Képtelen történetek, másvilági mesék – Kalandos utazás a buta kutyustól a Simsonon lovagló tűzoltóig

Be kell valljam, hogy életem egy rövid, pár perces szakaszában éjsötét monolitok ciklopszi talapzatához kikötözve képzeltem el Szűcs Gyulát a Képtelen ​történetek, másvilági mesék kötet szerkesztőjét és a szerzőket egyaránt, miközben irizáló fénnyel körbeölelt kezembe áldozótőrt vizionáltam. Bizonyos egészségügyi okok miatt vérvételre voltam hivatalos a helyi kórház laborjába, és bár nem szeretnék a hazai egészségügyi ellátás részleteibe belemenni, valljuk be, mindannyian tapasztalhattuk azt, ha átlépjük a kórház kapuját, számíthatunk arra, hogy csak órák múlva tudunk szabadulni onnét, a legegyszerűbbnek tűnő vizsgálat esetében is. Azon a bizonyos csütörtökön sem volt ez másképp, hiába is értem negyed órával előbb a laborba, nekem már a 67-es sorszám jutott. Nem ért meglepetésként, már előre felkészültem erre, és a hideg élelem illetve innivaló mellé, bekészítettem az antológiát olvasnivalóként. Miután elkezdtem olvasni, arra határozottan emlékszem, hogy az 53-as sorszámot hívó hangjelzésnél még felnéztem és konstatáltam, hogy bőven van időm és olvashatok tovább, ám onnét számomra megszűnt egy rész a külvilágból, mert mikor legközelebb felnéztem a kötetből, már a 74-es sorszám világított a kijelzőn. Ekkor derengtek fel lelki szemeim előtt a monolitok, a megfeszített szerkesztő és a szerzők, kezemben az orfikus rúnákkal díszített tőr, mert tudtam, hogy ezt enyhén szólva is elszúrtam. Negyed óra és némi visszafogott szóváltás után sikerült bejutnom a laborba és megtörtént a vérvétel.

A Képtelen ​történetek, másvilági mesék antológia novellái menthetetlenül magukba szippantottak és nem is engedtek el addig, míg aznap ki nem olvastam a kötetet.

Ez a rövid kis közjáték éppen elég lenne ahhoz, ha csak röviden szeretném érzékeltetni mi a véleményem a könyvről, de a Kaméleon Komix kiadványa sokkal többet érdemel ennél; számomra egyértelműen a tavalyi év legkellemesebb meglepetése volt.

Egy ideje már folyik a diskurzus a kispróza hazai hányattatatott, mellőzött helyzetéről, és arról is, hogy 2018-ban valami megindult, hiszen Veres Attila Éjféli iskolák című kötete az Agave kiadótól, és Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 antológia a GABO SFF-től némi változást hoztak az ürességbe. Remélhetőleg ez a folyamat – amihez talán a Black Aethernek is van némi köze -, idővel valóban változtatni fog a jelenlegi helyzeten, őszintén remélem, hogy sokkal több antológia fog megjelenni itthon akár hazai, akár külföldi szerzők műveivel. Na persze, ehhez az alapanyagnak is megfelelőnek kell lennie, akár csak a Képtelen történetek, másvilági mesék (KTMM) esetében.

A jelenlegi, kvázi légüres térbe érkezett meg tavaly a KTMM, amit egy elég „erőteljes kampány” előzött meg online jelenléttel, illetve a Hungarocomix 2018 bevonásával. A megjelenés után számos véleménycikk, bemutató, recenzió jelent meg a kötetről, akár azt is mondhatnám, hogy feltűnően sok, ami egy kifejezetten dicséretes dolog, hiszen jól látható, hogy Szűcs Gyula szívén viseli a kötet sorsát, foglalkozik az utóéletével is. Nyilvánvalóan minden példányt szeretnének értékesíteni, ami ugyebár érthető – jelenleg elérhető a Szellemlovas játékboltban és a Fumax webshopjában -, ehhez pedig édeskevés, hogy a megjelenés után Szűcs hátradőljön a székében és számolgassa a még rendelkezésre álló könyveket. Még ha „csak” egy ingyenes e-bookot is készítesz, javaslom, hogy kövesd a KTMM példáját, hiszen megkérdőjelezhetetlenül mindenki közös érdeke, hogy a kiadványod mindenkihez eljusson. (Szokásomhoz híven ezzel ismét nem mondtam újdonságot? Naná, hogy nem, de azért ha oda kerülsz, azért jusson eszedbe.) Az, hogy a kötet egy igazi szerelemprojekt, az a kissé hosszúra nyúló szerkesztői előszóban is észrevehető, Szűcs részletesen beszámol a címadás okairól, a szerzők „előéletéről”, a kötet keletkezéséről és a borítóról.

