A kérdés, amelyre nincs válasz – Fitz James O’Brien: Mi volt ez?

Számtalanszor hivatkoztunk már H. P. Lovecraft Természetfeletti rettenet az irodalomban esszéjére, egyes passzusait talán már unalomig ismételgettük; nyilvánvalóan nem véletlenül, hiszen írói örökségéből, a kozmicizmusról vallott gondolataiból táplálkozunk. A változás – akárcsak az élet minden területén – az irodalom sajátja is, és annak ellenére, hogy a klasszikus rémirodalom számomra jóval több esztétikai értéket képvisel, mint a kortárs irodalom, nem vagyok ellene a fejlődésnek. Azonban hiszem, hogy a fejlődés során a forrás és a bejárt út egyaránt fontos. A rémirodalom korántsem közkedvelt irodalmi ágazat, mondhatjuk, hogy kanyarban sincs a fantasy, sci-fi irodalom, vagy éppen a YA népszerűségéhez képest; kevesen vagyunk, akik igazán el tudunk merülni a klasszikus borzongás világában.

Azonban a rémirodalom megértéséhez igencsak hasznos segítséget nyújt Lovecraft esszéje, a bevezető több olyan gondolatot is tartalmaz, mely segítségére lehet annak, aki valamely éteri sugallat, vagy enyhe fokú elmeháborodottság okán úgy dönt, próbát tesz a rémirodalommal.

„[…] a rémtörténeteket nem a szerző szándéka, vagy a puszta cselekményszövés alapján kell megítélni, hanem ama érzelmi szintet érdemes alapul venni, melyet legkevésbé evilági pontján elér Ha e „csúcspont” megfelelő hatást gyakorol az olvasóra, akkor az epizód méltán tekinthető rémmesébe illőnek, függetlenül attól, mennyire prózaivá silányul a későbbiekben. A valóban hátborzongató történet próbája egyszerű: sikerül-e az ismeretlen szférákkal és erőkkel létrejött kapcsolat által mélyen átélt rettegést keltenie az olvasóban; sikerül-e elnémítani a hallgatóságot, mintha az ismert világegyetem pereméről származó alakzatok vagy entitások neszezését vagy sötét szárnysuhogását hallanák.” – H. P. Lovecraft: Természetfeletti rettenet az irodalomban

Különösen fontos részlet, megszívlelendő jó tanács ez, hiszen gyakran találkozhatunk az állítás létjogosultságával klasszikusok olvasása során. Akárcsak Fitz James O’Brien Mi volt ez? (What Was It?) novellája esetén, melynek csúcspontja maradandó élmény, azonban a történet lezárása, annak megrendítő volta ellenére is erőtlen. Tegyük hozzá, mai szemmel. Itt javasolnám, hogy aki még nem olvasta a novellát, az mindenképpen pótolja, mert a továbbiakban bemutatásra kerül a cselekmény, melynek ismerete mindenképpen porba dönti a történet erejét.

Fitz James O’Brien (1826, október 25. –1862, április 6.) író és költő, Írországban született Michael O’Brien néven; nevét 1952-ben változtatta meg, amikor Amerikába emigrált. Az amerikai polgárháború 1861-es kitörésekor csatlakozott a New York-i Nemzeti Gárda 7. ezredéhez, 1862. február 26-án egy támadásban számos sérülést szenvedett, melynek következtében egészen áprilisig lábadozott, mikor is tetanuszfertőzés következtében elhunyt.

A láthatatlan lényről szóló What Was It? című novellája az egyik legkorábbi rémtörténet (1859), melyben egy láthatatlan lény bukkan fel és terrorizálja áldozatait. A novella a Harper’s Magazine 1859-es márciusi számában jelent meg What Was It? A Mystery címen, az eredeti magazin scannelt oldalait, köztük a novellát, ezen a linken megnézheted. Magyar nyelven először a nagyszerű Düledék palota antológiában jelent meg Totth Benedek fordításában 2009-ben a Magvető kiadásában Mi volt ez? címmel.

A történet főszereplője a természetfölötti jelenségek történelmét egészen tűrhetően ismerő Harry. Vezetékneve nem derül ki a novellából, azonban Harry valójában a négy évvel korábbi, 1855-ös The Pot of Tulips című O’Brien novella visszatérő szereplője, az okkult detektív Harry Escott. Aki nem más, mint O’Brien áfium bódulatában gyakran elmerülő alteregója.

„Miután valamiképp kitudódott, hogy egész tűrhetően ismerem a természetfölötti jelenségek történelmét, s egy ízben papírra vetettem egy történetet, melynek egy kísértet volt a főszereplője, s amely „Egy cserép tulipán” címmel jelent meg a Harper’s Monthly magazinban, azon kaptam magam, hogy komoly tekintélyre teszek szert a társaságban.”

