Victor LaValle Fekete Tom balladája című kisregénye a 2016-os év egyik sikertörténete. Számos díjra jelölték, elnyerte a Shirley Jackson, és a This is Horror-díjakat, de esélyes volt még a Hugo, Nebula, Locus, Goodreads Choice Awards (horror), World Fantasy, British Fantasy, Theodor Sturgeon és Bram Stoker-díjakra is. A folyamat nem állt meg és odáig eszkalálódott, hogy az AMC tévécsatorna úgy tűnik sorozatot készít LaValle történetből. Kevés olyan irodalmi portál, blog, híroldal létezik, ami ne számolt volna be a balladáról, a The Black Aether pedig Molnár András közreműködésével egyedüliként Magyarországon interjút készíthetett a szerzővel.
A Tor.com ismét belenyúlt a jóba, ez kétségtelen.
Legnagyobb szerencsénkre a Fumax kiadó hamar kapcsolt és a megjelenés után másfél évvel, itthon is megjelent a kisregény magyar nyelven. Ezúton is köszönöm a Fumaxnak, hogy megtiszteltek minket egy példánnyal a kiadványból. Jelenleg 1.750.- forintos áron lehet megrendelni tőlük, ami kifejezetten baráti ár, annak ellenére, hogy a ballada pár óra alatt kivégezhető. Azonban ha belegondolok, hogy az általam várósnak ítélt The Mummy filmért is közel ugyan ennyit fizet az ember, a könyv az év üzletének tűnik.
Ugyan is a Fekete Tom balladája remek történet, amit bátran merek ajánlani mindenkinek.
Még is van ott egy kis de. Azonban ez a de nem abból adódik, hogy esetleg LaValle nem végzett jó munkát. Victor LaValle jó történetet írt! Viszont a kisregény beleesett abba a csapdába, hogy a WFA körül kialakult botrány H. P. Lovecraft személyével és a róla formázott szoborral kapcsolatban, úgy emelte piedesztálra a történetet, hogy azt nem érdemelte meg maradéktalanul. Nem tudom másként jellemezni ezt a folyamatot, mint hogy a történetet, ami egyébként valóban reflexió Lovecraft munkásságára, véres kardként hordozták körbe, dicsőítették és mutogatták, lássa mindenki, ezt így kell csinálni, így kell megmondani, na most Lovecraft jól megkapta. A hype túlnőtt rajta, és eszközként használta fel a Lovecraft munkássága elleni állóháborúban, de jelen pillanatban ez úgy tűnik, légpuskával lőttek nagyvadra. Ugyan is nem a Fekete Tom balladája lesz az a történet, ami megreformálja az olvasók véleményét Lovecraft műveiben feltűnő rasszizmussal kapcsolatban.
Kétségtelen, hogy a kisregény céljai közt szerepel Lovecraft rasszizmusa elleni fellépés, figyelemfelhívás, hisz LaValle az interjúnkban ezt alá is támasztja arra a kérdésre válaszolva, miért éppen a Red Hookot választotta újraértelmezésre.
“Tudtam, hogy ha valamiféle ellentámadást készülök írni Lovecrafttal szemben, az nem szólhat egyik a Rhode Islanden játszódó történetről sem. Egyszerűen nem ismerem úgy az államot – a nagyvárosait, a parti városkáit –, hogy vitába szálljak azzal, ahogyan a dolgokat elrendezte bennük. A Red Hook viszont Brooklynban játszódott.”
Az ember kizárólag csak magát hibáztathatja, ha nem azt kapja amit várt, mert felült az adott könyv, film, zene vagy legyen az bármilyen kreatív alkotás körüli felhajtásnak. Álljon ez mögött a felhajtás mögött bármilyen szándék is. Félreértés ne essék, nem csalódtam, hiszen maga a kisregény egy kifejezetten jó történet, de úgy gondoltam előzetesen a balladára, hogy az elolvasása után még egy jó ideig elmorfondírozok a mondanivalóján, azonban ez legnagyobb sajnálatomra elmaradt.