Itt tennék egy rövid kitérőt, mielőtt végleg piedesztálra emelném a kiadványt. A borítón az elképesztő kézügyességgel megáldott grafikus és tetováló művész, Tikos Péter Excavations of evil című illusztrációja látható, ami egy velejéig zseniális Cthulhu-mítosz alkotás. Azonban ez az illusztráció csalóka. A kötet ugyanis csak egy vékony vonal mentén, leginkább Szűcs Gyula Sarló, kalapács, boszorkányság című novellájával kapcsolható össze a Cthulhu-mítosszal, ami igazából nem gond, de a lovecrafti örökséggel és a mítosszal foglalkozó TBA-n ezt érdemes megemlíteni. (Tehát senki ne keresse Azathoth, Yog-Sothoth, Cthulhu markáns jelenlétét a kötetben, mert a kiadvány nem erről szól.) A borító összképével személy szerint lenne egy igencsak szembetűnő problémám, ez pedig a kötet címéhez használt tipográfia. Ez az egyetlen ok, amiért 9,5 pontot adnék a 10-ből, ha pontoznom kellene a kiadványt, ugyanis a tipo elképesztő módon elüt az illusztrációtól. Formailag még hozza az előszóban is említett Weird Tales és a ponyvamagazinok aranykorának érzetét, azonban a színhasználat és az, hogy úgy tűnik „csak úgy oda van rakva” egyértelműen ront az összképen.

A külsőnél maradva a nyomda és a tördelő nagyon jó munkát végzett, az oldaltükör kellőképpen szellős, a szövegtörzs kellemesen olvasható, nem kell szétfeszíteni a könyvet, hogy a belső margó is olvasható legyen, többszöri használat után sem törik ki a könyv. Tartós kiadványnak tűnik.

A buta kutyustól a Simsonon lovagló tűzoltóig

A kötet első novellája Lakatos István Buta kis kövér kutya című története, ami megmondom őszintén meglepetés volt számomra, ugyanis az előzetes információk alapján nem ilyesmire számítottam. Bár bujtatott horror-elemekkel, némi halvány mítosz utalásokkal átszőtt történet, nekem végül egy kedves mese maradt a kiskutyáról, és van egy olyan érzésem, hogy a szerző célja valójában pontosan ez volt. Elsőre merész és kissé átgondolatlan választásnak tűnt ezzel a történettel kezdeni az antológiát, de valójában nagyon jól felvette azt a szálat, amit Wajzer Csaba író és Békefi Tamás grafikus A vég című, az egész köteten végigfutó, az egyes novellákat felvezető képregénye elindított. Soha nem fogott meg a képregények világa, kissé idegenkedtem, amikor olvasás előtt átforgattam a könyvet és kiderült, hogy minden novella előtt van egy rövid képregény(részlet), de tévedtem. Elképesztő módon dobja fel az egész kiadványt, és igaza volt Szűcs Gyulának az előszóban, mert valóban egy popkulturális kikacsintásokban tobzódó, VICO-filmnek is beillő, igazi geek csemege lett.

A kiskutya után, Varga Péter Az Elefántember legendája című novellájánál kezdődött az a bizonyos folyamat, ami a kellemetlenségekhez vezetett – ezt innét is „köszönöm” a szerzőnek -, ugyanis Varga egy olyan, misztikumban, titokzatos információkban, fokozódó izgalomban fürdőző, a természetfelettit elegánsan kezelő novellát írt, ami minden mítoszrajongó szívét meg fogja dobogtatni, annak ellenére, hogy valójában nem kapcsolódik hozzá. Ganésa és Lobha párharcába csöppen az olvasó, és hiába is helyezi el megközelítőleg napjainkba a szerző a történetet, a stílusából adódóan mindvégig úgy éreztem, hogy az 1900-as évek elején járunk Londonban, ami elképesztően passzol a hindu panteonhoz. Sherlock és Wattson alakja derengett fel előttem, ami mindenképpen folytatásért kiált, nagyon remélem, hogy találkozni fogunk még a szereplőkkel, és nem egyszeri alkalom volt ez a természetfeletti elemekkel átszőtt nyomozás.

