A vérfarkas mindig háromszor kopogtat – Clemence Housman: The Were-wolf

A Nyelv és Tudomány Miből lesz a vérfarkas? cikke, mely az északi vérfarkas hagyomány eredetét és motívumait vizsgálja, a vérfarkassá változás eredetét az ősi idők totemisztikus elképzeléseihez, illetve a földrajzi elhelyezkedéshez is köti.

„Az átváltozástörténetek közül az egyik legelterjedtebb az állattá változás típusa, ennek a gyökerei az ősi vadászok totemisztikus és animista elképzeléseire vezethetők vissza. Ekkoriban nem láttak még nagy különbséget az állatok és az emberek között, sőt, az állatok közelebb álltak az istenekhez és a felsőbbrendű mitológiai lényekhez is. Míg a világ más részein jaguárrá, tigrissé vagy netán vaddisznóvá alakulnak át az emberek, addig az eurázsiai hagyományban a farkas és a medve viszik a prímet.”

Magyarországon kevésbé elterjedt a vérfarkas mítosz, bár a középkor során nálunk is felbukkantak a vérfarkas-perek, amik a boszorkányperekkel szinte kéz a kézben jártak. Mogyorósi Sándor Az északkelet-magyarországi Werwolf-hiedelem interetnikus vonatkozásai című tanulmányában (Herman Ottó Múzeum évkönyve, 1989) ezt írta:

„A középkor folyamán Magyarországot sem kerülte el a Werwolf-perek divatja, amely a XVI-XVII. század fordulóján Franciaországban tombol. A Werwolfokat azzal vádolják, hogy farkasként fiatal lányokat, asszonyokat, gyerekeket esznek meg. Szelídebb változatokban kutyákat, esetleg háziállatokat marcangolnak szét. A vádlottak tudományukat, vagy az átváltozáshoz használt rekvizitumot többnyire a Sátántól kapják. Sokukról azt állítják a jegyzőkönyvek, hogy emberhússal táplálkoznak.

A Werewolf-perek vádlottjairól általában azt bizonygatják, hogy véres szájjal, vagy véres ruhában találták őket a szétmarcangolt holttestek mellett. Ugyancsak általános terhelő bizonyítéknak tekintették a frissen szerzett sebesülést. A szemtanúk ilyen esetben rendszerint arról számoltak be, hogy az illető váltott farkas alakban szerezte a bizonyító erejű sérülést, mint például a végtag csonkulást, a vágott vagy szúrt sebet, amelyet előző nap egy vadász, vagy a nyájat védelmező pásztor ejtett egy farkason.”

Clemence Annie Housman 1860-ben született a Worcestershire-i Bromsgrove-ban, Szent Clemence napján, hét gyermek közül harmadikként. Nem ő az egyetlen, aki irodalmi vénával rendelkezett a családban, legidősebb testvére Alfred Edward Housman híres költő és tudós volt, öccse Laurence pedig illusztrátorként dolgozott, de saját regényeket is írt. Clemence korai oktatásáról egy nevelőnő gondoskodott, később pedig a Bromsgrove-i művészképzőbe járt. Apja halála után öccsével, Laurence-szel Londonba költöztek, ahol fametszést tanult, majd sokáig ebből is kereste a kenyerét; magazinokhoz készített faragott metszetteket, egészen addig, amíg a nyomdaipar változásai elavulttá nem tették ezt a módszert.

Clemence Housman az akkoriban teret nyerő feminizmussal is szimpatizált, Laurence-szel aktívan részt vettek a mozgalomban, zászlókat készítettek a mozgalom részére; öccse tervezte, Clemence pedig hímezte őket. A Women’s Tax Resistance League-nek (Nők Adóellenállási Ligája) is tagja volt, akik úgy döntöttek, addig nem fizetnek adót, amíg nem szavazhatnak. Ennek következtében Clemence-t letartóztatták, és egy hetet börtönben töltött. Utolsó éveinek nagy részét Somersetben élte le, ekkor már nem írt és készített metszeteket, de Laurence-szel elkészítette a The Were-wolf forgatókönyv verzióját. 1955-ben halt meg egy öregek otthonában Avalonban.

The Were-wolf (A vérfarkas) című kisregény eddig még nem jelent meg magyar nyelven. Angolul először 1890-ben jelent meg az Atalanta magazin karácsonyi kiadásában. A magazin illusztrációit Everard Hopkins készítette, aki ismert, foglalkoztatott grafikus volt, számos illusztrációt készített magazinok számára és irodalmi művekhez (többek közt Arthur Conan Doyle A False Start történetéhez), a The Were-wolf illusztrációi, a magazin teljes tartalmával együtt elérhető ezen a linken. Az Atalanta alcíme „A magazine for girls,” azaz ez egy fiatal lányoknak szóló kiadvány volt, ami meglehetősen meglepő célközönség egy általunk rémtörténetként olvasott műhöz. (Bár aki követi a Grimm-mese sorozatunkat, az tudja, hogy régen azért több minden belefért a gyerekirodalom kategóriájába.) Az Atalanta merőben más volt, mint a kor többi lánymagazinja, ezt már a címből és a borítóból is észrevehette az olvasó. Atalanta egy görög női harcos volt, ami éles ellentétben állt, a többi magazin borítóján mosolygó bájos hölgyekkel. Nem véletlen, hogy itt jelent meg A vérfarkas.

