Rejtett polc #1 – Robert Aickman: Dark Entries

Robert Aickman nevét ritkán emlegetik hazánkban – látszólag még a rémtörténetek kedvelői között is kevesen akadnak ismerői, – pedig a természetfeletti borzongatás egyik legnagyobb angol mesteréről van szó. Olyan szerzők tekintik a rémtörténetek kiemelkedő alakjának, mint Neil Gaiman vagy Peter Straub, elnyerte a World Fantasy- és a British Fantasy-díjat, illetve nyolc éven keresztül szerkesztette a Fontana Book of Great Ghost Stories antológiasorozatot. Nagyapja az a Richard Marsh volt, akinek 1897-es okkult regénye, a The Beetle megjelenése évében népszerűbb volt, mint azóta jóval ismertebb vetélytársa, a Drakula.

Robert Aickman (Fotó: Ida Kar, 1960)

Ám ahogy Marsh, úgy Aickman neve is lassan háttérbe szorult az évek múlásával, részben talán a népszerű filmes adaptációk hiányának köszönhetően, részben talán mert az életmű nagyobb része – két regényt leszámítva, – főként rövidprózából áll. 1981-ben bekövetkezett halála után rövidesen horrorszerzők tucatjai robbantak a köztudatba, akik vérrel és nagyszabású, filmes cselekményvezetéssel szorították háttérbe a csendesebb rémtörténeteket.

Robert Aickman első (és mindezidáig egyetlen) magyarra fordított novellája az 1989-es Lopakodó árnyak című antológiában található meg. Az osztálytárs (The School Friend) már tökéletesen mutatja Aickman nehezen megfogható, lenyűgöző kvalitásait, egyben talán el is taszítja lehetséges olvasóit: a horror itt nem egészen úgy bontakozik ki, ahogy azt a zsáner ismeretében sokan elvárnánk.

A történet eredetije Aickman első saját novelláskötetében, az 1964-ben megjelent Dark Entries-ben található meg öt másik elbeszéléssel együtt. Az osztálytárs-ban Aickman női narrátort választ (a kötetben ez az egyetlen első személyben írott történet), ezzel viszont talán akaratlanul is belefut az ezzel járó érzéketlenségbe („lány létemre egész tűrhetően értettem a latin szövegmagyarázathoz”). Merényi Ágnes egyébként hangulatos fordítása sajnos rögtön az első mondatban emiatt bicsaklik meg, mert nem jelzi a narrátor nemét: „It would be a false modesty to deny that Sally Tessler and I were the bright girls of the school.” / „Álszerénység volna tagadni, hogy Sally Tessler és én voltunk az iskola legokosabb tanulói.”.

Ezeket leszámítva egy erős hangulatú, eredeti történetet kapunk, két kimagaslóan intelligens és komplex nő barátságáról. A narrátor Mel több év után kapcsolatba kerül régi osztálytársával, Sallyvel, aki apja halála után tér haza, sápadt és különösen viselkedik. Egy ponton Sally balesetet szenved, kiderül az is, hogy terhes. Mel beleegyezik, hogy gondoskodik róla: a házat viszont különös, taszító állapotban találja, zárt ajtókkal. A történet cselekménye ennél nem sokkal összetettebb, inkább az olvasóban felmerülő, nyugtalanító kérdések sorozata tartja össze (mivel foglalkozott Sally apja? mi a helyzet a babával?), amelyekre nem kapunk nyílt, kielégítő válaszokat. Aickman minden mondattal, bekezdéssel sejtet valami borzalmat, de aztán terel, inkább a társas érintkezés kínosságára, frusztrációkra és elfojtott érzelmekre koncentrál – és ez az, ami miatt egyesek kiemelkedőnek, mások használhatatlannak fogják tartani a történetet.

