H. P. Lovecraft és kedvenc írói #2

Előző értekezésemben Bierce, Blackwood, és de la Mare kerültek nagyító alá, amivel Lovecraft kedvenc szerzőit vizsgáltam, akik megihlették őt, és inspirálták alkotásaiban, hogy fantáziadúsabb, kozmikusabb és objektívebb legyen műveiben, mint humánus az emberi tényezővel kapcsolatban. Robert W. Chambers akinek rövidebb, de annál velősebb volt rémtörténetírói karrierje, a legendás Lord Dunsany, aki sosem szorult rá, hogy fantáziadús szövegeit újra kényszerüljön írni, és M.R. James, a kísértettörténetek intellektuális nagymestere a sorozat második részében.

Robert W. Chambers

„Azt hiszem a Sárga jel* a leglenyűgözőbb munkája Chambers tollának, és ezzel együtt az egyik legnagyszerűbb rémtörténet amit valaha írtak. Az a rémületes atmoszféra egyszerűen csak gyülekezik, és növekszik abban a novellában. A The Harbour Master teljesen átütő élmény volt 1926-ban amikor olvastam…” – részlet Lovecraft J. Vernon Sheanak írt leveléből, 1933-ból.

„Chambers olyan mint Rupert Hughes, és a többi bukott titán, rendelkezik a megfelelő aggyal és tanultsággal, de teljesen elszoktak a használatuktól!”méltatlankodott Lovecraft Clark Ashton Smithnek.

„Mr. Chambers további korai művei közül, melyekben felbukkan a túlzó és hátborzongató elem, említést érdemel még A holdkészítő* és Az ismeretlen keresése*. Csak sajnálni lehet, hogy Mr. Chambers nem fejlesztette tovább magát ezen a területen, melynek könnyen elismert mesterévé válhatott volna.” – részlet a Természetfeletti rettenet az irodalomban című esszéből.

Robert W. Chambers  (1865-1933) Brooklynban született, és az ottani Politechnikai Intézetben tanult, később New Yorkba ment további művészeti ismereteket szerezni, majd Párizsban kötött ki, ahol két művészeti iskolában is járt 1886-1896 között, végül 1899-ben bemutatták alkotásait is.New Yorkba visszatérvén sikeresen eladta illusztrációit több népszerű folyóiratnak, majd úgy döntött, idejét most már teljesen az írásnak fogja szentelni, és elkezdi kiadni az addig megírt műveit. A legnépszerűbb, és legelismertebb alkotását, A Sárga Királyt 1895-ben adták ki először. Ez a kötet több rémtörténetet is tartalmazott, amiknek cselekményei egy fiktív dráma körül zajlottak, ami az őrületbe kergette azt, aki elolvasta a rejtélyes színdarabot. Nem csak Lovecraft és a kortárs írók ismerték el, de a hitelt érdemlő szerkesztő és bibliográfus E. F. Bleiler szerint minden idők egyik legfontosabb amerikai természetfeletti fikciója A Sárga Király.

Chambers írt még három novellás kötetet, amik rémtörténeteket tartalmaztak, A Holdkészítőt*, a The Mystery of Choice-t végül The Tree of Heaven-t, de egyik sem ismételte meg a Sárga király sikerét, így a szerző később teljesen alámerült a népszerűbbnek ígérkező ponyvairodalomban a megélhetés kedvéért: sci-fi, kaland, és háborús történetek. Még romantikus sztorikat is írt, amikből később szappanoperák készültek. Az egyik legkedveltebb szerzője volt korának, jól fogytak a könyvei, történeteit több részben közölték le újságokban. Hiába volt sokoldalú, nem tért vissza a rémtörténetekhez, de amiket alkotott, mind a mai napig újra kiadják, sőt, a szakmailag is elismert, népszerű True Detective című misztikus nyomozós sorozat okkult vonalát teljes egészében tőle merítették (aminek nem túl sok köze van Carcosa-hoz és a sárga királyhoz – a szerk.) Ettől függetlenül Hasturt, és a Sárga királyt is sokan H. P. Lovecraft által teremtett lények közé sorolják, hála August Derleth erőszakos mítosz gyártásának, miközben egy harmadik férfi volt az, akinek Carcosa is köszönhető volt.