A továbbiakban a történet tartalmára vonatkozó direkt utalások is felbukkannak, ezt vedd figyelembe, ha eddig még nem olvastad el a művet. Spoilerveszély!
Charles Thomas Tester csaló és svindler, akit Harlemtől Red Hookig mindenki jól ismer. Tom tudja, milyen varázsereje van egy öltönynek, hogy hogyan tegye magát láthatatlanná egy gitártokkal, és hogy miféle fekete mágia borítja a bőrét, amitől a gazdag fehérek és a rendőrök árgus szemmel bámulják, ha eléjük kerül. Azonban amikor elvisz egy okkult kötetet egy félelmetes varázslónőnek Queens szívébe, Tom előtt feltárul az igazi mágia kapuja, és ezzel olyan dolgok figyelmét irányítja magára, amelyeket soha sem lett volna szabad felébreszteni sötét szendergésükből.
Brooklyn egén gyűlnek a felhők, és Fekete Tom nyomában olyan vihar szele támad, amely az egész világot készül elnyelni.
A Fekete Tom balladája két részből áll, melynek első felében a főszereplő Charles életét, kapcsolatát apjával Otisszal és tragédiájukat ismerhetjük meg, míg a második fele a történetnek jobban koncentrál Malone felügyelőre és az egyre inkább közeledő természetfeletti rettenetre. El kell ismerni, hogy Charles karaktere igen csak jóra sikerült, megnyilvánulásai, gondolatai alapján az olvasó valahogy így képzelne el egy harlemi svindlert, aki próbál ügyeskedni, fenntartani magát és apját abban a közegben, amibe a társadalom kényszerítette, miközben állandóan falakba és megaláztatásokba ütközik bőrszíne miatt. Malone karaktere nem hozott újat a Red Hookhoz képest, ami természetesen nem is baj. Ugyan az a természetfelettire fogékony nyomozó aki kitűnik társai közül, és bár a kor szelleme nem hagyta őt sem érintetlenül, nem kifejezetten az a rasszista rendőr, aki először üt és majd csak utána kérdez – ha egyáltalán kérdez -, még ha szemet is huny bizonyos dolgok felett. Kettejük kapcsolatáról érződik, ha nem akkor és ott születnek, de a sors még is egymás útjába sodorja őket, akár még barátok is lehettek volna.
A történet jól halad, nem akadozik, és nem csak rövidsége miatt, hanem lendülete okán is kiolvasható egy szuszra. Az eleje lassabban indul, ahogy megismerjük Charlest és környezetét, de nem kell sokat várnunk és felbukkan Suydan is, aki által beindul a történet és hamarosan kiteljesedik az a természetfeletti, amire vágyunk ha egy Lovecrafti történetként eladott kisregényt olvasunk. LaValle kifejezetten tetszetősen kezeli a természetfeletti elemeket, azokat csak szépen fokozatosan adagolja; talán egy helyen, egy bizonyos ház eltűnésekor éreztem, hogy sántít a dolog, de hamarosan kiderült, hogy ez is jelzés értékű. A szemtanú nem zavarodik meg, nem őrül bele a látottakba, nem kerül elmegyógyintézetbe, ahogy azt várhatnánk attól, akinek feltárul az univerzum egy szelete; jobban megrendíti az a látvány, hogy a fehérek lakta övezetben, az egyik házból egy néger jön ki. LaValle tehetségét dicséri, hogy a szemtanú a végén még elmondja, hogy sikoltva állt az utcán, mert nem bírta elviselni a látványt, de az már az olvasóra van bízva, hogy eldöntse, a téridő szövetén megnyíló átjáró miatt van ez, vagy pedig azért, mert egy néger áll az utcán.
Nem szeretnék minden érdekes és izgalmas részletet felfedni, de azt még meg kell jegyeznem, hogy kifejezetten üdítő volt látni, ahogy Charles rálép és elindul az úton, aminek a végén ott vár rá Fekete Tom. Meglepő és váratlan metamorfózis ez, egy olyan fordulat, aminek nem csupán az a szerepe, hogy hangsúlyozza a fehér ember felelősségét a történések alakulásában.