Harry „O’Brien” Escott, főbérlője és egy bátor, ámde józan gondolkodású bérlőkből álló kompánia társaságában beköltözik, New York-i Huszonhatodik utca Hetedik és Nyolcadik utca közti szakaszának egyik patinás épületébe – nagyjából ide -, melyről az a hír járja, hogy kísértetek lakják. A házszám nem derül ki a történetből, mert bár a terület különösen jól behatárolható, magát az épületet már homály fedi; ha belegondolunk abba, hogy a novella megjelenésekor, aki akarta, valójában meg is találhatta volna az épületet a leírás alapján, mindenképpen egy cseles húzás O’Brientől, hiszen ez emelte a történet hatásfokát. A beköltözés után, a kísértetek lakta ház nyújtotta kezdeti izgalom mulandóban van, mondhatni semmi nem történik, csupán az egyik lakó panaszkodik arra, hogy egy láthatatlan kéz eloltotta a gyertyáját, de ennek lehetősége vajmi csekélynek tartja Harry, ismerve a szomszéd alkoholban gazdag életvitelét. Ezen a ponton bukkan fel a novella azon eleme, mely számos rémtörténet sajátja, miszerint az józan gondolkodású olvasó kétkedéssel fogadhatja a természetfeletti jelenségek megnyilvánulását, a szereplőket ért hatások valódiságát. Maupassant Le Horla történetében – melynek egyértelmű ihlető forrása a Mi volt ez? -, paradox módon a főszereplő őrülete adhat magyarázatot, kvázi támpontot arra, hogy a természetfeletti jelenség nem több mint vízió, O’Brien esetében ez az ópium. Harry, és barátja Dr. Hammond minden este patikamérlegen adagolt ópiummal tágítják elméjüket, elmerülve az áfium hullámaiban.

„Együtt élveztük a gondolat e csodás kiterjesztését, az érzékszervek varázslatos elevenségét, a létezés határtalanságának érzetét, amely során mintha az univerzum egészével léptünk volna kapcsolatba – röviden: azt a felfoghatatlan spirituális révületet, amelyről a világ minden kincséért sem lennék hajlandó lemondani, s amelyet, ön, kedves olvasóm, remélem soha, de soha nem fog megtapasztalni.”

Kényesen ügyelnek arra, hogy a tudatmódosítás minden alkalommal pozitív hatású legyen, kizárólag vidám és nyugtatólag ható témákról beszélgetnek; a Kelet csodás tájainak varázslatos panorámájáról, az arab mesék tündöklő ragyogásáról. Azonban azon a bizonyos július 10-i estén, porszem kerül a gépezetbe. Hiába is porbálnak elmerülni a csodák világában, gondolataik „valami megmagyarázhatatlan oknál fogva minduntalan baljós, magányos ágyakhoz tértek vissza, melyekre örök sötétség borult”. Baljós előjel, mely egyre csak erősödik, gondolataik egyre sötétebbre váltanak, míg Hammond fel nem teszi a kérdést, mit tart Harry a rettenet legfontosabb alkotóelemének. A beszélgetés hamar lezárul, hiszen Harry nem szeretne úgy nyugovóra térni, hogy sötét gondolatok és nyomasztó emlékek sora próbálja átvenni a hatalmát elméje felett, miközben az ópium tudatmódosító hatása még mindig tart. Balszerencséjére a lefekvéshez választott könyv egy ugyancsak nem éppen kellemes benyomásokkal kecsegtető darab; gyorsan a sarokban landol. Ebben a felfokozott állapotban próbál a főszereplő elaludni, gondolataival viaskodva, amikor elszabadul a pokol.

„Mintha Valami leugrott volna a mennyezetről, aztán ránehezedett a mellkasomra, a következő pillanatban csontos ujjak fonódtak a torkomra, s támadóm fojtogatni kezdett.”

Ádáz küzdelem kezdődik az akkor még a sötétség miatt láthatatlan, csupasz, áldozata nyakát és vállát harapdáló ellenféllel, de végül a hosszú és kimerítő harc során Harry kerekedik felül. A támadó mellkasára térdel és egy kendő segítségével megkötözi a láthatatlan kezeket. Bár a szövegben „valami” szerepel, az olvasó önkéntelenül is „valakire” gondol, egy arctalan, ám mégis humanoid támadóra, aki valamilyen okból kifolyólag Harry életére tör. Nagyon izgalmas és életszerű jelenet, mely azonnal felfokozott állapotba taszítja az olvasót, azonban a rettenet, még csak most következik.

„Meg sem kísérlem szavakba foglalni az érzéseket, amelyek a lámpa felcsavarását követő pillanatokban valósággal letaglóztak. Feltehetően felüvöltöttem félelmemben, mivel alig egy perc múlva beözönlött a szobámba a ház többi bérlője. Még most is megborzongok, ha eszembe jut e rettenetes pillanat. Ugyanis nem láttam semmit! Semmi kétség; fél kézzel erősen szorítottam egy lélegző, ziháló, kiterjedt testtel bíró alakot, míg másik kezemmel teljes erőből szorongattam támadómnak az enyémhez hasonlóan meleg, és nyilvánvalóan húsból való torkát de hiába fogtam le a kezemben vergődő eleven szubsztanciát, hiába nyomódott a teste a testemhez, hiába ragyogott be mindent a jókora gázlámpa lángcsóvájának vakító fénye, az égvilágon semmit sem tartottam a kezemben! Még egy körvonalat sem láttam vagy valami párát!”