Újabb stílusváltás következik – ami egyébként minden novellánál elmondható -, és a londoni kalandok után Németh Áron A Bürokrata novellájában buszra szálunk, hogy a Pokol belső ellenőrzésének két ifjú géniuszába fussunk bele, egy pokoli ellenőrzés során. Jó humorú, néhol bizarróba átcsapó alkotás, aminek nagy erőssége, hogy ha elvonatkoztatunk attól, hogy a busz hova tart és kik – vagy mik – ellenőrzik a Bürokratát, akkor azon kapjuk magunkat, hogy úgy érezzük, ez a történet akár velünk is megtörténhetne. Ez a gondolat végig ott motoszkált bennem és valahol vártam, hogy a történet végén felébredjen a Bürokrata… Lelövöm a poént, Németh nem ezt a túlságosan is sokszor használt, ma már olcsónak mondható lezárást használta. Nagyon helyesen.

A kötet minden egyes novellája rendelkezik valamilyen módon természetfeletti elemekkel, ám ezt Wajzer Csaba A pofon című történetében oly módon oldotta meg, hogy felbukkanása a novella címével egyenértékű hatást gyakorol az olvasóra. A történet középpontjában egy fiatalkori rossz döntés áll, ami a szakadékba készül taszítani a főszereplőt, és ha nagyon megerőszakolnánk magunkat, akkor még akár a YA jelzőt is ráaggathatnánk a kerettörténetre, ám ezt szerencsénkre nem engedi a szerző. Wajzer nem engedi, hogy 17 éves főszereplője olyan életszerűtlen cselekménybe bonyolódjon, ami hiteltelenné degradálná a történetet, nem válik belőle a világ minden gondját magán érző tinivé, és legfőképp nem is oldja meg azokat a problémákat. Elmarad az önsajnálat és a hősködés, helyette egy felnőtt férfi gondolatait kapjuk, ahogy túlzásoktól hevített sztereotípiák nélkül visszatekint fiatalkori önmagára. Nincs sallang, nincs felesleges körítés, csak a hatalmas nagy pofon, a mű végig a realitás sziklaszilárd talaján marad, és válik egy megfontolt novellává egy érett szerzőtől. Sajnos nem ismerem Wajzert és ebből kifolyólag nem tudhatom, hogy a novella valós eseményeket dolgoz-e fel, de olyan hitelesen ábrázolja a fiatal srácot, cselekedeteit, gondolatait, reakcióit, hogy erős a gyanúm, Wajzer élete során keveredett hasonló szituációba. Ráadásul ott van még a csattanó is.

Egyszer mindenképpen le kell ülnöm Varga Bálint Bánkkal és el kell beszélgetnünk arról, miként ossza be saját idejét, mert számomra kezd érthetetlenné válni, Bálint hogyan képes részt venni egy videojáték fejlesztésében, menedzselni a jelenleg legjobban száguldó képregényes projekt Patreon oldalát és éppen futó crowdfunding kampányát, miközben dolgozik, helytáll családapaként és olyan noir novellát tesz le az asztalra, aminek hatására újra megnéztem a Kínai negyed című noir filmeposzt. Bálint kötetben szereplő Vérvörös szilveszter című novellája, valójában az említett videojáték, a Csirkekopók avagy Chicken Police felvezető, előtörténete, ami egyértelműen kezelhető marketingfogásként is. Ha ez így van, akkor nagyon helyesen van így, és őszintén remélem, hogy még több lehetőségünk lesz arra, a játék megjelenése előtt jobban megismerjük a két főszereplőt Sonnyt és Martyt, na meg persze Bertát.