Bár a történetben vannak kifejezetten véres jelenetek, azok nem céltalan és feleslegesen undort keltő elemek, meg van a helyük és szerepük. Nagyon jó példája annak, hogy egy olyan szertartáshoz, aminek során a szereplők előtt megnyílik a mélyűr, nem szükséges csecsemőket feláldozni, szüzeket megbecsteleníteni. Lehet ezt okosan és kulturáltan is csinálni.
Egyedül azt bántam, hogy ismét Cthulhu neve bukkan fel Lovecraft panteonjából, bár ennek a Cthulhu-mítosz rajongói minden bizonnyal örülnek. Minden adott egy jó mítosz sztorihoz, van szekta, van kultista, van szertartás, van áldozat és felbukkan a „főnök” is. Bár az AMC terveiről túl sok mindent eddig még nem tudni, elő van készítve nekik a terep, hogy a feldolgozás sikeres legyen, Cthulhuval már előre be is kentét a nézők kedvenc foteljeit jó erős epokitt ragasztóval.
Ahogy több véleménycikkben, recenzióban is megemlítették, LaValle jó érzékkel alakította úgy karaktereit, hogy nem tud felettük senki határozottan pálcát törni, nem mondható el sem Charlesról, Maloneról, de még Tomról sem, hogy velejéig romlott emberek, akiket önös érdekeik vezérelnek, törtetőként eltaposva barátaikat vagy ellenfeleiket. Még Tom-ra sem haragszik igazán az ember, amikor nyomot hagy Malone meggyötört arcán.
Az az még is csak van egy ilyen szereplő, akinek bárki szívesen bepancsolna egyet, Mr. Howard, a rendőrből lett magánkopó, aki a rasszista fehér ember szerepet kapta, és akinek a történet többi szereplőjével ellentétben nem tudjuk meg keresztnevét. Igen, ő személyesíti meg Howard Phillips Lovecraftot és az ő idegengyűlöletét. LaValle intelligens módon szúr oda Lovecraft személyének, és fejezi ki véleményét, amin ugyebár nyilvánvaló okok miatt nem lepődhet meg senki. Ráadásul ezt – sokakkal ellentétben – mondhatni úriemberként teszi, hiszen nem tapossa meg Lovecraft munkásságát, éppen ellenkezőleg, a Fekete Tom balladája kétségtelenül tiszteletadás Lovecraft öröksége előtt. Az még külön fricska a történetben, hogy Mr. Howardnak jut az a feladat, hogy elvigye a balhét, ugyanis Fekete Tom megszületésében igen csak nagy szerepet játszik. A legutolsó utalást Lovecraftra arról, valójában hol is van a helye, mikét is hagyta el New Yorkot a történetben, viszont már feleslegesnek éreztem, ez már koránt sem sikerült olyan elegánsra. Kétségtelenül ez a legerősebb direkt utalás Lovecraftra, de még ezt is úgy teszi LaValle, hogy igazából nem sértő csak felesleges.
Victor LaValle Fekete Tom balladája című kisregénye nyilvánvalóan nem fogja megreformálni a természetfeletti horror irodalmát, nem több annál, mint aminek a szerző szánta. Egy lendületes és szórakoztató történet, amiben a szerző nem egyszer odabök Lovecraftnak, ám mégsem süllyed le arra a szintre, hogy ezt visszataszító módon tegye. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a történet első két mondata, ami kulturált módon rakja helyre a dolgokat:
“Akik New Yorkba költöznek, mind ugyan azt a hibát követik el. Képtelenek megérteni a helyet.”
Arról már nem a szerző tehet, hogy Daniel José Olderrel egyetértők közül páran éppen az ő kisregényét látták meg először és kapaszkodtak bele.
Fekete Tom balladája
Fumax, 2017
Fordította: Rusznyák Csaba
126 oldal
