Mesterien mesmeri – Edward Bulwer-Lytton: Kísértetjárás, avagy a ház és a szellem

Franz Anton Mesmer német orvos, csillagász, pszichiáter, pszichológus a 18. században fektette le a mesmerizmus alapjait. Úgy vélte, tárgyak és élőlények közt energiaátvitel valósul meg – magnétisme animal – továbbá léteznek más spirituális energiák is, és ezek összefoglaló neve lett a mesmerizmus. Egészen szép “sikereket” ért el, rengeteg követőre talált, azonban a tudományos világ soha nem ismerte el, egyszerű sarlatánnak tartották. Ez persze nem igazán érdekelte a gyógyulni vágyó rajongókat. Hírnevét akkor alapozta meg igazán, amikor 1774-ben sikeresen enyhítette Francisca Österlin hisztériás rohamait. Mesmer egy eljárással vas tartalmú italt készített, melyet megitatott Österlin kisasszonnyal, majd mágnesrudakat helyezett a beteg egyes testrészeire. Österlin kisasszony úgy érezte, mintha mágikus folyadék áramolna a testében, és tünetei azon nyomban enyhültek. Szépen indult Mesmer karrierje, 1780-ra már több betege volt, mint amennyit egyedül kezelni tudott volna, ezért bevezette a csoportterápiát, azonban a tudományos elismerés mindvégig elmaradt. Mint utólag kiderült, Mesmer valójában egyfajta szuggesztiós eljárást használt – bár ezt ő maga nem ismerte fel – és ezzel lerakta a hipnózis alapjait.

Edward George Earle Bulwer-Lytton, 1st Baron Lytton of Knebworth, 1858-1859

Természetesen nem célom megítélni Mesmer eljárásának létjogosultságát, azonban ez a rövid összefoglaló mindenképpen fontos, hiszen Edward Bulwer-Lytton (1803. május 25. – 1873. január 18.) brit politikus, író, költő és kritikus a Kísértetjárás, avagy a ház és a szellem (The Haunted and the Haunters; The House and the Brain) című 1859-ben íródott novellájában mesterien használta a mesmerizmust.

Bulwer-Lytton, aki politikai karriert is épített, termékeny író volt, több regénye megjelent magyar nyelven is, legismertebbek talán a Pompeji ​utolsó napjai és a Leila, ​avagy a félhold bukása, de novellistaként is kivette részét a gótikus irodalomból. Különböző műfajokban írt, a történelmi fikció, a romantika, az okkult és tudományos fantasztikum sem állt messze tőle. A Kísértetjárás… a 21 rémes történet (Európa Kiadó, 1969) antológiában jelent meg magyar nyelven Lénárt Edna fordításában. H. P. Lovecraft a Természetfeletti rettenet az irodalomban esszéjében részletesebben is kitért Bulwer-Lytton munkásságára. Szokásához híven egyik kezével ad, a másikkal elvesz.

„Ekkoriban a maiéhoz hasonló méretekben dívott a sarlatán spiritualizmus, a szellemidézés, a hindu teozófia, és más efféle okkultista praktikák; így a „parapszichológiai” vagy áltudományos alapokon nyugvó rémtörténetek száma jelentősen megnövekedett. Nem egy ezek közül a termékeny és népszerű Edward Bulwer-Lytton tollából származott; és műveinek dagályos retorikája, valamint üres romantikája ellenére nem tagadhatni, hogy sikerült egyfajta bizarr bájt belevinnie az írásaiba.

A ház és az elme, melyben a rózsakeresztesség tanai, valamint egy rosszakaratú és halhatatlan alak tűnnek fel, akit talán XV Lajos titokzatos udvaroncáról, St. Germainról mintázhatott az író, talán minden idők legsikerültebb kis terjedelmű kísértetház-históriájaként maradt fenn.”

Bármennyire is tartjuk magunkat Lovecraft-rajongóknak és keressük a kozmikus rettenet irodalmának lenyomatait a rémtörténetekben, elkerülhetetlen, hogy ne találkozzunk az okkultizmussal, spiritualizmussal, vagy jelen esetben a mesmerizmussal, hiszen jelentős irodalmi szerepük volt abban, hogy a kozmikus rettenet végül magára talált. Még akkor is, ha Lovecraft elhatárolódott az okkultizmustól, bár megkerülni neki sem sikerült mindig. Ráadásul, aki fogékony ezen témakörökre, rátalálhat bennük arra a bizonyos borzongásra, mely a rémirodalom sajátja. Bulwer-Lytton novellája egy igencsak erős mű, amely képes arra, hogy az edzett idegekkel rendelkező olvasót is meglepje. Az írás további része cselekményleírást tartalmaz és a történetben rejlő titkokra is fény derül.

