A forradalom felfalja saját gyermekeit – a társadalomkritikus él, valamint annak kicsorbulása a bizarr irodalomban

Feltöltve: 2017/11/16
Kategóriák: Friss
Becsült olvasási idő (185 szó/perc): | Szavak száma:

Hazánkban a bizarro fiction műfaja egy relatíve új, lehetőségekkel teli jelenségnek számít, a tengerentúlon azonban kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy a zsáner már valóságos múlttal és hagyománnyal rendelkezik. A műfaj egyik legjelentősebb regénye, Carlton Mellick III Satan Burger című kötete például idestova tizenhat éve látott napvilágot, idén november 16. és 19. között pedig már tízedik alkalommal kerül megrendezésre a bizarr irodalom egyik legnagyobb eseményének számító találkozó, a Bizarrocon.

Több mint tizenöt év nem rövid idő és egy alapvetően mindentől függetlenül létező (vagy inkább létezni akaró), transzgresszív műfajra is képes erősen rányomni a bélyegét. Az államokban néhányan már úgy vélik, az eleinte úttörő, minden irodalmi konvencióval homlokegyenest haladó közösség kezdi elveszteni kezdeti lendületét, és sajátos dogmáit kialakítva, lassan, de biztosan betokozódik a hivatalos szórakoztató irodalom gazdatestébe, felemészti önmagát és végső soron azzá válik, ami ellen születése óta harcolt. Unalmassá.

Űrben keringő rozmároktól a náci véglényekig

Habár Magyarországon még közel sem járunk efféle intézményesedéshez (bizarro-szerzőink is alig vannak ugyebár), azért az egyszeri olvasóban mégis csak jogosan merülhet fel az alábbi kérdés: a bizarro fiction valóban egy olyan műfaj lenne, ahol nincsenek határok és mindent szabad? Ebből fakadóan pedig képes lehet a folyamatos alkalmazkodásra és állandó megújulásra is?

A kérdésfeltevés eleinte értelmetlennek tűnhet, hiszen létezhetnek-e határai egy olyan műfajnak, melynek prominens alakjai az auschwitzi haláltábort őrző seggmanókról, análdugóként használt, élő kisjézusokról, fiatal férfiak húgycsövében élő táncosnőkről, illetve szkafanderes űr-rozmárokról írnak előszeretettel novellákat és regényeket? Ha azonban kissé mögé nézünk ezeknek a nem éppen hétköznapi díszleteknek, láthatjuk, hogy sok esetben a gyomorforgató, vagy épp teljes mértékben abszurd színfalak mögött mozgatórugóként erőteljes társadalomkritikai erők munkálnak. Több mű esetében is felfedezhető a fogyasztói társadalom, a modernizmus, a vallás, valamint a gyökeresen berögzült, „konzervatív” értékek acélos kritikája és megkérdőjelezése.

Elég például a műfaj egyik legismertebb alakjának, a korábban is említett Carlton Mellick III-nek 2004-es, The Baby Jesus Butt Plug című kisregényre vetnünk egy pillantást, és máris érezhetjük, a kötetet nem csupán az öncélú undorkeltésre és polgárpukkasztásra való vágy hívta életre. A fénymásolással szaporodó, nagyvállalatok rabszolgájaként élő, hátsófelébe élő kisjézusokat dugdosó emberiség története első ránézésre sokak szemében talán egyszerűen visszataszítónak, betegesnek, valamint kaotikusnak és értelmetlennek tűnhet, jobban belegondolva azonban az író korunk nagyon is releváns problémáira reflektál eme groteszk eszközkészlet segítségével. A kötet szimbólumrendszerével Mellick leginkább az individualitás elvesztésére, a vallások és ünnepek kiüresedésére, kommercializálódására, valamint az életünk felett az irányítást egyre inkább átvevő multinacionális nagyvállalatok megalomániájára irányítja az olvasók figyelmét. Természetesen egy jó nagy adag, groteszk humorral megfűszerezve.

Persze a műfajon belül nem ez az egyetlen olyan alkotás, mely szürreális, bizarr tündérmese (vagy sokkal inkább rémálom) képében ábrázolja modern korunk dekadens, kapitalista társadalmát. Cameron Pierce auschwitzi seggmanói gyermekim rémlátomásként ábrázolják a totalitárius diktatúrák szörnyűségeit, míg Shane McKenzie All You Can Eat című gyomorforgató kannibálregénye bizonyos szempontból a modern, konzumerista társadalom erős kritikája is. És sorolhatnánk tovább, oldalakon keresztül.