Lord Dunsany

„Dunsanytól leginkább az Egy álmodozó meséi-t* szeretem leginkább. A színdarabok kevésbé érdekelnek, mint a novellák, és az újabb munkái már nem foglalkoztatnak az egyre szembetűnőbb ironizálása, humorizálása és szofisztikáltsága miatt. Remélem a Don Rodriguez a korai munkáihoz való visszatérés lesz. Láttam Dunsanyt előadni 1919-ben amikor Bostonban tanított. Az egyik legnyájasabb és vidámabb ember, akit elképzelni tudok.” – írta Lovecraft Clark Ashton Smith-nek 1923 januárjában.

„Valóban, Dunsany mindenkinél jobban hatott rám, (Poe-t leszámítva), gazdag nyelvezete, kozmikus világképe és álomvilága és a fantáziához való érzéke jobban hat rám, mint bárki más a kortárs írók közül. Az első találkozásom vele 1919 őszén történt, és egy óriási lendületet adott az írásaimnak, az egyik legnagyobbat valaha…” – írta továbbá Clark Ashton Smith-nek, egy későbbi, júliusi levelében.

Alice Hamlet, így emlékezett vissza arra a bizonyos nagy hatású előadásra, ahová mentorát, Lovecraftot hívta el:

„Anno én is egyike voltam az „amatőröknek”. Igazából csak egy sokszorosított újságom volt, amit John Smith-el közösen írtunk Orondoban, Washington államban. Volt benne annyi irodalmi munka, hogy Lovecraft figyelmét felkeltsük. Nagyon segítőkész volt, és kritikái, javaslatai barátságosak voltak, amit én rendkívül hálásan elfogadtam. De visszatérve Lovecraftra: Emlékszem rá hogy magas volt, vastag csontozatú, hosszú volt az állkapcsa (bár tokát is mondhatnék), és az alsó ajka lefelé biggyedt. Inkább sötét jellegű alkat volt, de viszont nagyon sápadt. Lényegében nem örvendett jó egészségnek sem. Rendszeresen fájt a feje, és ha lehetett, nem ment túl messzire az otthonától, kivéve abban az esetben, amikor Lord Dunsanyt meghallgattatta a meghívásomra. Lovecraft úr írásai kiemelkedően képzelet gazdagok, akár csak Dunsany-é, és úgy gondoltam nagyon élvezné, ha hallhatná az írországi költőt! Volt egy különbözéség irodalmi kifejezési módjukban: Lovecraft, Edgar Allan Poe-hoz hasonlított, erőteljes és vad fantáziájával, míg Dunsany már-már bibliai stílusban írt, prózája inkább költészet volt. Lovecraft úr szókincse igen kiterjedt, alkalmanként bíráló hangulatú, és levelei hosszúak voltak, egy tapasztalt író munkái, aki tudta mikor mit akar mondani, és hogyan tegye. Megjelenése Dunsany előadásán mérföldkő volt az életében, és hatalmas inspiráció számomra, az egyik legbecsesebb emlékem. Volt velünk egy fiatalember, Ed Lee. Ő nem volt „irodalmár” és azt hiszem Lovecraft úrral sajátosan könnyed szórakozást nyújthatunk neki! Ahogyan vissza tudok emlékezni, Lovecraft még aznap este visszament Providence-be. Teljesen, le volt nyűgözve és el tudom képzelni, hogy ez ösztönözte a professzionálisabb íráshoz. Nem tartottam jóképűnek, és ő sem érdeklődött irántam női mivoltomban. Közös volt az ízlésünk, ezáltal kedves ismerői lettünk egymásnak. Mindig udvarias volt, egy igazi „régi vágású úriember”, annak ellenére, hogy még csak a korai harmincas éveiben volt amikor megismertem őt.”

