H. P. Lovecraft és kedvenc írói #4

Lovecraft kedvenc íróit felvonultató sorozatunk végére két igazán érdekes, és meghatározó férfi került. Az egyikük minden idők egyik legnagyobb hatású szerzője, a másik pedig Lovecraft egyik legjobb barátjának mondhatta magát azon felül, hogy irodalmi munkássága sem hagyott maga után kívánni valót. Két amerikai csodagyerek, akik sosem voltak hajlandóak megalkudni, megállták a helyüket költőként és prózaíróként is, és ebből próbáltak többé-kevésbé megélni, olyan, a korukban extrém, ízléstelennek tartott művekből, amikkel szinte lehetetlen lett volna a kenyérkereseti lehetőség, de így sem kezdtek el romantikus fércműveket gyártani. Az egyikük természetesen a Lovecraft által állandóan méltatott Poe, míg a másik Clark Ashton Smith, aki az egyik legkedvesebb levelező társa volt. Lovecraftnak nem kellett nagyítóval keresnie az értékelni valót a munkásságukban, szabadkoznia a kevésbé sikerültebb időszakokra és stílusokra, CAS és Poe nem ügyes iparosok, és nem is megélhetési, avagy hobbi írók voltak, hanem született zsenik, akik a körülmények és személyes tragédiák ellenére is képesek voltak maradandót alkotni.

 

Clark Ashton Smith

 „Az ifjabb amerikai nemzedék tagjai közül senki nem képes oly erővel megidézni a kozmikus rettenetet, mint a kaliforniai költő, képzőművész és író, Clark Ashton Smith, kinek bizarr írásai, rajzai, festményei és történetei egy szűk körű, fogékony csoport szórakoztatását szolgálják. Smith egy amerikai Baudelaire, mestere a bejáratlan kísérteties világoknak, amiket emberfia még nem taposott.” – Rheinhart Kleinernek Lovecraft 1921-ben, miután elkezdte megismerni CAS munkásságát.

Clark Ashton Smith (1893-1961) autodidakta költő, szobrász, festő, és számos fantasztikus témájú novella írója, melyek között akadt rémtörténet, sci-fi és fantasy is. A kaliforniai Auburnben született, ahol a szülei által épített kis házban élt. Taníttatása szegénységük miatt korlátozott volt, de ennek ellenére rengeteget olvasott, és az összes elérhető módon képezte magát. Számos ifjúsági, illetve tündérmese mellett elolvasta az Ezeregyéjszaka meséit, és nem meglepő módon Poe versei is a fiatal Smith kezei közé kerültek. Nem csak színes, keleti hangulatú történetekkel, és hátborzongató költeményekkel pallérozta magát, hanem száraz anyagokkal is foglalkozott: komplett szótárakat továbbá enciklopédiákat tanulmányozott végig, a monumentális The Encyclopædia Britannica-t például kétszer is átolvasta. Nem csak szóról-szóra vizsgálta végig a köteteket, de eredetüknek is utána járt. Fotografikus memóriájának hála nem jelentett különösebb problémát számára megjegyeznie mindent, és miután Smith kimerítette az angol nyelv rejtelmeit, megtanult önszorgalomból, egyedül, franciául, és spanyolul, így képessé vált az utóbbi nyelveken íródott költeményeket angolra fordítani. Az első irodalmi kísérletei már kamasz korában megmutatkoztak, hosszú történeteket írt a keleti életmódról, sőt, tizennégy évesen már volt egy rövidebb, kalandos regénye, a The Black Diamonds, ami 2002-ig elveszettnek számított. Tizenhét évesen a szokatlan sztorikra specializálódott The Black Cat magazinnak adott el történeteket, majd verseit is elkezdte közre adni. Elég hamar népszerű lett, tradicionális verseléséért az amerikai versíró George Sterling is rendkívüli mód rajongott, felkarolta őt. A költő CAS-ra úgy emlékeztek később, mint „Az utolsó nagy romantikus”, és mint „Auburn bárdja”.

„Leghosszabb és egyben legigényesebb költeménye, A hasis-evő rímtelen pentameterekben íródott; és a csillagközi terek kaleidoszkópszerű lidércnyomásának zűrzavaros, hihetetlen távlatait tárja fel.” – Részlet a Természetfeletti rettenet az irodalomban című HPL esszéből.