Az irodalom (legyen az „hivatalos” szépirodalom, vagy underground rétegirodalom) egyik fő feladata a gyönyörködtetés és a szórakoztatás mellett az adott kor társadalmi-politikai viszonyaira történő reflektálás is. Itt azonban felmerül egy kérdés, mely mindenképp némi odafigyelést igényel: amennyiben egy alapvetően kis létszámú, mondhatni zárt közösség tagjai reagálnak korunk társadalmi viszonyaira műveiken keresztül, egy idő után nem laposodik-e túlzottan el az általuk képviselt műfaj? Nem alakulnak-e ki akaratlanul is bizonyos íratlan szabályok, és ezek nem eredményeznek-e bizonyos fokú belterjességet? Meddig beszélhetünk arról, hogy egy adott mozgalom úgymond „mindenellenes” és nyitott az újításokra?

Nyilvánvalóan mindössze addig, amíg az valóban bármilyen értékrend, meggyőződés, vagy vallási/etnikai/nemi/ stb. hovatartozás karikírozására egyaránt hasonló módon reagál és nem dogmatikus elven működve fogadja be, vagy épp veti ki magából közösségének azon tagjait, akik esetlegesen politikai korrektség szempontjából ingoványos talajra tévednek.

A billog nagyon könnyen rásül az ember homlokára

Alapvetően jellemző az irodalomra, hogy botrányos témákkal foglalkozó írók egyre kevésbé mernek nyilvánosan megnyilatkozni, hiszen napjainkban lehetetlen úgy leírni bármit is, hogy az ne sértse adott társadalmi rétegek, csoportok identitását és érzéseit. Némely téma elfogadottabbnak mondható, míg mások továbbra is teljes mértékben tabunak számítanak, és az ezekkel foglalkozó alkotók könnyedén rosszindulatú találgatások és torz következtetések céltáblájává válhatnak. Kiváló példa erre ugyebár H.P. Lovecraft Red Hook története, melynek rasszista felhangja miatt az írót tulajdonképpen egyre inkább megpróbálják kitúrni a hivatalos fantasztikum történetéből. Tiltani és kendőzni ugyanis mindig könnyebb, mint megérteni és magyarázni egy adott mű interpretációs lehetőségeit és megvizsgálni születésének hátterében álló tényeket és eseményeket.

Ahogy a bizarro műfaj vitatott, ámde bizonyos szempontból kikerülhetetlen alakja, Kevin Strange egyik cikkében fogalmaz, a bizarro mozgalom a kezdetekkor agresszív és offenzív hozzáállásának köszönhetően maga volt a nagybetűs punk rock, egyfajta irodalmi főhajtás minden idők egyik legmegosztóbb színpadi személyisége, GG Allin[1] munkássága előtt. Ebből fakadóan a bizarro fiction is csak addig lehet igazán jó, amíg a mainstream közönség értetlenül áll vele szemben és felháborodva, elborzadva szemléli. Addig, amíg egy többdiplomás, kifinomult értékrenddel rendelkező esztéta még csak bottal sem piszkálná meg többméteres távolságból.

Mára azonban –mint ahogyan bizonyos szempontból a punk mozgalom is– elvesztette valódi élét és kíméletlenségét. A műfajban alapvető radikalizmusa miatt ugyanis –csakúgy, mint korábban a punk mozgalom esetében– a politikai nézetek is megvetették a lábukat. (Maga a műfaj egyik fenoménja, a nemrégiben megszűnt Lazy Fascist Press kiadó vezetője, Cameron Pierce egy pár hónapja megjelent búcsúcikkben például alapvetően bal felé húzó közösségnek titulálta saját kiadóját). Ebből fakadóan pedig a frissen megjelenő kötetek közt jellemző egyfajta ideológiai homogenitás. A bizarro fiction az ún. „social justice warrior” narratívából kifolyólag kezdi elveszíteni élét, és egyre inkább egy adott világnézetet pártoló közösség fegyverévé válva lesz kötetről kötetre kiszámíthatóbb és laposabb. Tisztelet a kivételnek persze.

