Túlzás lenne az állítani, hogy a hazai könyvpiac hemzsegne a horror-antológiáktól, sajnos csak elvétve bukkan fel néha egy-egy kötet, ami akár tematika alapján vagy akár csak a szerzők ismertségét kihasználva, betekintést nyújtana a kortárs horrorirodalomba. Minden bizonnyal ennek megvannak a gazdasági okai is, bármennyire is rajongunk a horrorért, senki nem várhatja el egy kiadótól sem, hogy a saját tőkéjét kockáztatva kiszolgálja a mi ízlésünket. Pedig lenne miből válogatni.

Ellen Datlow: Sötétség

Kétségtelen tény, hogy a horror is – ugyan úgy, mint minden zsáner – folyamatosan változik, néha fejlődik, néha kicsit visszalép, felbukkannak új irányzatok, új trendek, ezek egy része fennmarad, és a mainstream formálójává válik, egyes részei pedig megmaradnak a szubkultúrának. Bármennyire is szeretjük az irodalmat el kell ismernünk, hogy a hazai irodalmi piac több sebből vérzik – az Alexandra jó mélyre döfte azt a bizonyos kést -, ezen belül is a horror mondhatni lassan kivérzett; minden bizonnyal végtelen vitákat lehetne arról folytatni, hogy ez az állításom helytálló-e, vagy éppen ennek a kivérzésnek mi az oka, de annyit mindenképpen megjegyeznék, hogy véleményem szerint a nyomtatott horrorirodalom nagy ellenfele a dübörgő horrorfilmes piac. Nem kell annyira felhördülni, én is érzem, hogy ez az „ellenfél” szó túlzó, de példaként felhoznám a 2017-es év egyik sikerfilmjét a Stephen King zseniális regényéből készült It (Az) feldolgozást. Ha valaki olvasta a könyvet és látta a filmet is, annak azért csak ott bujkálhat a gondolat a fejében, hogy ezt most miért így? Nyilvánvalóan meg van rá a magyarázat – mert erre volt igény -, és persze késői fanyalgás ez, hiszen ha King rábólintott a filmre, és bele is állt a promóba rendesen, akkor igazából egy szavam se lehetne, de az It jó példázza, hogy a hollywoodi produkciók miként tudják nem egy esetben más irányba terelni a fogyasztók ízlésvilágát, átdolgozva, átgondolva, kicsavarva, kifacsarva az eredeti történetet. Könnyen fogyaszthatóvá teszik a horrort, a nézőt a mozivászon elé szegezik, de nem azért mert zsigeri félelmében még csak levegőt sem mer venni szegény, hanem mert görcsösen kapaszkodik a székébe, hogy a következű jumpscare jelenetnél ki ne ugorjon az alsójából.

Ebben a közegben jelent meg Elen Datlow Sötétség című horrorantológiájának magyar nyelvű változata a tavalyi év végén, a Gabo Kiadó kínálatában.

A kötet huszonöt modern horrornovellát tartalmaz, a szerzők közt ott szerepel Stephen King, George R. R. Martin, Neil Gaiman és Clive Barker is; ez csupán négy – jól ismert – név, ami akár garancia is lehetne arra, hogy az olvasó, aki éppen frissen szeretne megismerkedni a modern horrorirodalommal, gondolkodás nélkül rendelje meg a könyvet. Meglepetés fogja érni.

Soha nem szabad elfelejteni – márpedig hajlamosak vagyunk rá -, hogy nem születik mindenki könyvmolynak, nem sikerült mindenkivel megszerettetni az olvasást már gyerekkorában köszönhetően az oktatási rendszer(ek) áldásos tevékenységének; vagy egészen egyszerűen előfordul, hogy valaki úgy dönt, most jött el az idő, hogy belekóstoljon a horrorirodalom világába. Na őket fogja érni egy hatalmas meglepetés, meg merem kockáztatni, hogy a könyv egyes novelláinál csalódás is, ha reprezentatív kötetként tekintenek a Sötétségre. Ellen Datlow húsz évet felölelő válogatása ugyan is merőben eltér attól az elképzeléstől, amit a nagyközönség általánosságban gondol a borzongásról.