Lovecraft, így mutatta be Dunsany munkásságát röviden Miss Elizabeth Toldridge-nak 1929-ben keltezett levelének részletében:

„Dunsany kevésbé dolgozik horrorral, de különösen potens módon sző fantasztikus szépségeket, amiknek gyökere a primitív mítoszok és a folklór. Nem tudok más írót mondani, aki ilyen varázslatosan nyitja meg a bűvös kapuit a titokzatos és éteri világokhoz. Körülbelül tíz éve ejtett rabul, amikor is a Fehér hajót írtam, és ha az kedvelted, akkor Dunsanyt még jobban fogod értékelni! Ajánlom olvasásra neked a Hegy isteneit*, Egy álmodozó meséit*, The Sword of Welleran, A Csodák könyve, és Time and the Gods. Puszta zeneiség, szín, eksztázis és álom!”

Edward John Moreton Drax Plunkett, azaz Dunsany tizennyolcadik bárója, akit a világon Lord Dunsanyként ismernek 1878-ban született, és 1957-ben halt meg. Írországi szerző, drámaíró, az ír irodalmi mozgalom tagja. Munkái többnyire a fantázia világába kalauzolja el az olvasókat. Több mint nyolcvan könyvet írt, köztük sikeres és népszerű regényeket, életrajzokat, esszéket, verseket, és több száz rövidebb történetet. 1910-ben minden idők egyik legnagyobb angol nyelven író szerzőjének tartották, több film, színdarab és rádiójáték készült a műveiből.

Nem tisztázott, hogy a tehetséges művésznek ígérkező Chamberst mi hajtotta, hogy elkezdjen írni a megélhetésen kívül, de az biztos hogy Dunsany nem szorult rá, és az írás neki csak egy volt a sok megszállottan űzött tevékenység közül, amit kitűnően végzett. Afrikába járt vadászni, sportolt, profin sakkozott, ráadásul Írország céllövő bajnoka volt. Kampányolt az állatok jogaiért, támogatta a cserkészeket, még egy amatőr dráma csoportot is a szárnya alá vett. Tanult görögül és latinul, főleg drámákat tanulmányozott és Hérodotoszt, de Edgar Allan Poe, a Grimm testvérek és Andersen meséi is hatással voltak rá. A hatalmas, impozáns könyvtár, amivel rendelkezett a Dunsany kastély, több száz éves kötetekkel volt tele, korai enciklopédiák, illusztrált viktoriánus kötetek, parlamentáris iratok és klasszikus művek töltötték meg a polcokat.

Írói karrierjét 1890-ben kezdte, verseket írt, mint például a Rhymes from a Suburb és a  The Spirit of the Bog, de akkor figyeltek fel rá különösen amikor kiadta a Hegy istenei* című kötetét. A legismertebb fantasztikus rövid történeteit 1905 és 1919 között publikálta. Sidney Sime illusztrálta a Pegana világában játszódó novellákat, aminek világát, földrajzát, történelmét és isteneit is Dunsany találta ki. Lovecraft oda volt ezekért az illusztrációkért is. Későbbi fantasy írásai, mint például A Csodák Könyve* már önparodisztikus vonásokkal is bírt. Gyűjteményei változatos témájúak lettek: Az Egy álmodozó meséi* elvágyakozó hangulatú, a Poor Old Bill és a Where the Tides Ebb and Flow horrorisztikus, míg a The Day of the Poll szociális szatíra. S. T. Joshi szerint azért váltott rendszeresen műfajt Dunsany, mert a különböző zsánereket teljesen kimerítette.

A Csodák könyve*, után Dunsany elkezdett ugyancsak népszerű színdarabokat írni, amik a maguk idejükben kedveltebbek voltak a novelláinál is. Mindeközben továbbra is írt rövidebb történeteket, illetve minimalista drámákat, amiket zártkörűen, színpad nélkül adtak elő, vagy a rádióban játszották el. Ezek a művek tartalmaztak olyan természetfeletti elemeket is, amiket színpadon lehetetlen lett volna előadni. Dunsany első regénye a Lovecraft által is várt, Don Rodriguez: Chronicles of Shadow Valley 1922-ben lett kiadva, ami egy sosem létezett romantikus Spanyolországban játszódott, egy fiatal nemes és annak szolgálójának kalandjairól szólt. Dunsany regényírói tapasztalatlansága miatt túlságosan epizodikusnak ítéltetett a kritikusok szerint a mű, de a következő regénye már kiforrottabb volt, a The King of Elflands Daughter a fantasy műfaj nagyszerű klasszikusa lett.

