A magazinkiadás útvesztője, reboot

Még 2018 őszén indítottam egy sorozatot a Magazinkiadás útvesztője címmel, melyben arra vállalkoztam, hogy az első gondolattól, egészen a nyomtatott kiadvány megjelenéséig bemutatom a folyamatot, miként is tud egy kósza ötletből konkrét kiadvány létrejönni. Nos, a sorozat megakadt, számos egyéb ok és felmerülő feladat, illetve nehézség miatt nem folytattam a cikksorozatot. Azonban az elmúlt hetekben történt egy levélváltás, melynek eredményeként úgy döntöttem, hogy végre folytatom a sorozatot.

Eddig két rész jelent meg… Ezeket ne keresd most az oldalon, mert nem elérhetőek. Mégpedig azért nem, mert átdolgozom az eddigi anyagokat, érthetőbb és főleg következetesebb struktúrát fogok felépíteni, egyes részeket kiegészítek. Átgondoltabb sorozat lesz, melyből ki fog derülni számodra, hogy egy magazin létrehozásához rajtad és az elszántságodon kívül mire van még szükség 2020-ban Magyarországon. Tehát ez egy reboot, de a valódi start előtt még tennék egy kis kitérőt, melyben visszatérek az említett levélváltáshoz. Ebben a kitérőben lesznek ismerős gondolatok azok számára, akik anno olvasták a két említett cikket.

A teljesen más irányú beszélgetés során felmerült a gondolat, hogy van-e igény ma Magyarországon egy olyan magazinra – és főleg megvalósítható-e -, amely tartalmát tekintve átfogná a hazai és nemzetközi fantasztikum teljes palettáját. Science fiction, fantasy, horror, weird, ezek leágazásai, elfajzásai, alzsánerei… Cikkek, esszék, értekezések, beszámolók, bemutatók, novellák, mini-képregények… Minden, ami fantasztikum. Itt meg kell állnunk egy szóra. A mai magyar lovecraftiánus weird színtér aktív magazinja a Somogyi Gábor által alapított és szerkesztett Azilum. Több mint négy éve indult, eddig 16 lapszámot ért meg és a magazin egyre csak fejlődik, bővül; három különszám is megjelent, melyek egyedülálló antológiák a hazai fantasztikum piacán. Mielőtt bárkiben is felmerülne esetleg az, hogy egy – jelenleg még kanyarban sem lévő –, hozzám bármilyen szinten is kötődő kiadvány a legkisebb teret is elvenné az Azilum vagy a Black Aether elől, az gyorsan felejtse el. Mindig és minden körülmények között nálam elsőbbséget élvez a magyarországi lovecraftiánus közösség, és ezáltal a közösség számára készülő kiadványok is. A Black Aether idén valószínűleg visszatér a hetedik lapszámmal, mely a Mítosz elszabadul! különszám lesz.

Visszakanyarodva a kérdéshez, a válaszom egyértelműen igen és igen. Eleve az igény egy SFFHW (by Szujó Norbi) magazinra ma Magyarországon sokkal nagyobb, mint gondolnánk, a megvalósítás pedig az eddigi tapasztalataim alapján sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk. A magazin tartalmát, vagy mondjuk úgy, annak minőségét tekintve számomra több mint garancia beszélgetőpartnerem személye. Nyilván egyszerűbb lenne megneveznem őt, de amíg ő ezt nem teszi, én a sírig tartom a szám; majd ő eldönti, hogy ebben a kérdésben számára mi a szimpatikus.

Igazából minden adott egy magazin elindításához.