Varga mesterien bánik a noir egyik fontos eszközével, a narrációval, és olyan hangulatot képes felépíteni már az első oldalakon, amitől szinte hallani véljük a jellegzetes dzsessz-dallamokat, látjuk a neonfényekben fürdőző mocskos utcákat, érezzük a kiégett nyomozó whiskytől bűzlő leheletét, ahogy érezzük az ajtón halkan kopogó nő, a femme fatale parfümjének illatát is. Ráadásul a szerző képes arra, hogy ebbe a noir közegbe úgy vegyítse a tényt, miszerint a novella szereplői állatok, hogy egyáltalán nem törik meg a hangulat, sőt, kifejezetten jól működik a párosítás. Ha a készülő játék fele olyan jó lesz, mint a Vérvörös szilveszter, akkor kizárt dolog, hogy csalódjunk benne, még akkor is, ha a novella vége erősen kapkodósra, sietősre sikeredet, ami azért be kell, hogy valljam, némileg rontott az összképen; mint utólag kiderült ennek oka az fránya deadline volt. De a kérdés, ennek ellenére aktuális:

Mikor is olvashattunk utoljára magyar szerzőtől ízig-vérig noir művet?

Szép reményekkel indult útjára 2016-ban Tálosi András Fantorzio magazinja, ami sajnos csak egyetlen lapszámot ért meg, és abban is csak két történet szerepelt, melyekből megismerhettük a főszereplőt, Sándor Kristófot. (A Halál a korzón elérhető a GooBo honlapján.) A KTMM-ben ismét a híres magyar okkult-nyomozóval találkozhatunk a Pokol a tanyán című novellában, ami a kötet leghosszabb darabja. Nem tudom megkerülni azt a rendszeresen visszatérő bánatomat, hogy a hazai amatőr szerzők miként helyezik el történeteiket Magyarországon, milyen neveket, karaktereket használnak, és hogyan szólaltatják meg a szereplőket. Tény és való, hogy Sándor Kristóf nem a XXI. század embere, éppen ezért a novella mentes az idegesítő szlengtől, a folytonos káromkodástól – mintha amúgy a modern kor emberének minduntalan káromkodnia kellene -, a bakancsos és kapucnis fiataloktól, ám így is van számos olyan helyszín, karakter, párbeszéd a történetben, amit a szerző nagyon könnyen elszúrhatott volna, ha kényszert érzett volna a trendkövetésre. Azonban nem így történt.

Tálosi olyan hiteles képet és hangulatot épített fel a novellájában, ami leginkább azokra a korabeli fotókra és festményekre emlékezteti az embert, amiket a történelemkönyvekben, vagy különböző fotóarchívumokban lehet találni. Hiteles karakterek szerepelnek hiteles környezetben, nincsenek bujtatott utalással dúsított nem létező helységnevek, nincsenek Manyi nénik, Kovács ikrek, nincs Jocó… Számomra ebből a szempontból – még ha furcsának is tűnik – a csúcspont egyértelműen egy semmiből előugró „Anyád picsáját!” kiáltás volt, amin először meglepődtem, majd rögtön utána rádöbbentem, hogy abban a szituációban, attól a személytől a lehető leghitelesebb megnyilvánulás volt, amit a szerző használhatott. Mesterien elhelyezett káromkodás, aminek van alapja, van oka, van szerepe, és még ha hihetetlennek is tűnik, egyértelműen hitelesebbé teszi a karaktert.

Autentikus képet kapunk egy olyan korról, amit valójában nem is ismerünk, csupán ránk maradt beszámolókból és fényképekből. Pengeéles és hiteles a valóság egy olyan történetben, amiben boszorkány és ördögűzés is szerepel.

Mindenkinek csak ajánlani tudom Sándor Kristóf kalandjait, mert igazán hangulatos, izgalmas, és természetfeletti elemekkel átszőtt történeteket kapunk a szerzőtől, remélem, hogy lesz folytatás, amire úgy tűnik, elég nagy esély van.

