Rejtett polc #3 – William Sloane: The Rim of Morning

William Sloane (Kép forrása: Alchetron enciklopédia)

Miről beszélünk, amikor kozmikus horrorról beszélünk? Nehéz ezt megválaszolni, hiszen ritkán találkozunk vele könyvesbolti kategóriaként, tehát valódi kánonra sem mutathatunk rá, az sem biztos, milyen attitűdre kell számítanunk (joviális nihilizmus? lemondó beletörődés?), és hogy egyáltalán milyen tartalmi kritériumai vannak ennek a zsánernek – annyi biztos csak, hogy az embert állítja szembe a kozmikus léptékű természeti törvényekkel, azokkal, amelyeket alig ismerhetünk meg.

Itt van egy könyv, amely az alcímébe is felveszi a megjelölést: William Sloane-tól a The Rim of Morning: Two Tales of Cosmic Horror. Ez az eredetileg 1964-ben kiadott gyűjteményes kötet két, eredetileg az 1930-as években publikált regényt foglal magában, a 2015-ös új kiadás pedig Stephen King előszavával hívja fel a figyelmet arra, hogy William Sloane hozzájárulása ehhez a kategóriához jelentősnek mondható.

Az első regény a kötetben a To Walk the Night címet viseli, és eredetileg 1937-ben jelent meg. Egy keretes szerkezetű, rövid, könnyen olvasható rejtélyről van szó: Berkeley M. Jones („Bark”) hazatér, hogy mostohatestvére, Jerry haláláról számoljon be nevelőapjának, Dr. Listernek. Eleinte vonakodik elmondani, mi is történt valójában (azon kívül, hogy Jerry megölte magát), az itt használt nyelvezet nyíltan utalgat megmagyarázhatatlan tudományos jelenségre, illetve az abból eredő szorongásra:

„Most először vallottam be magamnak, hogy lehetséges összefüggést találni a múltban történt apró, felzaklató dolgok és Jerry halálának jelenbeli ténye között. Hogy mi volt ez a közös tényező, nem tudtam, abban voltam csak biztos, hogy nem is akartam megtudni. Pusztán létezésének elismerése ismerős feszültséggel töltött el. Rájöttem, hogy ez a félelem. A félelem pedig formátlan, ködös gondolat, éppoly megfoghatatlan, mint egy kísértet.”

Dr. Lister nem fogadja el a magyarázat hiányát, tehát Bark felülkerekedik ezen, és a regény innentől a múltbeli eseményeket meséli el, noha időnként visszazökkenünk a jelenkori narrációba, ahol Bark egyébként folyamatosan szorong attól, hogy összeáll a kép, hogy az igazságot nem fogja tudni feldolgozni.

To Walk the Night (World Publishing Co., 1946)

A múltbeli eseményleírásban Bark és Jerry tipikus egyetemista sportolók, fociznak, jól leisszák magukat. Jerry elhatározza, hogy meglátogatja idősebb barátját, LeNormand professzort, aki többnyire magányosan kutatgat obszervatóriumában. Ahogy megérkeznek, gyanús csend fogadja őket: LeNormand professzor holttestét a távcsöve mellett találják meg, testét furcsa láng égeti, ernyedten ül a széken – minden más viszont épen maradt. Mielőtt a lángok felemésztik a professzor testét, Bark észreveszi, hogy a professzor szeme megmozdul, mintha még mindig élne.

Az egész hátborzongató, megmagyarázhatatlan esemény remek kontrasztot nyújt a lazáskodás után, illetve az ezt követő rendőrségi nyomozás is tárgyilagos, már-már krimiszerűen egyenes, csak éppen senki nem tud magyarázatot a dologra. Kiderül egy újabb különös részlet: a hírhedten agglegény-életet élő LeNormand nemrég feleségül vett egy szokatlanul gyönyörű nőt, Selenát. Jerry és Bark végül meglátogatják ezt a nőt, aki furcsa megjelenésével és viselkedésével csak további kérdéseket vet fel a két fiatalban.

Jerry beleszeret a nőbe, hamarosan össze is házasodnak – a regény innentől meglepő módon nagyrészt arról szól, hogy ez az elsietett házasság milyen hatással van Jerry és Bark kapcsolatára. Bark nem nyugszik, folyamatosan elemzi a helyzetet, kapcsolatba lép a gyilkosság nyomozójával, aki még különösebb részleteket fed fel az ügyről. Rámutat egy-két furcsaságra Selenával kapcsolatban, a gyilkosság napján történtekről, LeNormand egyenleteiről, de semmi nem utal konkrétan kozmikus horrorra… egészen az utolsó két rövid fejezetig, amikor elérkezünk Jerry öngyilkosságának éjszakájára egy hátborzongató helyszínen, és amikor Bark és Dr. Lester elkezdik visszafejteni a lehetséges magyarázatot mindenre.

Ami leginkább meglepő lehet ebben a regényben, hogy mennyire nem érződik rajta, hogy majdhogynem egy évszázaddal ezelőtt íródott – a párbeszédek lazák, szellemesek, a mondatok egyszerűek, tiszták, Sloane a karakterekről takarosan, de mély empátiával ír, a cselekmény remek tempóban, egy krimi lendületével bontakozik ki. Hiába a kozmikus horror tényezője – Lovecrafthoz képest teljesen ellentétes a megközelítés itt. Mindvégig humánus, karaktercentrikus történet marad, és bár a szembesítés és a magyarázat egy mai olvasónak nem annyira elszállt, a ráébredés és annak módja valóban megborzongathatja az olvasót, ezt a hatást Sloane nagyon elegánsan, remek tempóban hozza be, és a hangulathoz nagyban hozzájárulnak a helyszínek leírásai – minden fontos reveláció csendes nyári éjszakán történik, mielőtt a nap felkel.

