben. Ez két okból van így. Egyrészt modern olvasókként óhatatlanul is manapság népszerű fanatsztikus zsánerek stílusjegyeit ismerjük fel a fantasztikus irodalom hőskorában készült novellákban, másrészt abban az időben Lovecraft, ahogyan azt később el is ismerte, Lord Dunsany hatása alatt állt. Ennek is köszönhető, hogy az író több novellája is fantasztikus világokba tett, álomszerű utazás. Ám ahogyan rémtörténeteiben, úgy az Álom-ciklushoz tartozó novelláiban is megjelenik sajátos alkotói látásmódja és stílusa.
Az 1919-es The Doom That Came to Sarnath (A végzet, amely elérte Sarnathot) az ősi, szájhagyomány útján átadott mesék, legendák stílusában előadott történet egy civilizáció tündökléséről és bukásáról. Az elbeszélés nemes egyszerűségében is reprezentálja az író alkotói filozófiájának számos aspektusát.
Lovecraft egy időben és térben is távoli, talán nem is evilági helyszínre, Mnar földjére helyezi történtét, ahol az őskorból éppen kikecmergő emberi társadalmak folyam menti civilizációkat alapítanak. A legbátrabb és leg fejlődőképesebb emberközösség felfedez egy ásványkincsekben gazdag, még feltáratlan területet. Azonban nem véletlen, hogy korábban senki sem merészkedett arra a titokzatos vidékre. Ugyanis ott, egy félelmetes, zavaros vizű tó mellett fekszik Ib ősi városa, amelyet emberelőtti, torz kreatúrák laknak, akik egy titokzatos bálványt, Bokurg istenség förtelmes szobrát imádják.
A kreatúrák eredetére csak homályos legendák utalnak. Nem csak a lények, hanem az egész város, sőt az tó is a “holdól” ereszkedett alá. Meglehetősen szürreális vízió, Lovecraft misztikus eredettel magyarázza az Ib-lakók jelenlétét Mnar földjén.
“ők, a nagy, csöndes tó és Ib szürke kővárosa, gőzfelhőben szálltak alá egy éjszaka a holdból” – Kornya Zsolt fordítása
Ugyanakkor több elejtett megjegyzés is azt mutatja, hogy a halra, vagy kétéltűre emlékeztető, sikamlós testű szörnyek egy, az ember megjelenését megelőző, primitív faj leszármazottjai, tehát a valamelyik földi evolúció eredményei. Mindig lenyűg, ahogyan Lovecraft a fejlődéstanról és a civilizációk fejlődéséről szerzett ismereteit beleszőtte műveibe. Nagyon sajnálom, hogy sokan csak azt veszik figyelembe, hogy az író néha elfogadhatatlan társadalmi nézeteinek igazolását látta az ilyen tudományos elméletekben. Figyelembe véve a tudomány akkori és mai állását, csodálattal olvasom sorait:
“Ám nem sok maradt írva ezekről a teremtményekről, mert ősrégi időkben éltek, s az ember még fiatal, és nem sokat tud az őskor lényeiről.”
“…ámulatuk gyűlölettel volt vegyes, mivel nem tartották helyénvalónak, hogy ilyen külsejű teremtmények járják az emberiség hajnalkorát.” – Kornya Zsolt fordításai
Látni fogjuk, hogy a műben később is megjelenik ez a “szociál-darwinista” látásmód, egy bizonyos kérdésben viszont meglepően etikus nézőpontot képvisel az író, ám a társadalomtudomány csupán az egyik vetülete a novellának. Lovecraft természetesen most sem hazudtolja meg önmagát: nyomasztó, felkavaró fikciót alkotott és még a rémtörténetírásból is leckét ad.
Miután a pásztronép letelepedik és megalapítják Sarnathot, ezt a rohamosan fejlődő kereskedővárost, néhány ifjú behatol Ib városába és lemészárolja a számukra idegen faj egyedeit, de még alkotásaikat, kőépítményeiket is lerombolják. A maradványokat a tó fenekére dobják. Egy valamit kímélnek meg: Bokrug isten szobrát, amelyet, mintegy trófeaként, magukkal visznek és templomukban állítanak ki. Azonban a szobornak még aznap este nyoma vész, a templomban pedig csak a főpap holttestét találják meg, rémülettől eltorzult arccal. A Taran-Ish főpap a halála előtti pillanatokban a közeli kőoltárra véste a Végzet jelét.
