Machen-kötet beleolvasó – Arthur Machen: A nagy Pán isten

Az Arthur Machen: A nagy Pán isten és más szentségtelen történetek következő beleolvasójában – stílszerűen – a rémirodalom emblematikus történetéből, a kötet címadó művéből, A nagy Pán istenből mutatunk meg egy részletet, Molnár András mindig nagyszerű fordításában. Egy orvos az emberi agyon történő egyszerű és precíz sebészeti beavatkozás segítségével akarja felnyitni az ember látását a túlnani, mögöttes világra, amelyet csak úgy ír le, hogy Pán isten meglátása. A kísérlet alanya azonban rögtön megőrül a látvány miatt… S. T. Joshi a kötet előszavában így ír a történetről:

“Központi témáját vizsgálva valóban úgy tűnik, hogy A nagy Pán isten szexuális borzalmakról szól, pontosabban egy szexuálisan túlfűtött nőről. Ha így vesszük, Machen tulajdonképpen csak osztozott számos felháborodott olvasójának prüdériáján; ha nem ezt tette volna, nem lett volna képes e témába belevinni azt a fajta lehengerlő iszonyatot, amely annyira jellemzi e művét. Machen próbálta ezt az egész dolgot szélesebb filozófiai perspektívába helyezni azzal, hogy a történet elején a tudós Raymond kísérletét – amely során Mary, a szolgálólány meglátja Pán istent – „a fátyol felemelésének” titulálja, amely fátyol a mindennapi, felszínes élet előtt leplez borzalmakat.” – Somogyi Gábor fordítása

Az Arthur Machen: A nagy Pán isten és más szentségtelen történetek kiadványunk előrendelhető a Dunwich Market lovecraftiánus vegyesboltban.

A nagy Pán isten

– Nagyon örülök, hogy eljött, Clarke; tényleg nagyon örülök. Tartottam tőle, hogy nem ér majd rá.

– Sikerült némelyest arrébb csúsztatnom az elkövetkező napok teendőit; mostanában eléggé hézagos a napirendem. De nem aggódik, Raymond? Teljesen biztonságos a dolog?

A két férfi kimérten sétálgatott Dr. Raymond házának teraszán. A Nap még magasan lebegett a nyugati hegylánc fölött, ám fakó, vörös fénye nem vetett árnyékot, a levegőben csend honolt; a magas hegyoldalt borító erdő irányából enyhe fuvallat érkezett, s vele időnként vadgalambok burukkolásának lágy moraja. Az alant elfekvő hosszú, kies völgyben folyó kacskaringózott az elszigetelt dombok között, melyek felől halvány, hófehér köd szállt fel, ahogy az elúszó Nap nyugat felé tünedezett. Dr. Raymond hevesen barátja felé fordult.

– Biztonságos? Hát persze, hogy az! A műtét maga tökéletesen egyszerű; bármelyik sebész végre tudja hajtani.

– És a további stádiumokban sem fenyeget veszély?

– Nem; semmiféle, még a legcsekélyebb fizikai veszély sem, becsületszavamra! Maga mindig aggódik, Clarke, mindig; pedig ismeri a történetemet. Az elmúlt húsz esztendőmet a transzcendens orvoslásnak szenteltem. Elmondtak már kuruzslónak, sarlatánnak, szélhámosnak, de véges-végig tudtam, hogy a helyes úton járok. Öt évvel ezelőtt célhoz értem, s attól kezdve minden egyes nap annak előkészítésére szolgált, amit ma este véghezviszünk.

– Szeretném hinni, hogy mindez igaz. – Clarke a homlokát ráncolta, és kétkedőn nézett Dr. Raymondra. – Teljesen bizonyos benne, Raymond, hogy elmélete nem puszta fantazmagória, mely ragyogónak ragyogó, de mégiscsak ábránd?

Dr. Raymond megtorpant, és hirtelen megfordult. Középkorú, nyurga, sovány férfi volt, fakó, sárgás arcszínnel, ám amikor Clarke szemébe nézve válaszolt, enyhe pír öntötte el.

– Nézzen csak körbe, Clarke! Láthatja a hegyet, láthatja dombot domb hátán hullámozni, láthatja az erdőket, a gyümölcsösöket, az arany búzatáblákat és a réteket, melyek egészen a folyóparti nádasokig nyúlnak. Látja, amint itt állok magával szemben, és hallja a hangomat; de elárulom magának: ezek a dolgok – így van, a csillagtól kezdve, mely éppen csak felragyogott az égen, a lábunk alatt elterülő, szilárd talajig –, kivétel nélkül mind csak árnyak és álomképek; árnyak, melyek elrejtik szemünk elől a valódi világot. Létezik egy valódi világ, ám az túl van e csillogó látomáson, túl az „arrasi hajszákon, álmok sorozatján”[1], túl mindenen, mintha egy fátyol mögött rejtőzne. Nem tudom, fellebbentette-e valaha emberi lény ezt a fátylat; de biztosan tudom, Clarke, hogy ezen a szent estén maga meg én, és senki más, látni fogjuk, amint fellebben. Meglehet, ön szerint mindez csupán értelmetlen őrültség, pedig színigaz, és a régiek tudták, mit jelent fellebbenteni e fátylat. Úgy hívták: meglátni a nagy Pán istent[2].

Clarke megborzongott; a folyó fölött hűvös, fehér köd gyülemlett.