Lovecraftal való kapcsolata A hasis-evő* című ünnepelt, rendkívül sikeres költeményével kezdődött, ami HPL-nek annyira tetszett, hogy azon mód levelet írt CAS-nak, ami egy 15 éven át kitartó barátságba, és aktív levelezésbe, és a közös mítoszuk megalkotásába torkollott, ugyanis Smith és Lovecraft elkezdték egymás történeteikből elcsenni az isteni neveket. Smith Egyike lett a Weird Tales ponyva újság „nagy hármasának” Robert E. Howard és H. P. Lovecraft mellett, bár egyes olvasók kifogásolták morbiditását és az úgynevezett ponyva hagyományok megsértését. A fantasy kritikus, L. Sprague de Camp így fogalmazott ezzel kapcsolatban:

 „Poe óta senki sem rajongott ennyire egy jól megrohadt tetemért.”

A kritikusok lehetséges fanyalogtak a szokatlanul erős tartalom miatt, de a stílusra egy szavuk nem lehetett, igen gazdag szókinccsel tarkította kifinomult költeményeit és novelláit, kozmikus látásmódját, és szatirikus, néhol szemérmetlenül humorizáló írásait. Így fogalmazott önmagával kapcsolatban Smith:

„A saját célom az, hogy tudatosan az olvasót valamiféle verbális fekete mágia segítségével meggyőzzem az egyszeri, avagy sorozatos lehetetlenségekről, használva ehhez olyan stilisztikai eszközöket mint a ritmikus prózát, metaforát, hasonlatokat, színezeteket, ellenpontozásokat, mint egy beavatási szertartáson.”

Smith többnyire szegényesen élt, szürke újságírói és szerkesztői feladatok mellett kemény kétkezi munkákat is elvállalt a saját, illetve a szülei megélhetésének kedvéért. 1929 és 1934 között több száz rémtörténetet, és tudományos fantasztikus novellát írt. Mint Lovecraft ő is rémálmaiból inspirálódott, a legtöbb weird írása is hozzá, és az ő mítoszához volt köthető, olyan lényeket teremtett többek között mint Aforgomon, Rlim-Shaikorth, Mordiggian, Tsathoggua, és a varázsló Eibon, emellé pedig világokat is teremtett, mint Averoigne, Hyperborea, Mars, Poseidonis és Zothique. Az elveszett földekkel kapcsolatban a Teozófia tanításaiból merítkezett, és Helena Blavatsky, okkult asszony műveiből.

Műveinek visszatérő témája az emberi beképzeltség, önelégültség, és annak a természetfeletti általi büntetése. Rémfikciói hátborzongató tárgyúak, kéjsóvár mód tartalmaz képeket a halálról, romlásról, pusztulásról és abnormalitásról. Steve Behrends, kritikus arra jutott, hogy CAS irodalmának igazi fő témája az az értékvesztés, amit karakterei átélnek, mint például a rég elmúlt ifjúság, vagy egy korai szerelem, arra utalhatnak, hogy Smith úgy vélte, ő is kegyvesztett lett karrier szempontjából:

„Smith kései tinédzser és korai húszas évei elkeseredett idők lehettek: George Sterling, a példaképe, szárnyai alá vette és támogatta, Keatshez és Shelleyhez hasonlították. Ez a népszerűség biztos, hogy szülőhelyén elismertté tette, de még is utolérte őt a depresszió, munka és stabil megélhetés nélkül, és mint költő képtelen volt eltartania magát, olyan barátnők mellett, akik ráadásul az ambíció hiányával is vádolták. Bár az írás végül oda tette a kenyeret az asztalra, ízléstelen megélhetésnek találta. Egyszer így fogalmazott a próza írással kapcsolatban Sterlingnek: „Gyűlöletes feladat egy költőnek, és felesleges bármiféle igaz civilizációnak.”

Röviden szólva: a csodagyermek érdektelenné vált. Az 1930-as évek tragikussá váltak számára: szülei meghaltak, Robert E. Howard öngyilkos lett, Lovecraft pedig rákban hunyt el. Teljesen elfordult a Weird Tales-től, és elvonult. Elkezdett képzőművészettel foglalkozni, és visszatért a költészet felé, bár élete végére inkább már csak a kertészkedés és a séta érdekelte a kiégett zsenit.