Lovecraft több verset is írt a háborúkat is megjárt sokoldalú Dunsanynek, a megkerülhetetlen Természetfeletti rettenet az irodalomban című esszéjében pedig így méltatja:

A kikristályosodott, zengő próza szóvarázsának, és a színpompásan egzotikus, lenyűgöző és ábrándos világok megalkotásának területén vetélytárs nélkül áll Edward John Moreton Drax Plunkett, Dunsany tizennyolcadik bárója, kinek novellái és rövid színdarabjai szinte egyedülálló színt visznek irodalmunkba. Egy új mitológia és meghökkentő folklór megalkotójaként Lord Dunsany a fantasztikus szépségek különös világának elkötelezettje, a durva és visszataszító hétköznapi valóság elleni küzdelem élharcosa. A világirodalom történetének egyetlen periódusában sem született az övéhez mérhetően kozmikus világkép.

M. R. James

„M.R. James a rémtörténeteket élénk, világos és köznapi helyzetekhez csatolja, amire bárki más is képes lenne, de ha más próbálná meg, tíz az egyhez lenne az esélye a sikernek. A legértékesebb része az neki, mint írói modellnek, ahogy a borzalmakat a mindennapi élet és a történelem közé szövi, és az természetesen módon nő túl a környezetének számtalan aspektusán keresztül.” – írta Lovecraft Emil Petajanak 1935-ben

„Lord Dunsany zsenijének ellenpólusa a tanult Montague Rhodes James, aki a mindennapi élet prózai miliőjéből már-már ördögi erővel képes finom lépésekben előhívni a rettenetet, s emellett az Eton College igazgatója, jeles régész, valamint a középkori kéziratok és a székesegyházak történetének elismert szakértője. Dr. James, aki régóta szívesen mesélt karácsonyi kísértethistóriákat, fokozatosan elsőrangú rémtörténetíróvá vált; és sajátlagos stílust és módszert dolgozott ki magának, melyek követők hosszú sora előtt állhatnak például. Dr. James művészete a legcsekélyebb mértékben sem nevezhető esetlegesnek, és egyik művéhez írt bevezetőben a hátborzongató írások három alapszabályát fogalmazta meg. Meggyőződése szerint a kísértethistóriának napjainkban, megszokott környezetben kell játszódnia, hogy megközelíthesse az olvasó élményhorizontját. Ezenkívül a kísérteties jelenségeknek inkább gonoszaknak, mint jóindulatúaknak kell mutatkozniuk; az érzelmek közül ugyanis elsősorban a félelmet kell felébreszteni. Végül pedig gondosan kerülni kell az „okkultizmus” és az áltudomány szakzsargonjának a használatát; nehogy a keresetlen valósághűség varázsát tönkretegye a csöppet sem meggyőző tudálékosság.” – Így összegzi M.R. James munkásságát a Természetfeletti rettenet az irodalomban című esszéjében.

Montague Rhodes James (1862 – 1936), angol író, középkor szakértő és kollégiumi igazgató, akinek kísértettörténetei nem csak Lovecraftra, hanem az egész műfajra hatalmas hatást gyakoroltak. M. R. James újragondolta a szellemtörténeteket, és amíg Duunsany elmerült a képzelet világába, addig James a mindennapok közé vezette be a rettenetet, elhagyva a korábbi szerzők gótikus kliséit, és sokkal realisztikusabb, jelenkori helyszínekre helyezte novelláit. Elbeszélőin kitükrözik a szerző antikvitások felé való érdeklődése. Maga James is nyomozott mint hősei, felfedezett rég eltűntnek hitt romokat is öreg kézirattöredékek segítségével. Több novellás kötetet is kiadott, és több történetét Karácsonyra írta meg, hogy Szentestén barátait szórakoztassa hátborzongató meséivel. A BBC ezt az ötletet használta fel 2000-ben, Christopher Lee M.R. James rémtörténeteit olvasta fel gyertyaláng mellett. A Lovecraft által is említett módszer három alapszabálya a következők, egy „Jamesian” technikával írt történethez:

  • Karakteres angol faluban, vidéken, avagy tengerpartnál, esetleg egy ősi francia, svéd vagy dán városkában játszódjon a történet. Intellektuális környéken, egyetemi, vagy méltóságteljes, apátsági környezetben.
  • A főszereplő illetve az elbeszélő legyen egy tanult, a környezetét fenntartásokkal kezelő, de ettől függetlenül naiv figura.
  • Fedezzen fel egy régi könyvet, vagy más antik holmit, aminek a segítségével megnyit, esetleg megidéz olyan kapukat, amiken keresztül galád és rosszindulat entitások, síron túli természetfeletti veszedelmek bukkannak elő.