Bár a véleményem stabil az igény és megvalósítás kérdésében, feltettem a kérdést a F.I.O.K. Facebook csoportban. A válasz – annak ellenére, hogy ez nyilvánvalóan nem egy reprezentatív értékű felmérés – egyértelmű volt, igény van, nem is akármekkora, sőt, amiben teljesen biztos voltam, többen jelezték azt is, hogy szerzőként közreműködnének a magazinnál. Azonban felmerült pár olyan kérdés és észrevétel a csoportban és másutt is – nevezzük észrevételnek felkérdezés helyett -, ami erős túlgondolásra utalt. Szeretném ezeket tisztába tenni, egy kicsit helyre zökkenteni a dolgot, miszerint a konstruktív gondolkodás és a közösségi összefogás sokkal többet ér, mint az ujjal mutogatás, és főleg kifogáskeresés.

Na, erről fog szólni ez a bejegyzés.

Szeretném leszögezni, hogy nem konkrét kiadványról és tervről beszélünk egyelőre. Egy felmerülő ötlet volt, melynek megvalósításához – ha, és amennyiben én részt veszek benne egyáltalán – még sok idő, szervezés és főleg egy csapat szükséges. Tehát nincs arról szó, hogy készülőben van egy SFFHW kiadvány; kérném, hogy ezt mindenki tudatosítsa magában.

Kis pénz, kis foci

Ha valaki egy kicsit is nyitott szemmel jár, az nyilvánvalóan tudja – mindenki tudja -, hogy fantasztikummal foglalkozó magyar nyelvű kiadványokból nemigazán lehet ma válogatni. Ha megnézzük a nemzetközi színteret, bár a nagy magazinok száma csökkent, vagy formátumuk átalakult az utóbbi években, még mindig van miből válogatni, és mindenki megtalálja saját szája ízének való kiadványt. Jason Sanford a témával foglalkozó cikke nagyon érdekes és tanulságos, azonban magyarországi viszonylatban, és főleg az ötletként felmerült kiadvánnyal kapcsolatban nem tartom relevánsnak, sem a többi olyan összefoglalót, mely az amerikai, vagy általánosságban véve a nemzetközi magazin-helyzettel foglalkozik. Éppen ezért azt sem tudom figyelembe venni, ha valaki a nemzetközi színtérre hivatkozik. Egészen egyszerűen azért, mert két külön „piacról” beszélünk, és ez alatt nem Magyarországot és az USA-t értem, hanem Magyarországot és mindenki mást. Ugyanis itthon arról beszélünk, hogy közel nincs semmi, és végre kellene valami, nem pedig arról, hogy átalakul a piac és válogatunk a maradék közt.

A kínálat és az igény mértéke a két területet tekintve igencsak különböző.

A legnagyobb hibába akkor esünk, ha a nemzetközi színteret vesszük alapul, és annak a sajátosságait tekintjük etalonnak, miközben elfeledkezünk a hazai viszonyokról, lehetőségekről. Nyilvánvalóan minden tapasztalatot, mintát hasznosítani kell, azonban ez nem azt jelenti, hogy egy az egyben át kell emelni Magyarországra, és egy olyan, nagyobb volumenű magazinban kell gondolkodni, mint bármely ismert nemzetközi magazin, vagy akár itthon a Galaktika. Persze érthető az igény, hogy egy ilyen kiadvány jelenjen meg a piacon, azonban szerintem a mai magyar SFFH közösségnek nem erre van szüksége. A példákat és tapasztalatokat nem átemelni, hanem átformálni és hasznosítani kell. Ez pedig vonatkozik a tartalomra, a terjesztésre, és a formátumra egyaránt.

El kell tudni szakadni attól az elképzeléstől, hogy ma Magyarországon egy Galaktika kaliberű, vagy annak szerepét helyettesítő, átvállaló kiadványra lenne szükség. Ez ma zsákutca. Aki ezt az utat választja, nagyon könnyen a fénykardjába dőlhet.

