“Efficiunt Daemones, ut quae non sunt, sic tamen
quasi sint, conspicienda hominibus exhibeant.” – Lactantius

“A démonoknak módjukban áll olyat láttatni
melyek nem létezők olyan mód’ mintha létezők lennének.”

Ez a démon akár Lovecraft is lehetne, hiszen sokan úgy hiszik a Necronomicon, és a mérhetetlenül vén istenek léteznek, de a The Festival című a novellájában olyat is mutat, ami valóságos, mégpedig Marblehead városát, amiből az általa kitalált Kingsport is született. A történet eleje nem annyira sokkoló felütésű, mint a legtöbb Lovecrafti novellának, nincs utalás arra, hogy az elbeszélő valami borzalmassal szembesült, és nem vall a szörnyű tetteiről, nem szabadkozik a később leírtak miatt, pusztán csak elmeséli hogy Karácsony idején ellátogat Kingsportba, a rokonaihoz, egy ősi ünnep megünneplése alkalmával. Persze a sorok között ott lehet az olvasóban a sejtés, hogy a távoli földrészekről származó elődök, és a különös, ritkán megtartott ünnep, nem a legmegszokottabb eredettel fognak rendelkezni, ráadásul később kiderül az is, hogy az elbeszélő ősei között boszorkányok is voltak, akiket 1692-ben megégettek, feltehetőleg a hírhedt Salemi boszorkányperek keretében.

A névtelen elbeszélő bejárja Kingsport ősöreg, villamostól és ünneplő tömegtől mentes utcáit (Lovecraft városairól Szujó Norbert írt alapos bemutatót), és csak puritán, jámbor módját sejti az adventi ünnepségnek. A HPL által leírt helyszínek egy Massachusetts-i utazásából ihletődtek, Marblehead városa hatalmas hatással volt a szerzőre, életének csúcspontjának tartotta az Új-Angliai területek bejárását. (Norbert másik nagyszerű cikke rávilágít, hogy Lovecraftra micsoda hatással voltak utazásai.) Az ódon városban végül megtalálja a házat, ahonnét a meghívást kapta, és találkozik egy néma öregúrral, aki a Suttogás a sötétben című novellá csattanójának előképe is lehetne: egy rezdületlen arcú férfi, furcsa kezekkel. A házban van továbbá egy állandóan kötögető öregasszony, és egy halom régi könyv, amik között ott lapul a rémséges Necronomicon is. Az elbeszélő belelapozván förtelmes dolgokra bukkan, amelyeket az olvasó ennek ellenére könnyen el is feled, hiszen a narrátor elkezd foglalkozni a környezetben fellépő különös benyomásokkal, csapongó surranó hangokkal. Persze a Necronomiconból származó gondolatot Lovecraft nem engedi el, ugyanis a történet végén, mire az olvasó el is feledné ezt a jelenetet, újra előveszi, hogy még meglepőbb legyen a befejezés. Az öreg és néma vendéglátó végül elkíséri látogatóját a ceremóniára, ahol az egész város, arcot eltakaró köpenyben megjelenik, hogy bizarr szárnyas lények hátán tova repüljenek az éjszakába, mint a régmúlt idők babonáinak boszorkányai. A narrátort is hívják, de nem csatlakozik, végül nem a látott rémségek lesznek tébolyának okai, amiért a mélybe veti magát, hanem az a tény, az a bizonyíték amit az öreg mutat neki: ő is közéjük tartozik.

A történetet túléli a névtelen mesélő, és szembesül vele, hogy Kingsport nem olyan mint előző esti  emlékeiben: sokkal modernebb, és élőbb. A zavarodottságát csak emeli az a tény, hogy megtalálták a lábnyomait a tengerparti szikláknál, amerre eltévedhetett, és a vízbe eshetett ahol végül előkerült. Megnyugodhat, mert neki legalább vannak még lábnyomai, nem úgy mint korábbi kísérőinek. A borzalmakat végül a Necronomicon sorai zárják, amik nem magyarázzák meg mi történt, csak két dolgot igazolnak: nem csak képzelte az előző estét, és a felszín alatt sokkal félelmetesebb titkok léteznek, mint amikkel szembesült.

Lovecraft ötlete eléggé izgalmas, blaszfém, hogy karácsonyi időszakra helyezi az Ünnep eseményeit, de azzal tudott volna igazán sokkoló hatást kelteni, ha Húsvétkor játszódna, ugyanis a történetben az újjászületés, és a feltámadás is benne van, ami végtelenül obszcén hatást kelt, ahogyan a Necronomiconban van leírva. Sokan hibának vélhetik, hogy az elbeszélő pont ott nyitja ki a könyvet, ami valamiféle magyarázattal szolgálhat majd a később bekövetkezendő események eredetére, de nekem erre magyarázatom is akad, sőt, szerintem ez a novella különlegessége.

Nem a véletlen volt az, ami szolgálta a narrátort, hanem az a néma öreg, akinek nemcsak hogy fontos volt az a bizonyos oldal, így könnyen nyílhatott ott ki a kötet, hanem azt akarta hogy lássa is azt, ami oda volt írva. Kingsport ódon állapota, a vonuló tömeg és a barlangi szertartás létezik is, meg nem is. A valamikori démoni boszorkány, képes rá hogy illúziót teremtsen, ezáltal könnyedén oldhatja meg hogy az elbeszélő olyat is lásson, ami nem létezik, vagy ami egyszerűen nem látható. Mi erre a bizonyíték? Lovecraft helyezte el azt a nyomot, ami csak erre utalhat, a történet legelejére az idézetbe: a démonok olyanokat is láthatóvá tesznek, amik nem léteznek. Ez egy olyan posztmodern csavar, ami megint csak azt bizonyítja, hogy HPL rövidebb történetei is rendelkeznek olyan ötletekkel, amik után csak az állunkat keresgélhetjük. Hiába egy egyszerű, lineáris szöveg, egyértelmű csúcspontokkal, a novella trükkje nem a rémségek leírásában, az egyértelműen idegen származású néma öregnek a maszkja alatti förtelem, vagy a klasszikus ”mindezt csak álmodtam, de igazából megtörtént” dupla csavarja, hanem az, hogy ahol nem feltétlenül kellene, hogy a történet talányát megfejtsük, még is ott van, latinul elrejtve egy idézetben!

„…a haszontalanná kopott emlékeket csak a szegények és a magányosak őrzik.„

Talán a vénember is így érezte, ezért volt szüksége távol élő rokonára, hogy valaki segítsen neki ápolni a kultuszt, és teremtette meg ezt az egész fantazmagóriát, hiszen a fenti kijelentés is az ősi hagyomány őrzésére vonatkozik. Lovecraft is félt attól, hogy utazásai csak számára, egy szegény és magányos párának fognak számítani, de ezzel a történettel állíthatott emléket, gazdagítva és társává téve az olvasóit, egy lidércnyomásos, hófödte, bizarr utazással, ahogyan a vénember is beavatta az elbeszélőt, mélyen a föld alatt, egy ünnepélyes rémálommal.

Borítókép: M. Crassus – Kingsport