Lovecraft egyik legkedvesebb barátja éppenséggel az egyik kedvenc írója is volt egyben, de még sem ő volt az elsődleges inspirációja életművének, hanem egy olyan szerző, akinek létét nem csak azért áldhatjuk, mert Lovecraft többek között miatta is ragadott tollat, hanem azért is, mert egy komplett műfaj megteremtését eredeztetjük tőle. Így fogalmazott vele kapcsolatban Clark Ashton Smithnek 1930 őszén, amikor is írói metódusáról számolt be:

„Amióta Poe volt rám a legnagyobb hatással minden horror író közül, sosem érzem azt, hogy egy történet jól indul, hacsak nem az ő módján állok neki. Soha sem tudnék úgy neki állni, ahogyan a népszerű szerzők teszik. Úgy vélem, hogy a megfelelő színpadot és pillanatot kell előbb megtalálni ahhoz, hogy a fő attrakciót bemutassuk.”

Edgar Allan Poe

„Amikor történeteket írok, Poet veszem mintául”  – Rheinhart Kleinernek 1916-ban

E. A. Poe (1809-1849) amerikai költő, szerkesztő, kritikus és novellaíró, a romantikus korszak legkiemelkedőbb szerzője. Az egyik legkorábbi amerikai novellista, és őt tekintik a detektívregények megteremtőjének is, ahol a felvetődött probléma nem csak egy bűnügyi, hanem egy misztikus szálat is tartalmaz. Poe az akkoriban teljesen újszerűnek ható tudományos fantasztikus témákról is írt. Pusztán csak írásból akart megélni, így mint kozmicista utódja, Lovecraft, ő is anyagi problémákkal küszködött, annak ellenére, hogy vagyonos elődökkel rendelkezett, akik amennyire tudták, támogatták.

„A legkomolyabb, és legmeggyőzőbb Blackwood mellett Poe, bár témái inkább a csekélyebb földfelszíni borzalmak megteremtésében, és az emberi elme pszichológiájának morbid, galád megcsavarása körül forognak. Teljes összhatásban feltehetőleg felülmúlja Blackwoodot, és mindegyik riválisát: egy olyan erőteljes művészetű és démonikus erejű elbeszélői képessége van, ami más számára elérhetetlen.”- Lovecraft Fritz Leibernek 1936-ban

Visszatérő témája az élet és a halál mezsgyéjén táncoló pillanatok, az ebből eredően a létezés utáni állapotok, akár testi, avagy szellemi valóban. A gyász járja át több költeményét, és novelláját is. Tőle eredeztetik a sötét romantikát és gótikus irodalmi stílust, ami a transzencendalizmussal szemben alakult ki, aminek művelőit megvetette. Elsősorban misztikus, rejtélyes történetei miatt kedvelt és ismert, de írt nagy számban szatírákat, humoros történeteket és áltudósításokat is. Minden tehetsége ellenére, életében főleg kritikusként ismerték el. James Russell Lowell, egy másik kritikus „az Amerikában valaha élt legjobb ítélőképességű, legfilozofikusabb és legbátrabb irodalmi kritikusnak” nevezte.

Sem kritikusként, sem alkotóként nem kedvelte a didaktikus és allegorikus munkákat, bár úgy vélte, hogy a művek eredeti értelmét nem szabad nyilvánvalóvá tenni, a felszín alatt kell maradniuk, és hatásuk elérésük érdekében tömörnek és átgondoltnak kell lenniük.

„Poe volt az, aki feltehetőleg a legnagyobb hatással volt rám, mint bárki más. Ha sikerült is írásaimmal megközelítenem az ő izgalmait, az csak neki köszönhető, hiszen ő tört utat ezen atmoszférákhoz és módszerekhez, amikkel így már a nála jóval kevesebbre való szerző is alkothat.” –  Vernon Sheanak 1931-ben.