A novella végtelenül szkeptikus főszereplőjének ismerőse azt állítja, hogy kísértetházra bukkant London kellős közepén. A főszereplő, aki ódon kastélyokban vadászott fejnélküli szellemekre – eddig mindhiába -, azon nyomban ki is bérli a házat, és szándéka szerint egy éjszakát fog eltölteni ott kedvenc kutyája és rendíthetetlen inasa társaságában, akiről megtudjuk, hogy mentes mindenféle babonás előítélettől, és semmitől se retten vissza. Biztos, ami biztos, tőrét és pisztolyát is magával viszi a házba, hiszen meggyőződése, hogy a szellemvilág fizikai kapcsolatot képes létesíteni az emberekkel. A házba megérkezve hamar kiderül, hogy valami tényleg nincs rendben, az inas lépéseket hallott és mintha valaki a fülébe suttogott volna a háta mögül; na persze a rendíthetetlen szellemvadászokat ilyen apróságok nem tántorítják el. Sorban bukkannak fel egy kísértetháztól elvárható jelek, hirtelen megjelenő lábnyomok, elmozduló bútorok, hideg és nedvesnek tűnő légkör, titokzatos levelek, melyek szépen építik fel a hangulatot és készítik elő az éjszakai csúcspontot.

„Pillantásom ekkor az asztalra tévedt (csupasz, régi, kerek mahagóni asztal volt): az asztal alól egy kéz nyúlt fel, mely csak csuklóig volt látható. Kétségtelen, hogy kéz volt, húsból-vérből való, mint az enyém, de öreg, sovány, ráncos és apró női kéz. A kéz gyengéden ráfonódott az asztalon fekvő két levélre, majd kéz és levelek együtt tűntek el.”

Önmagában olvasva ez a bekezdés képtelen elérni azt a hatást, mint amit akkor fejt ki, amikor a szellemjárás kellős közepén az egyébként semmitől sem rettegő inas, félelemtől eltorzult arccal csupán annyit tud odasúgni a főszereplőnek, mielőtt fejvesztve kimenekül a házból:

„– Szaladjon! Fusson! A nyomomban van!”

Elképesztő hatású jelentsor, ami nyomot hagy az olvasóban, és egy szempillantás alatt képes megszüntetni a gondolatot, hogy éjszaka olvasva a novellát, ki kelljen menni a mosdóba. Még az inger is megszűnik létezni. Sokáig tudnám magasztalni az éjszakai eseményeket, bár tény és való, hogy a főszereplő önnyugtató eszmefuttatása elvesz némileg az erejéből, ám amikor a szkepticizmus falai ledőlnek, a felismerés ismét elemi erővel képes felrázni az olvasót.

Nem túl bonyolult, nem túl izgalmas, akár azt is mondhatjuk, hogy (ma) már megszokott cselekményszál, amit azonban ellensúlyoz a tökéletes hangulat, és annak egyre erősebb fokozódása a csúcspontig. Ha csak ennyi lenne a novella, megállhatnánk itt, egy jól megírt kísértettörténetnél. Ám jogos a kérdés, hogy miért is volt szükséges bemutatni Franz Anton Mesmert és áltudományát, hol rejtőzik a történetben a mesmerizmus? A főszereplő a már említett eszmefuttatása során meggyőzi önmagát, hogy a titokzatos események hátterében egy a mesmerizmust jól ismerő, nagy hatalmú ember kell, hogy álljon. Ez a következtetés ekkor még nem ad magyarázatot az eseményekre, és valójában csak egy feltételezés marad, hiszen könnyen el tudjuk hinni, hogy a főszereplő csak azért talál ki magának egy megoldást, hogy megóvja saját szellemi épségét, túlvészelje az éjszakát. Egy utolsó szalmaszál, melybe még kapaszkodhat, mielőtt a félelem teljesen felőrölné. Azonban a gyanú, hogy egy ártó szándékú mesmerizáló valamilyen módon kapcsolatban áll a kísértetházzal az éjszakát követő nyomozásban egyre csak erősödik, míg felbukkan egy aprócska nyom, mely előrevetíti, hogy a főszereplő mégsem tévedett. A novellában a szemfüles olvasó észrevehet egy szót, mely kapcsolatban áll Mesmer tanaival.

