Azilum #16 beleolvasó – Stanley C. Sargent: Dunwich sötét kölke

A The Black Brat of Dunwich (1997) Stanley C. Sargent egyfajta epilógusa Lovecraft dunwichi rémületéhez. Ebben az egyedi nézőpontba helyezkedő narrációban korántsem Wilbur Whateley tűnik fel rosszfiúként. Sargent úgy ír, ahogy egy antropológus vagy történész tenné, aki a különböző elbeszélések szubjektív tényeiből próbálja kihámozni az objektív igazságot. A könyvesboltok és könyvtárak kezdenek külön polcot szentelni annak a műfajnak, amelyet alternatív történelemnek nevezünk, és amely általában a nem hatalmon lévők által meghatározott, ortodox vagy kanonizált textusokat közvetítik, hanem egyéni következtetéseket és okokozati összefüggéseket állítanak fel. Úgyhogy most ismét a Rémület Dunwichben eseményei kerülnek terítékre, de más szemmel.

A Dunwich sötét kölke az Azilum #16 magazinban fog megjelenni Sütő Fanni fordításában, az Azilum #16 harmadik beleolvasójában ebből mutatunk egy rövid részletet. A magazin előrendelhető április 12-ig a Dunwich Market lovecraftiánus vegyesboltban.

* * *

A pultos javaslatára Jeffrey és James a homályos arkhami ivó hátsó traktusa felé vette az irányt. Csupán egy embert láttak a füstös hátsó szobában, egy sovány vénembert, aki egyedül ült a füst és árnyékok közepette. Lazán odasétáltak az asztalához.

– Bocsásson meg, uram – szólalt meg Jeffrey. – A barátommal információkat gyűjtünk a könyvünkhöz,

amit az úgy nevezett „dunwichi rémületről” írunk. A pultos azt mondta, maga találkozott Wilbur Whateleyvel, és esetleg mesélne is róla nekünk. A sötétben ülő alak nem válaszolt rögtön. Néhány perc csend után, a két újonnan érkezett férfi egymásra nézett, vállat vont, és elindultak kifelé. Egy reszelős hang szólalt meg mögöttük, és az asztalhoz invitálta őket.

A páros lelkesen visszafordult.

Mielőtt még leülhettek volna, a rejtélyes alak felemelte az üres poharát, és meglengette. Jeffrey a jelet értvén visszasietett a pulthoz, míg James egy újabb széket húzott az asztal mellé. James megszemlélte az idegen jó minőségű, bár kissé ódivatú ruházatát. Ha ez a férfi tényleg ismerte a Whateley-gyereket, akkor a beszámolója alátámaszthatja a könyvük kulcsfontosságú feltevéseit. Mindenesetre elég öregnek nézett ki, hogy Wilburrel egy idős legyen.

Jeffrey hamarosan három pohárral és egy üveg whiskyvel tért vissza. Csatlakozott a csendes párhoz, kiöntött három italt, és várta, hogy az öregember mesélni kezdjen.

Amíg a két kutató lassan kortyolgatta az italát, az öreg egy húzásra legurította a pohara tartalmát, aztán rögtön újra is töltötte. Köhögött, majd rekedtes hangon így szólt:

– Szóval, valaki végre könyvet ír az én öreg Wilbur barátomról? Végül is, azt hiszem, jobban ismertem, mint bárki más. Évek óta nem beszéltem róla senkivel, de csak mert senkit nem érdekelt a mondanivalóm. Ha nincsenek felkészülve az igazságra, jobb, ha indulnak is!

Jeffrey biztosította az öreget, hogy ők csakis az igazat akarják, amit aztán ki is nyomtatnak, feltéve persze, hogy bizonyítani is lehet. Elmagyarázták azt is, hogy reményeik szerint ők lesznek az elsők, akik megírják az 1928-as rejtélyes halálesetekhez vezető események igaz történetét, mely bűntettekért a felelősséget a dunwichi Whateley-családra hárították. A páros tanulmányozta már a vonatkozó rendőrségi jegyzőkönyveket, újságcikkeket, a híres Armitage-beszámolót és a halottkém jegyzeteit.

– A tragédia körülményei – tette hozzá James – annyira összefonódtak a legendákkal, hogy szinte lehetetlenné vált a valóság és kitaláció szétválasztása. Azt reméljük, tisztázni tudjuk a dolgokat, és valósághűen ábrázoljuk majd a Whateley-családot. Szeretnénk jegyzetelni és hangfelvételt készíteni a beszélgetésről, ha nem bánja.

Egy jegyzetfüzetet és tollat helyezett az asztalra, míg Jeffrey egy kézi magnetofont halászott elő a kabátjából.

– Használjanak, amit csak akarnak – válaszolta a férfi. – Csupán három ember tudja, mi is történt valójában Dunwichban: Wilbur Whateley, az az istenverte Armitage és én, Abe Galvin – jelentette ki a vénember. – Mivel Wilbur már nincs közöttünk, és Armitaget nehéz lenne előkeríteniük, ezért rajtam múlik, hogy tisztázzam a dolgokat, mielőtt meghalok.