James úgy vélte, a történetnek az olvasót olyan szituációba kell helyeznie, hogy végül azt mondhassa magáról „óvatlanul, ez velem is megtörténhetett volna!” a véletlenek okozta körülmények, és az elbeszélő figyelmetlensége okán kialakult kísérteties konfliktusban. Apró benyomásokkal és ötletekkel kell felépíteni a novellákat, hagyni, hogy az olvasó maga találja ki a le nem írt helyzetek és történések mögötti eshetőségeket. Fokozatosan kell adagolni a természetfelettire utaló eseményeket.

Maga a szerző így írta le gondolatait azzal kapcsolatban hogyan is kell egy kísértet történetet megalkotni: Két hozzávaló kell, ami igen csak fontos nekem egy igazán jó szellemtörténet kialakításához, az atmoszféra és a finoman vezérelt crescendo (zenében a fokozatosan erősödő hangerő). Lássuk a szereplőket a mindennapi cselekedeteik közben, zavartalanul intézzék a dolgaikat, legyenek elégedettek a környezetükkel, és ebben a nyugodt háttérben kell, hogy a fejét felüsse valami baljóslatú, eleinte csak visszafogottan, alig láthatóan, majd egyre kitartóbban jelenlévő entitásnak, hogy végül az egész környezetét eluralhassa. M. R. James egyébként felkészült arra a tényre, hogy kellően kielégítő bizonyíték fejében elfogadja a szellemek létezését, akiknek irodalmi jelenlétükben lévő szándékaikról így fogalmazott, milyennek „kell” lennie egy szellemnek az írt történetekben:

„További szükség, véleményem szerint, hogy a kísértet utálatos és galád természetű kell hogy legyen: a kedélyes és segítőkész jelenések jól működnek egy népmesében vagy egy helyi legendában, de hasztalanok egy fiktív kísértet történetben.”

Mind a három szerző kitűnő egzisztenciával rendelkezett, népszerűek voltak, elismertek munkáikban, Lovecraft nagyra becsülte és tisztelte őket, pedig irigyelhette volna sikereiket. Megvethette volna Chamberst, mint írót, amiért nem szenvedélyből, hanem csak a pénzért ír, és népszerű művei is más ötleteiből merítkeztek. Kiábrándulhatott volna Dunsany munkáiból, miszerint ilyen háttérrel, mint amivel ő rendelkezett könnyű kiadni a műveit, beleszületett a lehetőségekbe. M. R. James felé is lehettek volna frusztrált ellenérzései, amiért olyan környezetben él, amire ő is vágyott, elismerték munkáit, amik „csak” szellemhistóriák voltak, és akinek munkamódszerei nem sokban különböztek Lovecraftétól. Tanult, tudós karakter felfedez valami ősi, ódon dolgot, ami által szembesül egy gonosz természetfeletti borzalommal. Ez lenne a „Jamesian” történet?

Lovecraft ezek ellenére, szokásához híven úriember módjára nem volt önérzetes, nem szapulta kortársait, inkább kifejezetten kiemelte azon vonatkozásaikat, amikért szerette őket. Tisztelet, és méltóság. H. P. Lovecrafttól ezt is érdemes eltanulni, ha valaki a követőjének vallja magát.

(a *-al jelölt címfordítások Galamb Zoltán fordításai, akár csak a részletek a Természetfeletti az irodalomban című esszéből)

Vidra Gyula
“Lovecraft munkásságának feldolgozása mellett az új rémálmok megteremtése a feladatunk. Azt mondják az esti híradónál nincs sokkolóbb, már nem találunk újat a nap alatt. Változtatunk ezen, bebizonyítjuk: az emberi fantázia még okozhat álmatlan éjszakákat.”
Scroll to top
The Black Aether