„Találtunk néhány különleges üvegcsövet, egy hegyes végű vasrudacskát, a végén nagy darab kvarckristállyal, egy másikat borostyánkővel, és egy nagy hatóerejű mágnest.”

Megoldódni látszik a kísértetház rejtélye, a nyughatatlan lelkek helyükre kerülnek, amikor felbukkan a rejtélyes alak, akiről Lovecraft azt írta, hogy Bulwer-Lytton XV. Lajos titokzatos udvaroncáról, Saint-Germain grófról mintázhatta. A gróf igazán sokrétű ember volt – kalandor, alkimista, herbalista, kémikus, diplomata, feltaláló, költő, zeneszerző, festő, orvos, látnok és okkultista -, neve nagyon jól csengett ezoterikus, rózsakeresztes, okkultista, szabadkőműves körökben. Teljes mértékben elképzelhető, hogy Bulwer-Lytton róla mintázta novellájában felbukkanó alakot, a mesmerizálót, aki a háttérből mozgatja a szálakat, és Mesmer tanait még csak felületesen is ismerve azonnal észrevehető, hogy Bulwer-Lytton miként használta fel a mesmerizmushoz társított egyes elképzeléseket. Elég csak megemlíteni a felbukkanó mesmeri álmot, melyet, ha visszavezetünk a forráshoz, miszerint Mesmer szuggesztiós eljárást, egyfajta hipnózist használt, egyből eszünkbe juthatnak a társított képek a hipnotikus állapotba került páciensekről. Bár a szuggesztiós eljárások már régóta ismertek voltak 1859-ben, amikor a novella született, hiszen ezek az eljárások az őskorból származhatnak, a hipnózis elnevezést azonban csak 1843-ban javasolta James Braid skót orvos. A Wikipédia hipnózis szócikkéből idézve: „A hipnózis folyamán az alany szóbeli utasításokat, szuggesztiókat kap, amik a hipnózis után is működhetnek. Ez a poszthipnotikus szuggesztió.” Ez a folyamat pedig gyönyörűen megjelenik a novellában, hiszen a titokzatos idegen, a mesmerizáló, a hipnotizőr, a történet egy pontján hipnotizálja a főszereplőt és utasításkat ad neki.

„És a válasz olyan dallamos suttogással, olyan meggyőző zeneiséggel hangzott, mintha elöntené egész valómat, és akaratom ellenére lenyűgözött.

[…]

Miközben beszélt, úgy éreztem, mintha kilépnék önmagamból és sasszárnyakon szállnék fölfelé. Súlytalan lett a levegő, tetőtlen a szoba, végtelen a tér kupolája. Kiléptem testemből – de nem tudtam, hol vagyok; valahol a föld felett, az időtlen űrben lebegtem.”

Tehát Bulwer-Lytton novellájában felhasználta a mesmerizmust, a verbális szuggesztiót (hipnózis), ezt vegyítette a klasszikus kísértethistóriák elemeivel, majd meghintette egy cseppnyi rózsakeresztes okkultista felhanggal, és ezzel egy nagyon jól működő elegyet hozott létre. Itt van az a pont, amikor nyugodtan kijelenthetjük, hogy a novella sokkal több egy egyszerű kísértethistóriánál, kifinomultabb eszközöket használ – kora (ál)tudományát -, és ideje felismerni, hogy a rémirodalomban sokkal több rejtőzik az egyszerű ijesztgetésnél, félelemkeltésnél. A Kísértetház… nem nélkülözi a (ma) már jól ismert toposzokat, azonban ez könnyen megbocsátható, hiszen a mesmerizmus és különböző szuggesztiós eljárások használata egy a megszokottól eltérő irányba tereli a novellát. Ha még részletesebben szeretnénk boncolgatni a novella eszköztárát, akkor nagyon könnyen találhatnánk kapcsolatot Lovecraft művészetével, hiszen megjelenik benne Lovecraft kedvenc témaköre, az idővel szembeni konfliktus, mely legtöbb művében megtalálható. A Hideg levegő (Cool Air), A kép a házban (The Picture in the House), Charles Dexter Ward esete (The case of Charles Dexter Ward) szereplői mind természetellenesen hosszú életet éltek, elsődleges céljuk az idő korlátainak legyőzése volt, és ezt különböző módszerekkel próbálták elérni; kannibalizmussal, a tudomány eszközeivel vagy éppen boszorkánypraktikákkal. Bulwer-Lytton is ezt tette, hiszen a titokzatos idegen több száz éves, de ő ehhez a mesmerizmust, az elme hatalmát használta fel.