A decemberi megjelenés, a történet hideg, havas környezete ideális olvasmánnyá teszi a kisregényt hosszú téli estékre. Arról nem is beszélve, hogy az angolszász kultúrában nagy hagyománya volt a kifejezetten karácsonyi rémtörténeteknek, melyeknek nálunk talán legismertebb képviselője Charles Dickens Karácsonyi Éneke.

A Vérfarkas 1896-ban jelent meg először önálló kiadásban, ebben a változatban Laurence illusztrációval, amikből Clemence készített fametszeteket. A történet műfaji besorolása “keresztény fantasy”, amelynek talán legismertebb példája a Narnia krónikái, melyben Aslan, az oroszlán egy kevéssé álcázott Jézus allegória. Hasonló dolgot fedezhetünk fel A vérfarkasban is, ahol a főszereplőt Christiannek (Christian egyszerre a Krisztián név és a „keresztény” szó fordítása) hívják, aki végül feláldozza magát a testvérért, annak ellenére, hogy ő nem hisz neki, sőt, kifejezetten rosszul bánik vele.

A történet elején egy békésnek tűnő esti jelenetbe csöppenünk. A házban mindenki munkálkodik, a szerző nagyon élénk, szinte tapintható képet fest, érezzük a tűz melegét, a faragásra váró fa tapintását. Puritán, de nagyon átérezhető és élénk jelenet, ami egyszerre idézi fel bennünk a The VVitch című film naturalista képeit és Arany János Családi körének hangulatát. A lassan megteremtett idilli hangulat jelentőséggel bír, hiszen így később még élesebb kontrasztot tud létrehozni a szörnyűségekkel szemben.

„A hatalmas tűz fénye és mozgása furcsa történeteket mesélt a gyermeknek, a kéményben dúló szél néha erőteljes süvítésbe kezdett. A kémény tátongó, fekete szája, mely a tűzhely felett tátongott, elnyelte a feketén tekergőző füstöt és a magasba törő szikrák ragyogását, azok eltűntek mélyen a sötét torkában, ahol motyogás, zokogás és más furcsaságok lakoztak, és ahonnan a füst néha riadtan menekült vissza, hogy a tető alá kunkorodjon, és láthatatlanságba foszoljon a gerendák között.”

Rögtön érezni, hogy biztonságérzetünk hamis, amit megerősít a jelenet, amikor Rolt a kisfiút, megsebzi egy éles szerszám, és vére fakad. A baljós előjeleknek itt nincs vége. Háromszor kopogtatnak az ajtón, de mindháromszor amikor kinyitják, senki nem áll ott, sőt még a hóban sincsenek lábnyomok; csak a téli éjszakával néznek farkasszemet. Mesterien felépített hangulat, egyre növekvő feszültséggel; hiszen először egy gyermek, majd egy öregember, harmadjára pedig egy fiatalember hangját vélik hallani az ajtón túlról.

„A szél érintése alatt talán felnyöghet a fa vagy megremeghet a zár, de nem tud egy gyermek hangján szólni vagy apró, puha öklökkel kopogni az ajtón. A farkaskutya különös vonítása is félelmetes ómennek számított. Az összegyűltek furcsa dolgokat hordtak össze egymásnak, amíg a háziasszony szava távoli suttogássá nem csitította szavuk. Egy darabig kényelmetlenség, nyugtalanság és csend uralkodott a szobán, aztán a fagyos félelem lassan felengedett, és a beszélgetés újra kezdődött.”

A család Sweyn ikertestvérét, Christiant várja haza. Christian helyett azonban egy szépséges, fiatal nő érkezik, aki furcsa „férfias, de mégsem nőietlen ruhát visel”. Mindenkit elvarázsol, kedves a kisfiúval, hagyja, hogy az puszilgassa. Erős a gyanú, hogy valami nincs rendben a vendéggel, és amikor Rol véres kezét csillogó szemmel nézegeti, a mai olvasó már tudja, ő lesz a címbéli vérfarkas; vagy legalábbis igencsak erős a gyanú.

