Próféciák, generációkon átívelő átok, hanyatló családfa – Horace Walpole: Az otrantói várkastély

Mindig is fontosnak tartottuk, egyfajta elvként kezeltük, hogy a szerző, alkosson bármely zsánerben is, akkor tud megfelelő módon fejlődni, úgy tudja magát képezni, ha – a mindennapi gyakorláson kívül – tisztában van zsánere alapjaival. Esetünkben ismeri a forrást és a folyamatot, hogy a rémirodalom honnét indult, miként változott, fejlődött, módosult az évszázadok alatt. Új utazásra indulunk, melyben megvizsgáljuk a rémirodalom, illetve tágabb merítéssel, a gótikus irodalom klasszikus műveit, miként hatottak a későbbi szerzőkre, köztük természetes Lovecraftra, illetve, mai írói- olvasói szemmel mennyire állják meg a helyüket. Ez az utazás pedig nem kezdődhet mással, mint minden rémtörténet ősével Az otrantói várkastéllyal.

Horace Walpole (1717. 09. 24. – 1797. 03. 02.) 1764-ben adta ki Az otrantói várkastély című (kis)regényét, mely magyarul is megjelent a Kalandos históriák antológiában (Európa Könyvkiadó, 1974) Papp Zoltán fordításában. Lovecraft a megkerülhetetlen Természetfeletti rettenet az irodalomban (1925-1927) című esszéjében természetesen szót ejt erről a műről is, mely bár teljességgel vérszegényre és középszerűre sikeredett, mégis példátlan hatást gyakorolt a rémségek irodalmára. Bár nincs maradéktalanul lenyűgözve a történettől, megadja az irodalmi ősnek járó tiszteletet. Lovecraft Walpole-t vidám műkedvelőként írja le, amivel egyébként nem is áll távol a valóságtól. Horace Walpole az első brit miniszterelnök, Sir Robert Walpole fia volt, és mivel rajongott a középkorért és a lovagregényekért, építtetett magának egy középkori várra hajazó kastélyt Strawberry Hillen. Walpole, sok íróval ellentétben, nem anyagi nyereség reményében fordult az írás felé, hanem őszinte irodalmi lelkesedésből.

Horace Walpole – Sir Joshua Reynolds festménye 1756-1757 körül

Walpole a művet először nem saját neve alatt jelentette meg, hanem William Marshall néven, egy kora középkori olasz kézirat fordításaként, melyet – állítása szerint – a titokzatos Onuphrio Muralto írt. Ennek az egyik oka bizonyára az volt, hogy a miniszterelnök fiaként nem feltétlenül szeretett volna egy már akkoriban is kissé ponyvának ható művet publikálni. Persze mikor az nagy sikert aratott, boldogan vállalta, hogy az ő tollából pattant ki eme középkori melodráma. A másik ok irodalmilag sokkal érdekesebb, és a gótikus, sőt valamilyen szinten a horror zsáner egyik közkedvelt fogásává válik: ez pedig a talált kézirat, később a talált filmfelvétel kérdése. A bevezetőben a szerző elidőz azon, hogy próbálja meghatározni, mikorról származhat az eredeti kézirat. Az első és utolsó keresztes háborúk közé datálja, a lejegyzését pedig pár évszázaddal későbbre teszi. Miért jó ez a szerzőnek? Egyrészt azért, mert ezzel elhiteti az olvasóval, hogy bármilyen hihetetlennek hangzik is, ez a történet valószínűleg igaz. Hiszen, ha valamiről ilyen kézzelfogható adataink vannak, akkor az csak is igaz lehet. Ez adta a found footage filmek hátborzongató hatását is, mely hatás azért mára már megkopott, bár a „megtörtént események alapján” figyelmeztetés, még mindig jól tartja magát..

A talált kézirat ténye már önmagában rejtélyes és izgalmas hangulatot teremt, tovább fokozva a történet misztikumát. A levélregény, naplóregény, több rétegű narratíva egyébként a későbbi rémregények egyik bevált toposza lesz, hiszen az igazság nagyon könnyen kicsúszik a kezünkből a különböző rétegek között.