„If we hope to succeed, we have to summon up our inner John Waters and Lloyd Kaufman and not be afraid to get offensive again.”, azaz: ha szeretnénk a jövőben is sikereket elérni, újra fel kell fedeznünk a bennünk élő John Waters[2]t és Lloyd Kaufman[3]t, és nem szabad félnünk attól, hogy újra offenzívek legyünk. Olvashatjuk Strange egy másik, a bizarro fiction elpuhulását bíráló írásában, és habár az író közösségi médiában is erőteljesen hangoztatott politikai nézetei valószínűleg nagyban hozzájárulnak ez irányú véleményéhez, azért abban talán egyetérthetünk vele, hogy a zsáner erőssége főként a kíméletlen, nyomdafestéket nem tűrő humorban és a „semmi sem szent” hozzáállásban rejlik.

Felesleges túlgondolni a dolgokat

A problémára (már ha egyáltalán beszélhetünk problémáról) a legjobb megoldás talán az, ha nem veszünk mindent véresen komolyan, és nem próbálunk minden egyes leírt sornak politikai-ideológiai jelentőséget tulajdonítani. Az irodalom nem fegyver, amivel az alkotó vaktában tüzelve röpítheti a fejünkbe előre gyártott ideák golyóit. Ha pedig mégis efféle karabélyként használjuk, akkor már nem művészetről, sokkal inkább propagandáról beszélünk. Tapasztalataim szerint azonban a bizarr irodalom még közel sincs ehhez az egyoldalú véleményterrorhoz, és habár a friss megjelenések helyett én személy szerit egészen idáig a műfaj „klasszikusait” részesítettem kiemelt figyelemben, nem érzem úgy, hogy tartani kellene a társadalomkritikus él totális kicsorbulásától.

Ehhez persze meg kell értenünk azt, hogy a világ jóval több, mint fekete-fehér, csontig egyszerűsíthető ideák szembenállása. Meg kell tanulnunk szétválasztani egy író személyes világnézetét írásainak mondanivalójától, hiszen az alkotói elme sem fekete-fehér, igen-nem alapon működik. Külön kell kezelnünk a megalkotott művet annak írójától, nagyobb teret engedve ezáltal a szabad interpretációs lehetőségeknek. Íróként pedig meg kell tanulnunk kilépni saját komfortzónánkból, és olyan eszközökhöz nyúlni, melyek az üres hatásvadászat helyett képesek valódi meghökkenést kiváltani, ezáltal pedig alkalmasak diskurzus, vita generálására.

S. T. Cartledge 2012-es Post-Boredom: The Cultural Significance of Bizarro Fiction című tanulmányának záró bekezdésében Jeff VanderMeer szavait idézi a fantasztikum és a politika kapcsolatát illetően[4]. VanderMeer szerint a politika akarva-akaratlanul megjelenik egy fantasztikus történetben, hiszen a maga módján életünk minden szegmense politikus. Innentől kezdve nyilván minden csak azon múlik, mennyire tudatosan, vagy épp mennyire szájbarágósan, sztereotip módon alkalmazzuk írásainkban a mindennapok generálta politikai feszültséget.

Végső konklúzióként talán azt vonhatjuk le a fentebb leírtakból, hogy alapvetően hülyeség előre felállított dogmák és narratívák szerint nekifogni egy történet megírásának vagy épp olvasásának, elemzésének. Bizonyos esetekben az erősen társadalomkritikus él képes az átlag fölé emelve plusz jelentéstartalmat adni egy műnek, azonban az öncélú, l’art pour l’art jellegű szürrealista-bizarr irodalomnak is megvan a maga helye a kánonban. Befogadóként a lényeg, hogy tudjunk kultiválni, valamint tanuljuk meg elvonatkoztatni az írót a saját művétől, életétől, világnézetétől különálló produktumként szemlélni. Ennek tükrében pedig elegendő a valóban káros, gépiesen uszító jellegű és veszélyes elemeket kigyomlálni egy adott műfajból, habár nem hiszem, hogy erre jelenleg saját olvasmányélményeim alapján akár egyetlen példát is fel tudnék hozni.

[1] A század talán legelvetemültebb punkzenésze, aki főként színpadi öncsonkításairól, valamint saját közönségének inzultálásáról, ürülékkel történő dobálásáról, stb. vált híressé.