Nem szabad elfelejteni, amit az első megjelenéssel kapcsolatban írtam, a Mi volt Ez? az első megfogható, ugyanakkor láthatatlan lényről szóló, jól megírt történet – Lovecraft. O’Brien novellája számos későbbi szerzőt megihletett, a láthatatlan alak gyakran felbukkant különböző rémtörténetekben; Machen A Nagy Pán isten; Blackwood Füzek; Maupassant Le Horla, Bierce Az Átkozott Dolog (utóbbi kettőnek direkt ihlető forrás volt), és Lovecraft Dunwich horrorjánál is szerepet játszott, mint forrás. Ezen a ponton utalnék vissza arra a bizonyos, Lovecraft esszéjében említett csúcspontra.

Famous Fantastic Mysteries magazin (1948, december)

Ez a csúcspont pedig O’Brien novellájában elsöprő erejű tud lenni, leginkább akkor, ha a történetet előzetesen nem ismertük. Másodszori olvasásra nyilvánvalóan a meglepetés ereje elvész. Még úgy is képes kifejteni hatását, ha az olvasó gyakorlott rémirodalmi műfaló, és bőségesen találkozott már láthatatlan entitásokkal olvasmányai során. Gondoljunk bele, milyen hatással lehetett kora felkészületlen lelkületű olvasóira, akik netalántán még ismerték is a helyszín, vagy minő véletlen, a szomszédságában laktak.

A történet az éjszakai küzdelem után egészen suta megoldásokkal operál. A támadót megkötözik, valahonnan a szobából előkerített hosszú kötéllel, majd annak bizonyítására, hogy valóban létezik, az ágyra dobják a láthatatlan testet, és a matrac benyomódása igazolja állításukat a hitetlenkedő szomszédok előtt. Végül pedig, az egész éjjelen át tartó töprengés és megoldáskeresés után, hogy miként tudnák felfedni az Enigma valódi alakját, Harrynek az a „ragyogó” ötlete támad, hogy készíthetnének róla egy alabástromgipsz öntvényt… Ahelyett, hogy ráborítottak volna egy vödör festéket. Kétségtelen, ezt a lehetőséget kifelejtette O’Brien.

Az éjszakai rettenet erejét a novella tovább már nem tudja fokozni, de még tartani sem, a hangulat sajnos megcsappan és ellaposodik. A felfokozott lelkiállapot elillan az olvasóból, és ezen nem segít az Enigma halála sem – sőt, inkább elősegíti azt -, egyszerűen éhen hal. A láthatatlan testet nyirkos sírgödörbe dobják, a gipszöntvényt pedig Dr. X-nek adják, aki kiállítási darabként használja. Ezzel a lezárással a történet elhervad a végére, egyedül az éhhalál megdöbbentő kegyetlensége, és a holttest érzéketlen elföldelése próbál erősíteni a hangulaton. Sajnos sikertelenül.

„Az alkotó elme is meginoghat, és még a legnagyszerűbb művek is ellaposodnak néhány helyen. Ráadásul a legkiválóbb alkotások jelentős része nem tudatos törekvés eredménye; ehelyett emlékezetes töredékekként ágyazódik be az anyagba, melynek összhatása egészen másféle lehet.” – H. P. Lovecraft: Természetfeletti rettenet az irodalomban

Ma már, ha valaki azt mondja nekem, a rémirodalom ideje lejárt, nem képes azt a borzongást biztosítani, melyre a modern kor emberének szüksége van, megértő énem tör felszínre. El kell tudni fogadnunk, hogy a még legnagyszerűbb történetek is megbicsaklanak olykor, illetve nem mindenki számára képesek kifejteni azt a hatást, melyre születtek. Hiszen, ahogy Lovecraft is írta, viszonylag keveseknek adatik meg, hogy megszabaduljanak a bevett szokások béklyójától, és reagálhassanak a más világ érintéseire. Mi azon szerencsések közé tartozunk, akikre hatással van a természetfeletti rettenet, akik képesek elmerülni a fátylon túli világ rejtelmeiben.

Mi ez, ha nem a szférák ajándéka?

Tomasics József

  • A Természetfeletti rettenet az irodalomban idézeteket Galamb Zoltán fordításából kölcsönöztük
  • A Mi volt ez? idézeteket Totth Benedek fordításából kölcsönöztük
  • Borítókép: mgkellermeyer – What Was it?
Tomasics József
"Abban hiszek, hogy bennünk magyarokban, olyan kreatív alkotói potenciál van, amit jóvátehetetlen hiba lenne elpazarolni, nem engedni kibontakozni."
Scroll to top
The Black Aether