A kötet utolsó darabja a szerkesztő, Szűcs Gyula Sarló, kalapács, boszorkányság című novellája, ami véleményem szerint igencsak megosztó darab, ugyanis olyan töménytelen mennyiségű visszautalást tartalmaz a ’90-es évekre, hogy aki nem élte meg azt az időszakot, az egész egyszerűen nem fogja érteni, nem fogja tudni értékelni a poénokat. Aki viszont hozzám hasonlóan, a ’90-esekben járt középiskolába, volt sorkatona, kezdte el a „nagybetűs életet”, annak Szűcs novellája egy olyan időutazás lesz, amitől bekezdésenként fog feltörni az olvasóban egy-egy régi szép, vagy kevésbé szép emlék. Skála-szatyor, Simson, Schwarzenegger narrátoros Conan-filmjei, Chuck Norris poszterek a falon, Bíró Ica, Vörös Szonja, Gorduin, Leon Silver, Skandar Graun, Konyak, a barbár… Tobzódunk az emlékekben, amik képesek nosztalgikus érzelmi hullámokat ránk szabadítani. Szűcs novellája leginkább Douglas C. Kenney és Henry N. Beard Gyűrűkúra, illetve Jeffrey Stone és John Caldwell (Nemes István) Az éj káosza című paródiaköteteit juttatja eszembe, amik maximálisan jó értelemben vett idiotizmussal állítják fejre az eredeti műveket. Szűcs ugyan ezt tette, csak ő a ’90-es éveket fordította ki egy Simsonon száguldozó, a Csillagból frissen szabadult tűzoltóval, apokalipszis utáni Budapesttel, VICO-filmekkel, tetemes mennyiségű 7,62-es lőszerrel és a Necronomiconnal. Nagyon szórakoztató olvasmány, de ahogy említettem, meg van az a sajátossága, hogy egy bizonyos rétegnek, korosztálynak szól – ami nyilvánvalóan nem baj -, ezért lesznek olyan olvasók, akik nem fogják tudni észrevenni, ezáltal értékelni a novella rejtett kincseit.

A KTMM-et Békefi Ákos A katlan című, az Isonzó-völgyben, 1917-ben játszódó képregénye zárja. Méltatlan módon, csak nagyon keveset tudok írni a képregényről, mert ahogy említettem igazából nem az én világom, de Ákos tehetsége még egy olyan laikusnak is szembetűnő mint én. Rövid, frappáns, ugyanakkor kellően izgalmas és hátborzongató történet az első világháború poklában harcoló magyar egységről, bátorságról, önfeláldozásról. A képregény képi világáról pedig teljesen felesleges lenne bármit is mondanom. Zseniális!

Per Adonai Eloim, Adonai Jehova, Adonai Sabaoth, Metraton…

Összegzésül annyit tudnék mondani, és egyben üzenni Szűcs Gyulának, hogy ha nem lesz folytatása a kötetnek, akkor kénytelen leszek olyan okkult praktikákat bevetni a cél érdekében, amik kényszeríteni fogják a közreműködőket, hogy folytassák, amit 2018-ban elkezdtek. Merész vállalkozás volt a Képtelen történetek, másvilági mesék, de aki mer, az nyer, és ez az alkotói közösség egyértelműen nyert. De leginkább mi, olvasók nyertünk! Mi, akik el akarunk szakadni a fősodortól, a trendektől, az uralkodó zsánerektől és olyan különleges kalandokra vágyunk, amik bár számos alkalommal kliséket használnak, mégis épp ezek által hozzák el számunkra azt az érzést, amit keresünk, amire vágyunk, amit hiányolunk. Egy idő után azt gondoltam, egyedül maradok a Black Aetherrel és nem lesz olyan vállalkozó szellem, aki hozzám hasonló módon valami mást, valami különlegeset akar létrehozni, de szerencsére ismét tévedtem. Azt hiszem a Black Aether társra talált.

Nagyot hibázol, ha kihagyod.

Tomasics József


Képtelen történetek, másvilági mesék elérhető a Szellemlovas játékboltban és a Fumax webshopjában.

Ez is érdekelni fog!

Évértékelő helyett Kedves barátaink, Lovecraft rajongók! Mozgalmas és eredményekben igencsak gazdag év áll mögöttünk. Az év végi időszak mindig az évértékelőkről, beszá...
mm
"Abban hiszek, hogy bennünk magyarokban, olyan kreatív alkotói potenciál van, amit jóvátehetetlen hiba lenne elpazarolni, nem engedni kibontakozni."
Az oldal tetejére