Mindenki számára más jelenti a horrort, van akinek a zombihadak újabb előrenyomulása, van akinek a kiontott belsőségek iszamos áradata, a sorozatgyilkosok meg nem érthető motivációja, az ismeretlentől való rettegés – ezt azért még sem hagyhattam ki – hozza el a kívánt hatást, de azért azt kijelenthetjük, hogy mindannyian vágyunk a borzongásra. A hatalmas nemzetközi piacon mindenki rátalálhat a saját félelmének vagy szorongásának való kínálatra, hiszen a horror él és virágzik; lehet válogatni a magánkiadók, magazinok, multik palettájáról. És itt van az a bizonyos kutya elásva, ami a meglepetést okozza, ugyan is egy ekkora piacon Ellen Datlow egészen egyszerűen megtehette azt, hogy olyan válogatást állít össze, ami leginkább a szerzők kevésbé ismert novelláit tartalmazza – nagyon jó, vevőcsalogató elképzelés -, olyan történeteket, amik eltérnek attól, mint amit addig megszokhattunk az adott írótól. Hazai viszonylatban hiba ott csúszott a gépezetbe, hogy ezek a novellák több esetben nem éppen a szerzők legjobb alkotásai, eltérnek attól, amit megszokhattunk tőlük, ráadásul az írók egy része itthon nem, vagy csak alig ismert.

A Sötétség előszavát, ami a kötet egy igen csak értékes része, Stefan Dziemianowicz írta; nagyon jó irodalomtörténeti összefoglaló arról, miként és miből alakult át a horrorirodalom King után, Barkertől számítva, aki berúgta az ajtót a splatterpunknak. Betekintést kapunk a splatterpunk kialakulásába, ihlető forrásaiba, rejtelmeibe, illetve a splatterpunk és a dark fantasy közötti konfliktus alapvető kérdéseibe is.

Az első novella a kötetben Clive Barkeré, aki az emberi lét eszenciája feletti korlátlan uralom csodálatosan hátborzongató képeit tárja elénk; mesterien kivitelezett és felkavaró, ahogy testének kicsavarásával állati sorba taszítja áldozatát. A történetet átszövi a kéjes szexualitást, és ez egyébként jellemző a kötet legtöbb novellájára is – bár ezt Barker érzékletesen használja -, ahogy Edward Bryant Csirketáncára is, amiben kétség kívül a leg gyomorforgatóbb jelenettel szembesülhetünk egy csirke és egy ökölbeszorított kéz tánca által. Ugyan csak nem éppen olvasás közbeni nassoláshoz ajánlott George R. R. Martin Körteforma embere, amire Datlow előre figyelmeztet is: aki elolvassa, annak talán egy életre elmegy a kedve a sajtos pufitól. A kissé komikus történet nem tartogat túlságosan erős fordulatot, de az biztos, hogy a sajtos pufival egy időre én leállok. Thomas Ligotti egyenlőre még nem a legismertebb horror szerzők közé tartozik Magyarországon – bár Molnár András és az Azilum magazin aktívan dolgozik azon, hogy ez megváltozzon -, ami elég nagy baj, ugyan is Ligotti felkavaróan sötét hangulata, ami Az álarcok nagyobb ünnepségében is megjelenik, sokkal több figyelmet érdemelne itthon. Peter Straub Borókafája megrendítő történet, arról, ami sajnos nagyon sok gyerekkel megtörtént, amiről már mindenki elképzelte, mit is tenne hasonló helyzetben, miként engedne teret állati ösztöneinek, elhozva a kegyetlen bosszú felszabadító érzését; de Straub nem teszi meg ezt a szívességet, nem enged el.

Pat Cadigan Erő és passiója tetszeni fog a modern vámpírtörténetek kedvelőinek. Nálam Cadigan elérte célját, főszereplője egy végtelenül unszimpatikus alak, és ha azon múlna a világvége, hogy ő él-e vagy halott, akkor inkább pusztuljon a világ – és ez valójában dicséret a részemről -, de véleményem szerint nem a töménytelen, felesleges káromkodástól válik egy karakter markánsan „tökös gyerekké”. Lucius Shepard Kis éji zenéje a modern zombihorrort kapargatja, azonban ezt egy valóban érdekes szempontból teszi, párhuzamot vonva az öregedés és a zombivá válás közé. Joe R. Lansdale A telefonáló nő novellája pedig mindenképpen érdekes abból a szempontból, miként változik át valaki az unalmas kispolgárból sorozatgyilkossá.