Apropó formátum. Nem tudom elkerülni a print vs. ebook kérdést, pedig nagyon szeretném, mert számomra ez egy olyan kérdés, amire nincs egyértelmű válasz. Mind a két megjelenési formátumnak meg van az előnye és a hátránya egyaránt, melyeket meg lehet közelíteni érzelmi, technikai, élettani, vagy akár környezettudatossági oldalról is (főleg ennek a legutóbbinak érdemes utánaolvasni). Szándékosan nem fogok felsorolni pro és kontra érveket, megtették már nemzetközi és hazai szinten is egyaránt számtalanszor, és ha valaki egy kicsit utána olvas a dolognak, észreveheti, hogy ez a „háború” koránt sem dőlt el. Jó darabig nem is fog, sokkal lassabb ütemű folyamat ez, mint ahogy az előrejelzések megjósolták; véleményem szerint meg is fog akadni egy idő után. Mindig is lesznek hívei a nyomtatott kiadványoknak – többek közt én -, mindig is lesznek olyanok, akiknek a digitális kiadvány soha nem lesz a szívük csücske, és természetesen ez fordítva is igaz. Én elfogadom és megértem, ha valaki számára a nyomtatott kiadvány idejétmúlt, másodrangú dolog, éppen ezért elvárható, hogy más pedig az én véleményemet fogadja el ezen a téren. Ez minden bizonnyal csak kölcsönösségi alapon tud(na) működni, de igazából más megoldás nincs, mint elfogadni a magazin döntését, és a dolog pozitív oldalát nézni, miszerint egyáltalán megjelent. Ha pedig egy friss ötletnél az a terv merül fel, hogy egyszerre lesz print és ebook – nem vagy, hanem és -, akkor az nem lekorlátoz, hanem lehetőséget ad.

A képlet nagyon egyszerű

A megvalósítás egyetlen sarkalatos pontját, mely a folyamatos megjelenést, és a hosszútávú fennmaradást is biztosítaná, a magazin működésének koncepciójában látom. Abban szinte biztos vagyok – és ezt már 2018-ban is így gondoltam -, hogy fejjel fut a falnak az, akiben egy olyan periódikum indításának ötlete merül fel, amely egy piaci alapon működő, anyagi szempontból prosperáló vállalkozás terméke lenne. Igazából, aki ilyesmiben gondolkozik, az akár előre az aprítóba is dobhatja a pénzét, vagy még jobb, ha a TBA-nak adja. Személy szerint úgy gondolom, hogy a mai magyar közösség tisztán a vásárlási szándékával nem lenne képes fenntartani egy ilyen kiadványt. A hazai viszonyok mellet hosszútávon működtetni egy olyan, üzleti modellre épülő, profitábilis magazint, melynek témája a fantasztikus irodalom, igencsak nehéz feladat lenne, és biztos vagyok benne, hogy sokkal tovább lenne szükség a költségek előfinanszírozására, mintsem profitot is tudna realizálni a kiadvány.

Én továbbra is a közösségi alapon történő működést tartom az egyetlen járható indulási formának, mely, ha igény és lehetőség adódik rá, folyamatosan tud átalakulni és felfejlődni egy piaci kiadvány szintjére.

Azonban addig hosszú az út, sok munka, sok türelem, és első sorban összefogás szükségeltetik hozzá. A mai közösségnek – közösségeknek – nem egy magazinra van szüksége, hanem egy olyan projektre, melyet magáénak tud érezni, és melynek célja a magazin létrehozása. Amire a tagoknak a lehetőségekhez mérten rálátása van, amiből ki tudja venni részét, amihez hozzá tud járulni lehetőségei és kreatív készségei által. Valljuk be őszintén, sokkal jobban tudunk ragaszkodni egy olyan dologhoz, melyből akár legkisebb szinten is ki tudjuk venni a részünket, melyet konstruktív ötleteinkkel, észrevételeinkkel támogatni tudunk, vagy éppen ha lehetőségünk adódik rá, akár anyagilag is támogatni tudunk. Egy olyan terméknél, melyet készen leveszünk a polcról, nincs erre esély, az nem több, csak egy termék, és valójában nem is kell nagyon csodálkozni azon, hogy a fogyasztónak nem marad más csak az esetleges negatívumok észrevétele.