A To Walk the Night-ot egyébként Robert Bloch a tíz legjobb horror-regény közé sorolta, illetve maga Carl Jung is olvasta egy korai változatát.

The Edge of Running Water
The Edge of Running Water (World Publishing Co., 1945)

A második regény a kötetben a The Edge of Running Water, középpontjában ismét egy tudós figura áll, és a szöveg is hasonlóan modern, egyenes, szórakoztatóan olvasmányos. A narráció viszont sokkal ominózusabb ezúttal: Richard, a mesélő egyből úgy kezdi a regényt, mint egyfajta figyelmeztetést: olyasvalakinek címzi a történetet, aki talán létezik, talán nem, és aki talán egy nap rábukkan erre a könyvre, véletlenül. Ez az ember egy nap fel fog találni egy gépet, és rendkívül fontos, hogy ne indítsa be, különben oda fog kerülni, ahova ez a különc elektrofizikus, Julian Blair került.

Richard tehát Julian Blair egy közeli barátja, a történet elején hosszú évek után először kerülnek kapcsolatba. Julian egy félreeső maine-i falu, Barsham Harbor mellett rendezett be laboratóriumot egy hatalmas, régi házban, amely egy folyó partján áll. Richard ide érkezik, miután levelet kapott, hogy egy kísérletben van rá szükség, Julian az ügyet sürgősnek minősíti. Már az érkezés, a felvezetés leírása is sejtelmes és szorongató – a helybéliek furcsasága, majd ami a házban történik, egy szokatlan külsejű, idegen nő fogadja Richardot, nem engedi, hogy láthassa Juliant.

Innentől bekerülünk egy (az előző regényhez hasonló) személyes, baráti-ellenséges hangulatú, karaktercentrikus regénybe, majdhogynem amolyan Hill House-szerű közegbe, és mint kiderül, Julian a kísérletei és a furcsa médium segítségével a holtakkal akarja felvenni a kapcsolatot – leginkább halott feleségével, Helennel. A spirituális jellegű szándék és személyes hangvétel mögött viszont végig ott feszül a tudományos kíváncsiság és a felismerés, hogy az univerzum felfoghatatlan törvényeit egyszerű, halandó embernek nem érdemes bolygatnia.

Ha egyébként ez az „őrült tudós egy kísérteties félreeső házban” koncepció ismerős, elkoptatott toposznak tűnik, talán nem véletlen: ebből a regényből film készült Boris Karloff főszereplésével, így egyike lehetett az Universal alacsony költségvetésű horrorszériájának (egyébként a Zendülés a Caine hadihajón rendezője, Edward Dmytryk vitte filmvászonra The Devil Commands címmel).

The Rim of Morning (NYRB Classics, 2015)

A Rim of Morning két regénye nem feltétlenül azt nyújtja, amit a NYRB Classics kiadás komor, minimalista, elviselhetetlen egzisztenciális rettegést sugárzó borítója sejtet – ezek a regények nem igazán törődnek a különböző irodalmi zsánerek szabályaival, a horror, a kozmikus rettegés lehetősége folyamatosan ott motoszkál bennük, de a narrátorok sosem tudnak rámutatni, ezért élik hétköznapi életüket, így a cselekmény nagy része akár triviálisnak is tűnhet. Aztán látszódhatnak kriminek is, mert a rejtélyek apró jelei látszólagos összefüggés nélkül jönnek, mígnem a narrátor szembenéz velük, és ahogy elkezdi összerakni a dolgokat, szépen kikerekedik minden – hogy ezután a hétköznapi, gondtalan élet többé ne legyen lehetséges. Aztán sci-fi is van bennük, röpködnek az ilyen nevek, mint Einstein és Minkowski, a szereplők a koncepciókat csak félig értve, az olvasónak is csak utalgatva adják át, mégis érződik, hogy megvan mögötte a tudásanyag.

Itt mondhatnám, hogy új kedvenc írót találtam, hiszen egyszerre volt képes elegáns leíró részeket és laza párbeszédeket írni, a hétköznapi és a fantasztikum közötti izgalmas területet bejárni. Mindkét regény olyan, hogy ha áttennénk modern környezetbe, és valamelyik filmstúdió így adaptálná őket egy az egyben, tökéletesen működne, még mindig. Ezek a regények elképesztően jók, minőségiek, modernek. Ha a szerzőtől rendszeresen jelentek volna meg ilyen színvonalon könyvek, most talán egy lapon emlegethetnénk Richard Mathesonnal vagy Shirley Jacksonnal.

Csakhogy ez ennyi. William Milligan Sloane III írói karrierje meglehetősen rövid volt, mindössze 1931 és 1939 között alkotott (többnyire drámákat), noha 1974-ben bekövetkezett haláláig még nagyon sok kiadványt szerkesztett. Saját kiadót alapított 1946-ban, amelyet a William Morrow and Company vásárolt fel, majd 1955-től haláláig a Rutgers University Press igazgatója volt. Az írással kapcsolatos előadásaiból, levelezéséből később egy kis kiadványt adtak ki, The Craft of Writing címmel.

Ezen túl viszont hiába kutatunk, sokkal több mindent nem lehet kideríteni róla, de ez a két remek (ráadásul gyanítom, nagyon is újraolvasható) regény így is kitűnő örökségnek számít.

Scroll to top