Poe életének egyik legrejtélyesebb része, maga a halála, aminek körülményei egy misztikus, megoldhatatlan krimire emlékeztetnek. 1849 október 3-án Baltimore utcáin kóborolva találták meg, félrebeszélt és rendkívül kimerült volt. Kórházba vitték, ahol öt napon keresztül delíriumos állapotban feküdt, félrebeszélt, végül önpusztítónak nyilvánított életmódjára hivatkozva állapították meg halálának okát. Több elmélet is létezik az utolsó napjairól, és elhunytát okozó betegségekről: kolera, veszettség, epilepszia, szívbetegség mint egészségügyi körülmény, de az is lehet, hogy „egyszerűen csak” halálra itatták, ráadásul egy választási csalás keretében. Emléke bizarr módon létezett tovább, ugyanis Poe hagyatékát a kritikus antológia szerkesztő, Rufus Wilmot Griswold örökölte, aki évek óta haragban állt vele, és mindent megtett, hogy utólag bemocskolja Amerika egyik legnagyobb költőjét és novellistáját. Még nekrológjában is csúfondáros kijelentéseket tett, miszerint senkinek sem fog hiányozni, majd egy hamis állításokkal teli, gonosz életrajzot írt róla, amiben egy kábítószer függő, részeges, perverz őrültként mutatta be, aminek hála Poe személyisége igen torz képet festett nagyon sokáig az olvasók fejében.

„Poe a fikció istene” – Rheinhart Kleiner-nek 1916-ban

Edgar Allen Poe életműve rendkívüli hatással volt az irodalomra, és a művészetekre, Lovecraft nem véletlenül hivatkozik rá állandóan. Érdekes, hogy Lovecraft és Poe között is akad hasonlóság a méltatlanul fiatal halál mellett, mégpedig a hagyatékuk, és életművük kezelése. Poe is demonizálva lett halála után hála egy mára teljesen elfelejtett riválisa miatt, míg Lovecraft írásait August Derleth kezelte igen csak sajátos módon. Lovecraft műveit a kénye kedvére alakítgatta, világképét leegyszerűsítette a jó és gonosz harcára, elemekhez rendelte a mítosz elemeit és szörnyeit, olyan entitásokat is beleerőszakolva, amikhez HPL-nek nem volt köze.

Clark Ashton Smith tanulmányait, és ismeretszerzésének módját lehetetlen követni, eltanulni. Az ő háttértudása és nyelvismerete páratlan volt, de ami a legfontosabb, hogy nem elégedett meg a saját zsenialitásával, azt állandóan csiszolta, bővítette ismereteit. Hogyha magunk is írók akarunk lenni, nem szabad megelégednünk azzal, amire képesek vagyunk, sosem szabad alább hagynunk az alázatból, fejet kell hajtanunk a művészet előtt, hiszen azt az absztrakciót szolgáljuk, és nem fordítva. Bár CAS, Poe, és Lovecraft is a megélhetést akart ebből csiszolni, közelebb állnak így is a koldus szerzetesekhez, mint azok az írók, akik pusztán a megélhetésért dolgoznak, és nem pedig a minél magasabb művészi megnyilvánulást kívánják reprezentálni a saját hangjukkal. Lovecraft nem csak akkor nyűgöz le, hogyha rémtörténetet ír, hanem akkor is, amikor magukat a rémtörténeteket, és azoknak megírását mutatja be. Mindent az elődeitől, és a kortársaitól tanult, és adta tovább a nála viszonylag fiatalabb nemzedéknek, de nem csak azok tanulhattak tőle közvetlenül, akikkel levelezett, hanem mi magunk is. Ahogyan Poe hatott az irodalomra, a detektívtörténetekre, úgy hat Lovecraft mind a mai napig ránk. Nem csak a leírhatatlan szörnyek, és nem csak a hátborzongató atmoszférának a tökélyre csiszolt stílusa, és különleges formaisága miatt, hanem mert rengeteget tanulhatunk általa az írásról, az ízlésről, és a hitelességről is.

Nekünk ő a kedvenc írónk.

Vidra Gyula
“Lovecraft munkásságának feldolgozása mellett az új rémálmok megteremtése a feladatunk. Azt mondják az esti híradónál nincs sokkolóbb, már nem találunk újat a nap alatt. Változtatunk ezen, bebizonyítjuk: az emberi fantázia még okozhat álmatlan éjszakákat.”
Scroll to top
The Black Aether