Dark Entries mind a hat elbeszélése magán viseli ezeket a jegyeket: hosszúak, ráérősek, karaktercentrikusak és enigmatikusak. Aickman történeteinek értelmezése és a bennük rejlő horror felfedezése nem mindig könnyű feladat, ritkán látjuk, miben nyilvánul meg pontosan a természetfeletti, mi okozza, vagy milyen következményekkel jár, az olvasó pedig többnyire arra kényszerül, hogy következtessen és elképzeljen dolgokat. Aickmant a jelek szerint inkább az érdekelte, hogy a különös események milyen hatással vannak a szereplőkre, az addigi életükre, az hogyan változik meg a továbbiakban, ha egyáltalán változik valami.

A második történet, a Ringing the Changes akár egy hagyományos élőhalott-mese is lehetne: egy házaspár érkezik Holihavenbe, ahol a templomok harangjai állandóan szólnak, és ahol végül a túlvilági és a valóság tartományai összemosódnak, és a világunkba bejutnak a természetfeletti erők. A szöveg jelentős részében viszont ezek az elemek a háttérben maradnak, olykor-olykor ugyan felsejlenek, de az elbeszélés nagyrészt a házaspár, Gerald és Phrynne kapcsolatáról marad igazi karaktertanulmány, akik a hétköznapi dolgokban is meglátják a különöset és a bosszantót. Van ebben a történetben valamiféle nem explicit humor – Aickman nem viccelődik, de érezhetően rájátszik az abszurdra, amiben a mindennapok problémái erősebbek a levegőben függő, rémületes természetfeletti találkozásnál.

Dark Entries (Collins, 1964)

A Choice of Weapons egy sötét románc: főhőse, Fenville épp egy étterembe viszi barátnőjét, Ann-t, amikor meglát egy különös fiatal lányt, és azonnal beleszeret. A majdhogynem megmagyarázhatatlan vonzódás miatt azonnal otthagyja a nőt, akivel érkezett, és a lány után ered. Akár valamiféle romantikus történet is kibontakozhatna, de Fenville ezzel egy sötét útra téved, a lány, Dorabelle személyét pedig Aickman már-már okkult misztériummal, fokozatosan fedi fel. Társadalmi konvenciók kiforgatása, maszkulinitás-dekonstrukció és a vonzás veszélyei kerülnek előtérbe, és ahogy Fenville megpróbál a lánynak udvarolni, kiderül, hogy más férfi is van az egyenletben. Valaki, aki nem is tűnik egészen emberinek. Végül régimódi párbajra kerül sor. Ismét, a különösség nem az eseményekben, hanem azok kontextusában keresendő, egymásnak feszül szándék és cselekvés, a modern és az ősi, az eredmény pedig egy szorongató, kényelmetlen szerelmi történet.

A The Waiting Room tradicionális kísértetmese, legalábbis Aickman itt meglehetősen nyíltan használja a zsáner klasszikus eszköztárát. Edward Pendlebury egy ismeretlen helyen száll le a vonatról, az átszálláshoz pedig várakoznia kell, méghozzá egyedül. A hideg, sötét váróteremet hamarosan álomszerű jelenségek töltik meg. A legrövidebb történet a kötetben, és talán a legszokványosabbnak tűnhet azoknak, akik régóta olvasnak hasonlókat. Persze, a részletekben rejlik az igazi varázsa, illetve a borzalmak kimért, precíz adagolásában.