Christian, a messziről érkező testvér, farkasnyomokat lát a hóban, és már a kezdetektől fogva gyanakszik az idegenre, de mire ráveszi az idegen szépségétől elbájolt ikerbátyját Sweynt, arra, hogy nézze meg a nyomokat, azokat már befedte a hó. Sweyn azt hiszi, a kevésbé sikeres testvéréből a féltékenység beszél, nem veszi komolyan a szavait, azokat érzelmekkel magyarázza, a többiek szemében hiteltelenként festi le. Christian népi hiedelmek segítségével próbálja leleplezni a vérfarkast; ha a farkas éjfélkor egy ember szeme láttára átváltozik, állati formában kell maradnia, továbbá a szentelt víz is hatásos fegyver a vérfarkas ellen.

Az idegen reggelre eltűnik, néhány nappal később pedig a gyermek is. Azonban kis idő múlva újra meglátogatja a családot a nő, és ezúttal az öreg Trellát szemeli ki, akit csodás éneklésével a halott gyermekére emlékezteti; ismét sietve távozik, és ahogy sejteni lehet, Trella pár nap múlva rejtélyes módon eltűnik. Christian végül rájön, hogy a vérfarkas csókkal jelöli meg áldozatait, ezért, amikor rajtakapja a testvérét a nővel, tudja, hogy cselekednie kell. Hosszú hajsza veszi kezdetét, ember és vérfarkas mérik össze erejüket, mely végül mindkettejük halálhoz vezet. Sweyn találja meg holttestüket, és csak akkor döbben rá, testvére feláldozta magát érte.

A vérfarkas, akárcsak egy igazi farkas, először a csoport gyenge tagjait vadássza le, a gyereket és az öreget. Érdemes megfigyelni a kapcsolatot az áldozatok sorrendje, és a történet elején, az ajtó mögül hallatszó hangok sorrendjében: gyermek, idős, fiatalember. Ez a felbukkanó ómen be is teljesül, hiszen a sorrend megmarad, csupán Sweyn helyett, ikertestvére, Christian lesz a harmadik áldozat.

Amikor meghalljuk a vérfarkas szót, legtöbben önkéntelenül is férfire asszociálunk, annak ellenére is, hogy mitológiájában gyakran szerepelt női alakként. A vérfalkas-folklór szerves részét képezte a boszorkányüldözésnek, gyakran kötötték boszorkánysághoz a likantrópiát, bár csak kis számban szerepelt mint vád a boszorkányperek során. Valójában a werewoman létezése évszázadokra visszavezethető. Mégis, ma a farkasra önmagában leginkább, mint maszkulin állatra gondolunk, és ha az angol „werewolf” etimológiáját megvizsgáljuk, az óangol „wer” „férfi, férfiember” szót fedezzük fel benne. A magyar nyelvben a „vérfarkas” a „were –> vér” ferdítésből jött létre. Ugyan erre a gyökre vezethető vissza, a „virile”azaz „férfias” szó is. Azonban a The Were-wolf esetében női vérfarkasról kell beszélnünk, és még ha nem is az első – Houseman-t megelőzte Catherine Crowe az A Story of a Weir-Wolf című történetével 1846-ban -, mindenképpen szokatlan választás. Houseman a női egyenjogúság szószólója volt, azzal, hogy női szereplőt tett antagonistává, megmutatta, hogy más út is létezik a sztereotípiák ledöntésére; hiába a kor társadalmi szintű elvárása a női szereplők „angel of the house” jellegű ábrázolására.

Bár Clemence Housman munkássága kevéssé, de inkább mondjuk úgy, szinte egyáltalán nem ismert hazánkban, és nem volt túl termékeny szerző, rengeteg dolgot tanulhatunk tőle íróként akár a The Were-wolfból is. A békés, szinte idilli felütéssel, melybe apránként hinti el a közelgő végzet jeleit, lassan kibomló, fokozódó hatást ér el, mely sokkal jobban bevonja az olvasót, mintha rögtön a szörnyűség közepébe cseppennénk. Nagyon fontos szerepe van a baljós jeleknek, melyek egyrészt hozzájárulnak a hangulatépítéshez, másrészt kijelölik a történet szerkezetét, irányát. Külön figyelemre méltó, ahogy folklór által inspirálódik, de tovább viszi azt, és a történet szerves részévé teszi. A népmesei elemeket nem érezzük dekorációnak, fontos szerepük van, mind a cselekményben, mind a hangulatteremtésben.

Bár a novella havas tájai talán jobban illenek egy borongós téli estére, mindenképpen ajánlott elolvasni, ha valaki egy remekül felépített folk-horror történet keres.

Sütő Fanni

• A The Were-wolf idézetek fordításait Sütő Fanni készítette
• Borítókép: Lucas Cranach der ÄltereThe Werewolf or the Cannibal (1512)

mm
"Az irodalom és az írás segít szembenézni a félelmeinkkel és a bennünk lapuló szörnyűségekkel."
Scroll to top