Ezután Sarnath városa rohamos fejlődésnek indul és gazdag metropolisszá válik. Lovecraft költői, cizellált sorokban írja le a fantasztikus építményeket és a korukat messze meghaladó technikai vívmányokat, pl. a fűtött/hűtött melegházakat és az elárasztható stadionokat. Ez azonban nem futurista fikció: az író ismerte a hasonló, ókori római építményeket. Egy nyüzsgő fantasy-világ tárul elénk, amely sok tekintetben ideálisabb, utópisztikusabb, mint az általunk és Lovecraft által ismert modern társadalom, ám annak tükörképe is. Ahogyan az lenni szokott, Sarnathban nem csak a gazdagság, de a dekadencia és az önteltség is tetőfokára hág. A pazarló, kicsapongó életmódnak meg is van az eredménye. Valós történelmi társaihoz hasonlóan ez a civilizáció is minden művészeti és tudományos értékével együtt elbukik, azonban sorsa nem a járványok és éhínség okozta lassú pusztulás: Sarnath végzete természetfölötti eredetű.
Lovecraft példás etikai érzékről tesz tanúbizonyságot, amikor a leigázott civilizáció vallási értékeinek meggyalázását jelöli meg, mint a sarnathi kultúra koporsójába vert utolsó szöget. A félelmetes zárlatban a sejtetés és hangulatkeltés mestere a tanmeseszerű legendába a rémtörténetek sajátos hangulatát is beengedi. Nem vagyunk “szemtanúi” a várnép lemészárlásának, amennyiben így értelmezzük a sorokat, a borzalmas eseménysort az ünneplő tömeg viselkedésének megváltozásából találhatjuk ki. Először baljós érzés, megmagyarázhatatlan félelem lesz úrrá mindenkin, majd a várból kitörő tömeg, a rettegéstől eltorzult arcú menekülők, a kialakuló pánik teszik egyértelművé azt, amit a letaglózó zárókép már csak megkoronáz.
Jóval később szőke, kék szemű ifjak, az emberi evolúció egy új, magasabb lépcsőfokán álló nép lép az elátkozott vidékre, ahol immár Bokrug bálványa uralkodik – Sarnath végzete beteljesült. Azonban a novella zárómondata nem hagy nyugodni. Az írótól már egyébként is megszoktam, hogy a legegyszerűbb történeti koncepcióba is visz egy csavart, minden történetének van egy vagy több mögöttes rétege, amely olyan finoman belesimul a mű szövetébe, hogy jelenlétét érezni ugyan, de nem alkot teljes képet. Gondolkodásra, nyugtalanító képzettársításokra készteti az olvasót, aki így még nagyon sokáig nem nyugodhat.
„Ám a szittyóban félig elsüllyedve egy különös, zöld bálványt pillantottak meg; egy hihetetlenül régi szobrot, mely Bokrug, a nagy vízigyík alakját viselte. Ezt a bálványt, amit egy szentélyben őriznek az ilarneki főtemplomban, tisztelik azóta egész Mnarban a púpos hold alatt.”
Kornya Zsolt fordításában Lovecraft szavaiból az derül ki, hogy Sarnath pusztulásával nincs vége az évszázados történetnek. Az utókor, mintegy elismerve hatalmát, Bokrug istenséget tiszteli azóta is. Sarnath végzete intő jel a későbbi civilizációknak, azonban a kultusz továbbélése az újbóli bukás lehetőségét is magában hordozza. A mindig a háttérben megbúvó, pusztító, romlást hozó erő árnyéka messze túlmutat a klasszikus fantasyk „gonosz hatalmain”: egy minden emberi társadalomra leselkedő, leküzdhetetlen és megérthetetlen fenyegetés rémképe.
Lovecraft rettegett a gondolattól, hogy az egykor fényes, művelt civilizációk, amilyennek a sajátját is tartotta, egyszer csak az enyészet martalékává válhatnak. Ha ma élne, mint minden értelmes ember, biztosan látná, hogy a jelen társadalmát is könnyedén elsöpörhetik azok az erők, amelyek korábban számos „fényes birodalom” végét okozták. Ám biztos vagyok benne, hogy a kulturális értékeket is meglátná, és valószínűleg örömet okozna neki a gondolat, hogy a munkásságát még ma is tisztelik és őrzik.
Borítókép: Nikolai Litvinenko: Sarnath