A The View című novellában Aickman ismét elővesz egy femme fatale-t, aki Carfax nevű kiégett főhősünk érdeklődését kelti fel egy ködös, borongós hajóúton. Két dolog tűnhet fel ebben a novellában: egyrészt Aickman itt magához képest is aprólékosan mutatja be a táj és az épületek hangulatvilágát, másrészt itt nyíltan megjelennek ideológiai eszmefuttatások is. Miután Carfax orvosi javaslatra a Szigetre utazik, beleegyezik, hogy az általa Arielnek hívott nő házában lakjon. Maga a Sziget is egy megfoghatatlan hely, de a Fleet nevű ház még különösebb. Carfax a tükrökben látottak eredetijét nem képes megtalálni, aztán nehezére esik beazonosítani, hogy az ablakok a ház melyik oldalán találhatóak, és mintha ugyanazon ablakból kinézve a táj is változna, újabb és újabb épületek jelennek meg, amelyek biztosan nem voltak ott korábban. Festeni próbál, de a látottak (nem látottak) hatására teljesen elveszíti az ihletet. És persze Ariel is egyre érdekesebb érveket hoz a különös és a hétköznapi kapcsolatáról. Az egész akár egy intenzív, kapkodó őrület is lehetne, de Aickman ezeket a megfigyeléseket is nyugodtan, ráérősen mutatja be (ez a leghosszabb elbeszélés a kötetben, negyvenöt oldal), és viszi el egy melankolikus végkifejletbe. A történet némely vonása miatt kifejezetten Arthur Machen történeteit idézi.

A Bind Your Hair zárja a kötetet, amely egy sokkal közvetlenebb rémtörténet, néhány erősen idegenszerű és kimondottan félelmetes jelenettel. Clarinda férjhez megy, ennek okán vidékre utazik a férj családjához. Egészen addig kellemes a hangulat, amíg meg nem jelenik egy idősebb, feketébe öltözött nő, Mrs Pagani – a beszélgetések megállnak, mindenki figyel, ismét valamiféle társasági szorongásnak tűnik a dolog. Mrs Pagani a régi halottasháznál él, meghívja Clarindát is, ezt persze mindenféle furcsa dolog követi. Szinte felismerhetőek itt a későbbi filmekben már-már sablonossá degradált motívumok (mint a szokatlanul viselkedő kisgyerekek), de minden kimondott és bemutatott borzalomra jut legalább annyi szuggesztív, hézagos félelemkeltés is.

Richard T. Kelly előszavában és Ramsey Campbell utószavában kapunk némi kapaszkodót, milyen ember is lehetett Robert Aickman. Olyasvalaki, aki láthatóan elszokott a társasági összejövetelektől, azokon pedig nem rejtette el véleményét, kíméletlenül őszintén ítélte mások műveit és viselkedését. Novelláinak nyelvezete is arra enged következtetni, hogy Aickman a saját útját akarta járni, magas minőségi mércét lőtt be, és nem félt részletgazdag, nehezen olvasható bekezdéseket írni (párbeszédei viszont egyszerűek, takarékosak). Azt hiszem, emberként és íróként is nehezen szerethető figuraként képzelhetjük őt el, ami valószínűleg hozzájárulhatott ahhoz, hogy halála után kevesen emlékeztek rá.

Szerencsére később újra beszélni kezdtek róla, művei pedig nem jutottak arra a sorsra, hogy csak független kiadók méregdrága, limitált példányszámú köteteiben legyenek megtalálhatóak. A Faber & Faber négy puhafedeles novelláskötete (Dark Entries, The Unsettled Dust, Cold Hand in Mine, The Wine-Dark Sea), a New York Book Review sorozatban megjelent Compulsory Games és a Valancourt 20th Century Classics sorozatban kiadott The Late Breakfasters and Other Strange Stories mindegyike remek belépési pontnak számít, együttesen pedig nagyszerűen lefedik az életművet, és ma is forgalomban vannak.

A magyar kiadók viszont egyelőre adósak legalább egy reprezentatív válogatás megjelentetésével – a Dark Entries kitűnő választás lenne.

További ajánlott irodalom:

• Martin H. Greenberg, Charles G. Waugh (szerk.): Lopakodó árnyak (Móra, 1989)
• Simon Stranzas (szerk.): Aickman’s Heirs (Undertow Publications, 2015)
• Chris Power: A brief survey of the short story: Robert Aickman (The Guardian, 2015. 01. 12.)

Borítókép: Dark Entries (Faber and Faber, 2014)

 

Scroll to top