Azilum #16 beleolvasó – Somogyi Gábor: A Necronomicon rejtélye

Már csak alig több mint egy hét van hátra, és március 16-án elindul az Azilum Magazin 16. lapszámának előrendelése a Dunwich Market lovecraftiánus vegyesboltban (a teljes tartalomra még egy icipicit várni kell). A fenti képen a magazin borítója látható. A központi téma ezúttal a Necronomicon lesz több kapcsolódó anyaggal (Michael Minnis, D. R. Smith, Wilson-Carey stb.). Az egyik nagyon érdekes írás Somogyi Gábor: A Necronomicon rejtélye című terjedelmes, igencsak részletes, és mindenre kiterjedő tanulmánya lesz. Nagyjából mondhatjuk, hogy minden, amit a Necronomiconról tudni szerettél volna.

Az Azilum #16 első beleolvasójában ebből mutatunk egy rövid részletet. A magazin előrendelhető április 12-ig a Dunwich Market lovecraftiánus vegyesboltban.

* * *

A lovecraftiánus történetszövés egyik legizgalmasabb plot device-sza az a kimerítő terjedelmű tudományosság (szakirodalmával együtt), amely mögött rejtve lappang a rettenet. Itt legfőképp a hamis, de tudományos tényeket és valóságosságot vindikáló tanokra és művekre kell gondolni, legfőképp azokra, amelyek akkoriban és ma is elbizonytalanítják az olvasót abban, hogy megítéljék egy adott fogalom vagy dolog valóságtartalmát. A való világ tudósainak is feladja a leckét egy olyan természetű textus, amelyben hemzsegnek a valóságos művek és idézetek között a hamisak. Se szeri, se száma, hány tudóst, sőt, tudóstársadalmat vezetett már félre egy-egy olyan mű, amelyről egyszer csak kiderült: legfőbb tanai légből kapottak, kitaláltak, illetve maga a szerző is átverés áldozata lett (gondoljunk például Margaret Mead Férfi és nő című antropológiai műve körül kipattant botrányra).

Ha valaki azt hiszi, hogy csak létező dolgot lehet tudományos vizsgálat alá venni, nagyon téved. Minden attól függ, mit nevezünk ”tudományosnak”. Heidegger például magát a Semmit aggatta fel a cselekvés képességével (”a semmi semmiz”), illetve a mai, magukat tudományosnak beállító kiadványok, amelyek az asztrológiáról vagy a homeopátiás szerek csodálatos hatásairól szólnak, létezésbe hozzák az elképzeltet. Ugyanez történik, amikor a Necronomiconról mint (bármelyik síkon) létező műről írnak. Az arab irodalom persze osztozik a nyugati klasszikus irodalom sorsában, már ami számos, kulcsfontosságú darabjának örök életre való, visszahozhatatlan elvesz(t)ését illeti. A mendemondák a Necronomicon fennmaradásáról abban sem tudnak megegyezni, hogy a könyvnek pusztán töredékei maradtak-e fenn, és akkor ne is beszéljünk azokról a sok téveszmékről, amelyek e könyv diskurzusát lengik be. Jegyezzük meg, hogy most az irodalmi Necronomiconról van szó, amely nem arab krix-kraxokból és nem sumér versekből áll. Meglepően kevés azoknak az esszéknek a száma, amelyek a Necronomicon szövegének ismert töredékeit vennék alaposabb szemügyre. Ráadásul szinte mindig valamiféle misztikus légkör lengi be ezeket a textusokat, mintha a totális nonszensz maradna a kutatás tárgya. Ennek eredményeképp okkultisták és ezoterikus szekták fő varázslói fecsegnek a grimoire jelentéséről és jelentőségéről. A Necronomicon-kutatásoknak is megvannak a maga paperback-király Dänikenjei és Velikovszkijai. Az effajta okfejtésekre pedig leginkább az a jellemző, hogy mindenféleképpen a kijelölt premisszát ”sikerül” bebizonyítani – ”ha van rajta sapka, azért, ha nincs rajta sapka, azért”. A tudományosság igényének még a látszatát sem tartják fenn, pedig ez elengedhetetlen ebben a műfajban. Az áltudományosság minden jegye tetten érhető ezekben az esszékben, kezdve azzal, hogy például olyan szöveghelyekre és személyekre utalnak elméleteik és bizonyítékaik alátámasztására, amelyeket és akiket rajtuk kívül senki sem látott vagy ismert. Nyilván felróhatnánk például sir James Frazernek, hogy Az aranyágban megbízhatatlan forrásokra támaszkodik, vagy Margaret Murraynek bizonyos extrém elméleteit a The Witch-Cult in Western Europe című könyvében, de akadémikus pártatlanságukat, amellyel a témához viszonyultak, nem vindikálhatjuk el tőlük.

Hogy megőrizzük tudományos voltunkat, csakis kizárólag arra kell alapoznunk, amit már tudunk. Ennek megfelelően az ismert Necronomicon-töredékeket kell megvizsgálnunk, amelyeknek ismert az eredetük és szerzőjük. Mint azt tudjuk, a grimoire teljes szövege ma már nem hozzáférhető. Ismerjük azokat a történeteket, amelyeket H. P. Lovecraft, Clark Ashton Smith és August Derleth írtak már-már a mítosz hívő szolgáinak buzgalmával, hogy így erősítsék a fiktív borzalmak hatásmechanizmusát. A töredékeken kívül az egyház és az inkvizíció által elpusztított textusokat értelemszerűen még ők sem ismerhetik. Nincs meg az Olaus Wormius-változat, sem a Dee-fordítás. A tudós, aki történeti-genealógiai kutatást végez, egyszerre van könnyű és nehéz helyzetben. Senki nem kívánhatja tőle, hogy olyan dolgokat fedezzen fel, amelyeket lehetetlenség, de akkor miről írjon, mik legyenek a forrásai azon a néhány töredéken kívül? A fantasztikus írókat persze ezek a gondok nem érdeklik, hiszen szakmájukból kifolyólag, ha valami nincs, azt ők saját maguk megteremtik. Ha kell, lopnak, más szerzőktől, más varázskönyvekből. Azt is állíthatják, hogy mégiscsak fennmaradt a Necronomicon teljes szövege. Tartsuk szem előtt, mielőtt még tovább haladnánk kritikai tanulmányunkban, hogy itt már a képzelet birodalmába léptünk.

Folytatás az Azilum #16 magazinban.

mm
“Never Explain Anything” ― H.P. Lovecraft
Scroll to top