Érdemes arra is figyelmet fordítanunk, hogy mikor és hol játszódik a történet. Walpole középkor rajongását ismervén, nem lepődünk meg, hogy ebbe az időszakba helyezte regényét. A személyes preferencián kívül is jó választás ez, hiszen ez a kor még kellően közel van ahhoz, hogy ne tűnjön teljesen idegennek, de elég messze van ahhoz, hogy jótékony történelmi homályba vesszen. A gótikus építészet a maga groteszk vízköpőivel, árnyas templomcsarnokaival, és csipkézett tornyaival ideális esztétikai hátteret biztosít. A helyszín-választásnál is megmarad ez a kettősség: kellően közel ahhoz, hogy ne legyen túl vad és egzotikus, de kellően távoli ahhoz, hogy ne borzolja túlságosan a kedélyeket. (Mert ugye az elképzelhetetlen, hogy ilyen szörnyűséges, zabolátlan, már-már vérfertőzést súroló vágyakat érző zsarnok a rend és józan ész birodalmában, angol földön tevékenykedjen.) A korai gótikus regények rendre a kontinentális Európa baljós és buja országaiban játszódnak. (Matthew Lewis A szerzetes című regénye Spanyolországban, Ann Radcliffe híres The mysteries of Udolpho-ja Olaszországban, és még sorolhatnánk.)

„A – vontatott, mesterkélt és melodrámai – cselekményt tovább gyengíti a lendületes és száraz stílus, melynek finomkodó elevensége meggátolja a hátborzongató légkör létrejöttét.”

Egyet kell, hogy értsek Lovecraft véleményével, a történet egésze mai szemmel már egyáltalán nem félelmetes, bár bizonyos jelenetekben sikerült Walpole-nak megborzongatnia, például a festményről lelépő szellemalak vagy a vérző szobor leírásakor. A „finomkodó elevenség” jól leírja a történet hangulatát, ami néha Molière komédiáit juttatja eszünkbe, főleg az okos és szabad szájú szolgáló, Bianca személyében.

Talán azért is kerül el bennünket a rettenet érzése olvasás közben, mert a karakterek inkább karaktertípusok, mint hús-vér emberek, így nem érzünk velük együtt, nem izgulunk sorsukért. Manfred fia Conrad meghal, mielőtt megismerhetnénk, és bár lánya, Matilda a kevés igazán kedvelhető szereplők egyike, az ő halála sem dúl fel minket túlzottan. Magát a cselekményt Lovecraft (kissé kíméletlen módon) így foglalta össze:

„Ennyi a történet; lapos, modoros, és teljességgel hiányzik belőle a kozmikus rettenet, ami a hátborzongató mesék sajátja. A kor mégis annyira szomjazott a műben tükröződő sejtelmességre és kísértetiességre, hogy még a legmegfontoltabb olvasók is kellő komolysággal kezelték, és blődsége ellenére a fennkölt irodalom piedesztáljára emelték. A könyv elsősorban újféle helyszínt, marionettszerű jellemeket és eseményeket teremtett; melyek a rémtörténetek megírásához sokkalta tehetségesebb alkotók kezében a gótikus irányzattá nőtték ki magukat, ami később a valódi kozmikus rettenettel teli mesék kieszelőit ihlette meg – kiket Poe-tól kezdődően immár joggal nevezhetni művésznek. „