– Valóban nagyszerű – nyugtázta. – Különös világ küszöbén állunk, ha igaz, amit mond, Raymond. Tényleg feltétlenül szükséges az a szike?

– Igen; egy apró bemetszés a szürkeállományban, semmi több; bizonyos sejtek jelentéktelen átrendezése, egy mikroszkopikus változtatás, mely fölött száz agyspecialistából kilencvenkilencnek átsiklana a tekintete. Nem akarom orvosi szakkifejezésekkel terhelni magát, Clarke; irdatlan mennyiségű technikai részletet oszthatnék meg magával, ami rendkívül impozánsan hatna, de csak annyit tudna meg belőle, amennyit már most is tud. Azért feltételezem, néhanapján, az apróbetűs hírek között, olvasott már arról, milyen óriási lépések történtek a közelmúltban az agykutatás terén. A minap egy rövid cikkre bukkantam, amely Digby teóriájáról és Browne Faber felfedezéseiről értekezett[3]. Elméletek! Felfedezések! Csak most tartanak ők ott, ahol én már tizenöt éve, s talán nem is kell mondanom, az elmúlt tizenöt évben sem toporogtam egy helyben. Legyen elég annyi, hogy öt éve megtettem a felfedezést, melyre céloztam, amikor azt mondtam, hogy révbe értem. Annyi idő elteltével, az évekig tartó munka, gürcölés, sötétben tapogatózás, a kudarcba, sőt, olykor kétségbeesésbe fúlt napok és éjszakák után, melyek során néha kirázott a hideg a gondolattól, hogy esetleg mások is kutatják, amit én, végre váratlan öröm rengette meg a lelkem, s tudtam: a hosszú út immár a végéhez ért. Rendíthetetlenül, a kezdet kezdetétől fogva hittem kiindulópontom valószerűségében, majd egy pillanat szülte tétlen gondolat sugallatára végigjártam a százszor is kitaposott, ismerős ösvényeket, és íme, feltárulkozott a nagyszerű igazság, egy egész világ, egy ismeretlen szféra rajzolódott ki előttem; földrészek, szigetek, roppant óceánok, melyeket (hitem szerint) hajó még nem szelt át azóta, hogy az Ember először emelte tekintetét a Napra, az ég csillagaira, és a csendes földre idelent. Talán dagályosnak tartja a beszédemet, Clarke, de nehéz prózainak maradnom. S mégsem vagyok biztos benne, vajon nem adható-e elő egyszerű, csupasz fogalmakkal, mire is célzok. Példának okáért, világunkat keresztül-kasul hálózzák a távírók drótjai, kábelei; gondolatok száguldoznak napkelettől napnyugatig, északtól délig, tengereken és sivatagokon át, csaknem a képzelet sebességével. Most képzelje el: napjaink elektrotechnikusa hirtelen rádöbben, hogy ő és társai pusztán kavicsokkal játszottak, melyeket tévedésből a világ fundamentumainak véltek; aztán képzelje el, amint a vezeték helyén a szeme láttára feltárul a végtelen űr, s az emberi szavak egészen a Napig, majd a Napon túl rejtőző csillagrendszerekig száguldanak, a kietlen ürességet pedig, mely megbéklyózza gondolatainkat, artikulált emberi beszéd visszhangozza tele. Ez a maga nemében egészen találó analógiája annak, amit véghezvittem; most már értheti valamelyest, mit éreztem egy este ugyanitt. Egy nyári estén történt a dolog; a völgy majdnem úgy festett, mint most, s ahogy álldogáltam, hirtelen felsejlett előttem a kimondhatatlan, elképzelhetetlen, feneketlen űr, mely a két világ: az anyagi és a szellemi között tátong; láttam a hatalmas, homályló mélységet elnyúlni a szemem előtt, és abban a pillanatban fénysugár kötötte össze a földet az ismeretlen túlparttal, áthidalva a szakadékot. Ha kedve tartja, olvasson bele Browne Faber könyvébe, és látni fogja: a tudósok mind a mai napig nem tudnak mit kezdeni az idegsejtek egy bizonyos csoportjával, képtelenek meghatározni funkcióját. E csoport, hogy úgy mondjam, szűz terület, műveletlen pusztaság a hóbortos teóriák számára. Én azonban nem ott tétlenkedek, ahol Browne Faber meg a többi specialista, én tökéletesen tisztában vagyok vele, milyen feladatokat láthatnak el ezek az idegközpontok a rendszerben. Állítom, hogy egy érintéssel működésbe hozhatom őket, egy érintéssel megindíthatom az áramlást, egy érintéssel összekapcsolhatom az érzékek világát a… nos, később befejezhetjük e mondatot. Igen, kell a szike; de gondoljon csak bele, az a szike mit idéz elő! Mindenestül ledönti az érzékek szilárd falát, és, valószínűleg az ember megteremtése óta először, egy szellem tekint rá a szellemi világra. Clarke – Mary meg fogja látni Pán istent!

[1] Részlet George Herbert Dotage című költeményéből.
[2] Az ókori görög mitológiában Pán a pásztorok kecskeszarvú, -lábú és -farkú istene. A faunokhoz hasonlatos, gyakran nimfák és tündérek társaságában ábrázolják.
[3] Sir Kenelm Digby (1603–1665) természetfilozófus. Browne Faber személye ismeretlen.

Borítókép: Benczúr Gyula Faun önarckép

mm
“Never Explain Anything” ― H.P. Lovecraft
Ugrás a tetejére