Annak ellenére, hogy meglepődtek a nagy tiszteletnek örvendő Dr. Armitaget ért rágalmakon, a szerzők bátorították Galvint, hogy ossza meg velük emlékeit. Ha az öreg szavahihetőnek bizonyul, ő az egyetlen még élő ember, aki személyesen ismerte a fiatal Whateleyt.

– 1924 tavaszán hagytam ott a Miskatonic Egyetemet – kezdte Galvin – a nyelvészetszakon töltött hat év után. Miután minden kötelességemnek eleget tettem, úgy döntöttem, bebarangolom kicsit New Englandet, felfedezem az eldugott helyeket, magántanítóként keresve kenyerem. Gyalogoltam vagy buszra szálltam, válaszoltam magántanítókat kereső hirdetésekre, néha magam is feladtam egy-kettőt. Amikor nem volt munkám, a szabad ég alatt aludtam, az időjárás kellemesen meleg volt, így nem jelentett gondot a szabadban alvás.

Dunwich túl kis város volt ahhoz, hogy saját újságja legyen, de valahogy az öreg Elezer Whateley, avagy a „varázsló Whateley,” ahogy a legtöbb ember ismerte, ráakadt a hirdetésemre az Aylesbury Transcriptben, és felvette velem a kapcsolatot. Sosem hallottam Dunwichról vagy a Whateley-családról, így semmi különöset nem találtam az ajánlatában, hogy kosztért és kvártélyért egész télen át segítsek Whateley fiatal unokájának néhány nehéz ógörög és latin fordításban. Be kell valljam, a vén flótás kissé furcsának tűnt, ilyen hátborzongató szemeket még életemben nem láttam, de közelgett a tél, így nem válogathattam. Még aznap vele mentem Dunwichbe a lovasszekerén ülve.

– A táj végig szépséges zöld volt, de ahogy átkeltünk egy alagúton, a dolgok kezdtek vidékiessé és lepusztulttá válni. Azonban sokat hajlandó voltam elviselni azért, hogy ne a szabadban, étel és szállás nélkül kelljen töltenem a telet, még ha ezt is jelentette, hogy egy időre előző századbeli körülmények közt kell élnem.

A férfi öntött magának még egy pohárral, mielőtt folytatta a meséjét. – A Whateley-család holland tetős farmháza nagy meglepetést okozott. A semmi közepén állt egy földes lejtő tőszomszédságában, így a ház egyik fele szinte belenyúlt a domboldalba. Az egész felső emeletet bedeszkázták, melynek okát akkor még nem tudtam, és egy deszkapalló vezetett a földtől egy padlásablak helyére állított szilárd faajtóhoz.

Az öreg csűr egy romhalmaz volt, és a jószágokon meg valami nyavalya rágott. Szinte megkönnyebbülés volt, amikor megtudtam, hogy a szállásom az egyik használaton kívüli szerszámtárolóban lesz. Az épület belseje annyira bűzlött, hogy kénytelen voltam fertőtlenítővel kisuvickolni, és még aztán is két napig szellőztettem, amíg végre zárt ajtóknál tudtam aludni.

Megállt, hogy megkérdezze Jamest, aki őrült módra jegyzetelte minden szavát:

– Bírja még az iramot, fiam?

James egy pillanatra letette a ceruzáját, csak annyi időre, hogy kortyoljon egyet a whiskyjéből, és megnyugtassa Galvint, hogy gyorsírással könnyedén lépést tud tartani vele.

– Jól van, csak gondoltam, rákérdezek – válaszolta Galvin, aztán bólintott egyet, és visszatért a monológjához. – Az öreg Whateley a farmépület földszintjén lakott albínó lányával, Laviniával és unokájával, Wilburrel egyetemben. Úgy éreztem, hogy Laviniával, avagy „Lavinnyvel,” ahogy az öregfiú hívta, valami nem volt egészen rendben, bár a sápadtságán és túl hosszú karján kívül pontosan nem tudtam volna megmondani, mi. Tudott olvasni, de semmilyen hivatalos oktatásban nem részesült. A házimunka nem volt az erőssége, de azért sikerült mindenkit ellátnia élelemmel. Kedvenc elfoglaltságai közé tartozott az álmodozás, és viharban a dombok közt rohangálás. Képzelhetik. Nyugtalannak tűnt, mintha állandó rettegésben élne, ami általában az ember idegeire ment. Azért én elég jól kijöttem vele. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy az ideje nagy részében próbált nem láb alatt lenni. – Elgondolkodva kis szünetet tartott, aztán folytatta. – Egy ideig senki nem is utalt arra, hogy ki lehet Wilbur apja.

Folytatás az Azilum #16 magazinban. Előrendelés a Dunwich Market lovecraftiánus vegyesboltban.

Borítókép: Doug Dougmann – The Dunwich Horror

mm
“Never Explain Anything” ― H.P. Lovecraft
Ugrás a tetejére