Az eddig felsorolt novellák nem hozták el azt az említett borzongást, amit legalább is én elvárnék egy horror történettől, hanem sokkal inkább felkavartak – már amelyik -, azonban Dan Simmons Két perc negyvenöt másodpercével nem tudtam mit kezdeni, nála már egyértelműen érezhető volt az a bizonyos meglepetés. A tériszonyos szorongás egy igazán hálás téma tudna lenni, de úgy éreztem ezt Simmons elpazarolta. Ugyan csak nem tudtam hova tenni Kathe Koja Szörnyszülöttek novelláját, ami nem szokatlan történetmesélési technikának, hanem inkább idegesítő anomáliának tűnt. Így volt ez Neil Gaiman Felfalva című írásával is; itt érződött a leginkább, hogy Datlow valami olyasmit akart megmutatni, ami merőben eltér a megszokott horrorirodalomtól. Számomra kétségtelenül az egyik leggyengébb alkotás a kötetből – ha nem a leggyengébb -, még akkor is ha Gaiman története a Jelenetek egy játékfilmből alcímet kapta és valójában egy forgatókönyv, Datlow pedig hátborzongató prózaversként jellemezte. Itt jegyezném meg, hogy nem szeretnék vaskalapos, prűd alaknak tűnni – bár ha még is így van, azt se bánom -, aki sarokba hajít egy könyvet és leírja a szerzőt, ha a kelleténél többször és öncélúan bukkan fel a műben káromkodás, vagy a szexualitás nem éppen legfinomabb módon kifejezett formája. De ha egy novellában több picsafaszszarpinabazdmegfarokkurvageci szerepel mint névelő, azért az nálam kiveri a biztosítékot, és ebben jeleskedik Poppy Z. Brite Kalkutta, Idegek Ura novellája (is). Csendben megjegyzem, ha HPL-t pellengérre állították műveiben megjelenő rasszizmusa miatt, akkor Brite-nak nem nagyon kellene Indiába utaznia, de legalább is csodálkoznia azon, ha az általa „érzékletesen” bemutatott ország lakói meglincselik.

Nem térhetek ki minden egyes novellára a kötetből, mert irreálisan hosszúra nyúlna ez az amúgy sem rövid bemutató, de meg kell említenem azokat a történeteket amik kitűnnek a kötetből. Elizabeth Handtól A villikirály az a horror, ami természetfeletti hangulatával képes elhozni a borzongást. Egy mese újragondolása jó kivitelezéssel, amiben felbukkan a boszorkányság és az ördöggel kötött alku is; Hand az elmét dolgozza meg, nem a testnedvek és nemi szervek legcifrább ábrázolásával éri el a kívánt hatást. Kelly Link A hívó kalapja című története 1999-ben elnyerte a World Fantasy-díjat, ami minden bizonnyal nem volt véletlen, a novellán valóban érződik a horror de inkább a rémtörténetek hangulata, kézzel fogható a feszültség és az, hogy valami lappang ott a sötétben; sajnos kicsit hamar kitalálni a végét, de mindenképpen kiemelkedik a többi novella közül. Ahogy Gene Wolf A fa a kalapom írása is; kifejezetten tetszett, hogy a történet naplóként van megírva, különösen jól használja ezt a formát.

Számos történet kimaradt, ami közt van olyan ami valóban érződik némi borzongás – mint például Ramsey Campbell története, aminek nagyon jópofa a lezárása, a hangulatában egészen jó és a szerző nem érzi úgy, hogy ki kell adni magából szexuális frusztráltságát és nem írja le minden oldalon kétszer, hogy picsa, fasz vagy éppen szar -, de összességében azt kell mondanom lezárásként, hogy Ellen Datlow Sötétség című horror-antológiája, nem azt a hatást érte el nálam, amit egy ilyen kötettől vártam volna. Mindenképpen elismerés jár a Gabo Kiadónak, hogy belevágott a kiadásba, még ha a választás lehetett volna kicsit megfontoltabb is, de legalább is nem ennyire merész; őszintén remélem, hogy lesz folytatása náluk a horrornak, nekem speciel ez a kezdeményezésük sokat jelent. A Sötétség leginkább keményvonalas horror-rajongóknak való antológia, akik láttak már mindent és semmin nem lepődnek meg, nekik kötelező. Ugyan akkor mindenkinek ajánlom, azoknak is, aki bele szeretnének kóstolni a horrorirodalom megszokottól eltérő kínálatába; biztos vagyok benne, hogy mindenkinek tartogat némi meglepetést a könyv. Az persze relatív, hogy kellemest avagy kellemetlent.