[2] Amerikai filmrendező, író, képzőművész, aki főként az 1970-es években forgatott, megbotránkoztató kultfilmjeinek (pl. Pink Flamingos) köszönheti hírnevét.

[3] Amerikai filmrendező, producer, forgatókönyvíró és színész, Michael Herz producerrel együtt a trash-horror filmek gyártása terén ikonikusnak számító  Troma Entertainment studio vezetője.

[4] “’politics’ in fiction is not just about using a backdrop of war or atrocity or city dynamics at the macro level to explore questions that affect us in a long-term, broad way. It is also about understanding that all people are political in some way, even those who seem apathetic, because politics is about gender, society, and culture. Every aspect of our lives is in some way political. So if we don’t, at some point during our writing, think about this consciously – if we simply trust our instincts as writers – we may unintentionally preserve cliché, stereotype, and prejudice,” – VanderMeer, Jeff. Monstrous Creatures: Explorations of Fantasy Through Essays, Articles and Reviews. Bowie: Guide Dog Books, 2011.

 

Ne hagyd ki ezeket se!

Mészáros Lajos: Szekta Rt.

„Amidőn elszabadul amaz ocsmány szörny, kit most Istenként imádtok, bálványoztok, és féktelen éhségében a húsotokból fog lakmározni, míg ti borzalmas kínok közt hánykolódtok, akkor felnyílik szemetek, és látni fogjátok, milyen rémséget szabadítottatok e sárgolyóra, és végül őrjöngve átkozzátok majd alantas tetteiteket…”     1897. október 31. Nem sokkal sötétedés után, de még éjfél előtt   –...

Bojtor Iván: A fennsík

Már késő délután van, de még mindig forrón tűz a nap. A traktorok vájta poros földúton tartok a dombok irányába, fel arra az ezerszer is elátkozott Geleméri-fennsíkra. A kutyát ma nem hoztam magammal. A jó öreg Abdult bezártam a pince egyik sötét, ablaktalan zugába, hogy a szomszédok ne hallják a szerencsétlen jószág kétségbeesett nyüszítését – mert ma éjszaka nyüszíteni fog, az biztos. Ha...

Rádai Márk: Ébredés

Délután egy óra van, háromnegyed nyolckor kezd sötétedni, addig biztosan nem jönnek értem. Akár velük tartok, akár megszököm előlük, alig hét órám maradt arra, hogy mindent elmondjak. A nap most magasan jár, fénye épp a revolvert éri az asztalomon, amelynek közelsége furcsa módon biztonságot jelent. Azelőtt nem sejtettem, hogy a halál gondolata megnyugtató, szinte otthonosan melengető is lehet....

Erdei Lilla: Kecsketej

„Egy kavargó káosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, amelynek sötétsége fény.”   Mikszáth Kálmán: Az a fekete folt   1.   A partról nézve nem tűnt ilyen sebesnek a víz, gondolta Kerner Ármin, igyekezve lecsillapítani kapkodó légzését. Már fertályórája, hogy az áramlat elragadta, a Hármas-Körös partján burjánzó őserdő rég elnyelte az őutána kiáltozó két lányt, de...

Bojtor Iván: A Kapu Pecsétje

Repülőnk hajnalban szállt fel a párizsi Orlyról. A gép kapitánya, Marco Floretti kapitány előre elnézést kért az esetleges légörvények okozta kellemetlenségekért, majd jó utazást kívánt, és a hangszórók hangos kattanással elnémultak az utastérben. Még bámultam néhány percig az alattunk elsuhanó tájat, aztán elővettem a táskámból a reptéren vásárolt szíverősítőt, és miközben megittam, azon...

Pólya Zoltán: A rézálarcos hölgy meséje

Velence utcáit azon az estén ellepték az arcukat maszkok mögé rejtő férfiak és nők, akik táncolni, énekelni és szórakozni, az életet ünnepelni vágytak az ősi város kulisszái között. Mégis dermedt csend lett úrrá az utcákon, amikor a rézálarcot viselő, vörös hajú nő megjelent közöttük. Csupán egyetlen pillanatra érintette meg a karneválozókat a szenvedély és a halál dohos, fullasztó illata, majd...