Azonban kétségtelen, hogy ez egy hosszú, sok türelmet és kitartást igénylő út, melynek alapja az a legfontosabb elv – melyet sajnos nem mindenki képes magáénak tudni -, miszerint a közösségi munka, anyagi szempontból lemondással jár. Nem kiadással, hanem lemondással, ami nem ugyan az, haszonszerzésre senkinek nem ajánlanám.

Az, hogy a lovecraftiánus közösségnél ez a megvalósítási forma működött, és működik a mai napig, korántsem biztos, hogy máshol is működik. Azonban annak ellenére, hogy az én, az emberiség szerepéről, jelentőségéről és jövőjéről vallott nézeteim korántsem lennének szívmelengetően szimpatikusan a többség számára, hiszem, hogy bármely közösség képes összefogni egy cél érdekében. A képlet nagyon egyszerű, ugyanis amíg nem próbálja meg valaki, nem indítja el a folyamatot, addig egészen egyszerűen nem történik semmi, a közösség akaratlanul is önmaga jelentőségét kérdőjelezi meg, és felemészti önmagát. Vagy akár mondhatnám úgy is, hogy csak a felesleges akadékoskodás és picsogás marad, a kifogások keresése és az ujjal mutogatás. Ennek meg olyan túl sok értelme nem nagyon van.

Minden közösségnek megvannak a saját problémái – problémageneráló tagjai, meg pláne -, de amíg a közösséget összetartó erő nem fejlődik tenni akarássá, majd tettekké, addig nem marad más, mint a fentebb említett langyos vízben úszkálás. Nem az a mérvadó egy közösség fejlődésénél, vagy magazin elindulásánál, hogy az nyomatott, vagy digitális formátumban jelenik-e meg, nem ebben mutatkozik meg életképessége, ez csupán egy sokad rangú részletkérdés. A legfontosabb dolog, ami számít, hogy a közösség képes-e támogatni az egyént, aki felvállalja azt a szerepet – mely olykor nem éppen kellemes vállalás -, hogy elindítja a folyamatot, mely – ha csak egy kicsit is – kimozdítja a közösséget a komfortzónájából, és az elvárásokat képes lesz összefogássá alakítani. Nyilván ezen nem segít, ha már eleve az ötlet létjogosultságát is megkérdőjelezi valaki. Félreértés ne essék, ebben a történetben, ennél a kiadványnál nem én leszek ez a személy, én itt nem leszek más – ha leszek – csupán egy eszköz.

Nem vagyok nagyobb álmodozó, mint bárki más, de ez nem jelenti azt, hogy nem merek „nagyban gondolkodni”. Azonban bármely – olykor magamnak is be kell ismernem, hogy irreális – nagyobb volumenű cél elérését is apró lépésenként kell megvalósítani. Ahhoz, hogy nagyban tudjál gondolkodni, először kicsivel kell kezdeni. Ehhez, ahogy említettem türelem és kitartás szükséges, illetve saját közösségünk irányunkba való támogatása. Ezek összessége biztosítja, hogy még ha lassan is, a magazin példájánál maradva, egy közösségi szintről induló kiadvány elérheti a mainstream státuszt. Az már más kérdés, hogy ezt akarjuk-e. Ragaszkodunk-e ahhoz, hogy a közösségért végzet munkánk jelentőségét felülírja az anyagi haszonszerzés lehetősége.

És ez bizony, az egyik legfontosabb kérdés.

Hamarosan folytatódik a Magazinkiadás útvesztője sorozat, melyben már valóban a kiadáshoz vezető utat fogom bemutatni, egy átgondoltabb és részletesebb sorozatban.

Borítókép: Sofia Bonati – Ottavia

 

 

 

mm
"Abban hiszek, hogy bennünk magyarokban, olyan kreatív alkotói potenciál van, amit jóvátehetetlen hiba lenne elpazarolni, nem engedni kibontakozni."
Scroll to top