Az otrantói várkastély motívumai mégis fontossá, sőt alapművé teszik Walpole történetét. Ahogy azt Lovecraft esszéjében később kiemeli, a gótikus várkastély, annak huzatos folyosóival és titkos csapóajtóival a gótikus regények egyik népszerű helyszínévé válik. Egy másik téma, ami már ebben a regényben is megjelenik, az a család kérdése. A sötét titkok, a kísérteni visszatérő múlt, az apák bűneiért megfizető gyermekek, mind-mind jól ismert gótikus (horror) motívumok. Miért lehet az, hogy évszázadok múltával is még mindig nagyon gyakran forognak a rémtörténetek kastélyok (házak, szállodák) és családok körül? Azért mert ezek azok a dolgok, amikről a biztonság, az otthon érzése jut eszünkbe, így amikor a rettenet az otthonunk melegében vagy éppen a családunk kebelén ér minket, végtelenül kiszolgáltatott helyzetbe kerülünk, hiszen a legbiztonságosabbnak hitt helyről hová is menekülhetnénk?

Próféciák, generációkon átívelő átkok, hanyatló családfák szintén a gótikus irodalom és a rémtörténetek visszatérő motívumává válnak. Gondoljunk csak Poe-tól Az Usher ház bukására, vagy Lovecraft A kívülálló (The Outsider) és A lesben álló rettenet (The Lurking Fear) című novelláka. Lovecraft saját művei közül azonban egy másikra, az igen fiatalon, 18 évesen 1908-ban írt művére, Az alkimistára (The Alchemist) érdemes kitérni, melyben nagyon sok Walpole-nál megismert motívum felbukkan.

Lovecraft novellája Antoine de C. grófról szól, akinek egy régi-régi őse megölt egy sötét varázslót, Michel Mauvais-t. (Akinek neve lefordítva egyébként Gonosz Mihályt jelent.) A varázsló fia, Charles, le Sorcier (Varázsló Károly – a fiatal Lovecraft nem bonyolította túl a névadást) megfogadta, hogy bosszút áll, és nem csak a gyilkoson, hanem az ő összes leszármazottján, akik nem érhetik meg a 32 éves kort. A novella az utolsó leszármazottal kezdődik, aki a végzetes korhoz közeledvén vadul kutatja az átok megoldását az enyészetnek indult kastélyában. Láthatjuk, hogy itt is egy átok beteljesedésének félelme indítja be az eseményeket, ahogy Az otrantoi várkastélynál is. Itt is egy vérvonal kihalása a tét, és mint Conrad és Matilda esetében, itt is az ártatlan leszármazottak viselik apáik bűnének súlyát.

Minden tökéletlensége ellenére Az otrantói várkastély érdekes és fontos olvasmány. A nagy klasszikusokkal (Dracula, Frankeinstein, Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete) ellentétben az átlagember keveset hallott róla, nem találkozunk „spoilerekkel” (amik nagyon sokat elvesznek például R. L. Stevenson művének hatásosságából), így végig érdeklődéssel követhetjük a cselekményt, ami sokszor (már-már melodramatikusan) fordulatos. Kisregényről van szó, tehát gyorsan végezhetünk vele, könnyen, lendületesen olvasható. Bár a szereplők nem annyira árnyaltak, mégis vannak emlékezetes karakterek; Bianca a szolgáló párbeszédein jót lehet mulatni.

Szívből ajánljuk mindenkinek, aki úgy érzi a rémirodalom (de akár a modern a horror) közel áll hozzá, és írásra adná a fejét, hogy mindenképpen olvassa el Az otrantói várkastélyt. Bár a mű mai szemmel már igencsak laposnak, toposzoktól hemzsegőnek tűnhet, a történetben megbújó rettenet hatásfoka pedig erőtlennek, azonban szerepe a rémirodalom kialakulásában elvitathatatlan. A történet maga a forrás, az origó, a műfaj ősatyja, aki még mindig bőszen kísérti a zsáner kastélyának árnyékos folyosóit.

Sütő Fanni

  • A Természetfeletti rettenet az irodalomban idézeteket Galamb Zoltán fordításából kölcsönöztük
  • A borítóképen Walpole kastélya a Strawberry Hill House látható egy 18. századi metszeten
mm
"Az irodalom és az írás segít szembenézni a félelmeinkkel és a bennünk lapuló szörnyűségekkel."
Ugrás a tetejére