A mesmerizálás egy különleges adalék, mellyel csak igen ritkán találkozhatunk, pedig a novellából kitűnik, hogy egy nagyon jól használható elem, amely akár képes lehet arra, hogy a történet elrugaszkodjon a klisék ingoványos talajáról. Arról nem is beszélve, hogy aki akar, a magyarországi mesmerizmusról is olvashat Tarjányi Eszter A szellem örvényében – A magyarországi mesmerizmus, szellemidézés, teozófia története és művészeti kapcsolatai című könyvében, melyben a szerző elsősorban Arany János, Jókai Mór, Jósika Miklós, Gárdonyi Géza, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső és Móricz Zsigmond írásainak elemzése alapján von le következtetéseket a magyar “”kísértetirodalom”” és „”szellemtan”” létezéséről.”

Természetesen nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy egy 169 éves novelláról beszélünk, és bizony észrevehetők benne olyan hibák, melyekre Lovecraft utalt, amikor Bulwer-Lyttonnal kapcsoltban dagályos retorikát és üres romantikát említett. A főszereplő eszmefuttatásai hosszúak, értelmezésük – mondjuk úgy kibogozásuk – eltántoríthatja az olvasót, ráadásul ezek a monológok képesek a hangulatot kibillenteni, ezért néhol ingadozó tud lenni, bár ez mindenképpen csak átmeneti.

A Kísértetjárás, avagy a ház és a szellem egy nagyszerű novella, melyet nyugodt szívvel tudok mindenkinek ajánlani. Szerzőknek, akik szeretnének belekóstolni a rémhistóriák világába pedig különösen ajánlanám, hiszen a már taglalt kombináció, melyet Edward Bulwer-Lytton létrehozott megmutatta, hogy igencsak hasznos tud lenni, ha a szerző nyitott szemmel jár, és megfelelően tudja hasznosítani az élet egyéb területeiről származó ismereteit. Csupán élni kell a lehetőséggel.

Tomasics József

  • A Természetfeletti rettenet az irodalomban idézeteket Galamb Zoltán fordításából kölcsönöztük
  • A Kísértetjárás, avagy a ház és a szellem idézeteket Lénárt Edna fordításából kölcsönöztük
  • A borítóképen Franz Anton Mesmer csoportos terápiája, az úgynevezett baquet látható. Korabeli beszámoló szerint így zajlott a terápia: „A szoba közepén egy körülbelül másfél láb magas edény van elhelyezve, ami baquet néven ismeretes. Olyan nagy, hogy húsz ember bőven körbe tudja ülni. Az edényt fedő anyag szegélye mentén a körben ülőkkel egyező számú lyukak vannak vágva, amelyeken kifelé hajlított, különböző magasságokig felérő (a problémás testrész helyétől függően) fémpálcák vannak átvezetve. A pálcákon kívül az edényhez tartozik egy kötél is, melyet körben mind megfognak a betegek. A legérezhetőbb hatás azonban akkor következik be, amikor Mesmer megjelenik, róla ugyanis úgy tartják, hogy energiát képes átadni a keze vagy akár a szeme mozgásával, akár anélkül, hogy hozzáérne az emberhez. Sok olyannal beszéltem, aki maga is tanúja volt a kezelés hatásainak: görcsökben vonaglottak, majd a görcsök megszűntek egyetlen kézmozdulat hatására.” – Wikipédia
mm
"Abban hiszek, hogy bennünk magyarokban, olyan kreatív alkotói potenciál van, amit jóvátehetetlen hiba lenne elpazarolni, nem engedni kibontakozni."
Scroll to top