Gyilkos macskajaj – Rudyard Kipling: A fenevad jele

Az Olvasónapló sorozatunk egyik célja, hogy felhívjuk a figyelmet azokra a szerzőkre is, akik nem éppen rémtörténeteik okán ismertek, vagy éppen nem csupán egy olyan történetet írtak, amely helyet biztosít számukra a rémirodalom panteonjában. Számos olyan szerző alkotott – és alkot ma is -, akik többször tettek kirándulást a rémirodalom felkavaró világába. H. P. Lovecraft Természetfeletti rettenet az irodalomban esszéjében a kozmikus félelem irodalmának létrejöttét, és annak, mondjuk úgy létjogosultságát is alátámasztja ezzel a ténnyel.

„E műfaj mindig létezett, és mindig létezni fog; elevenségét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogyi dőről időre teljességgel ellentétes beállítottságú írók ragadnak tollat, hogy megírjanak egy-egy elszigetelt történetet, mintha elméjükből kilökni vágynának bizonyos agyrémeket, melyek máskülönben örökké kísértenék őket. Ezért írta meg Dickens a hátborzongató elbeszélések egész sorát; Browning a Childe Roland című kísérteties költeményt; Henry James A csavar fordul egyet című kisregényt; Dr. Holmes az Elsie Venner című szövevényes regényt; E Marion Crawford A felső ágy című és más ehhez hasonló novelláit; Charlotte Perkins Gilman, a társadalomjobbító A sárga tapéta című elbeszélést; míg a humorista W. W. Jacobs A majom mancsa című melodrámát hagyta az utókorra.”

Természetesen ez a rövid felsorolás csupán jelképes, hiszen sokan kimaradtak. Például A dzsungel könyve írója, Joseph Rudyard Kipling (Bombay, 1865. december 30. – London, 1936. január 18.) angol író és költő, aki 1907-ben, pályafutása megkoronázásaként 41 éves korában – mai napig a legfiatalabbként -, elnyerte az irodalmi Nobel-díjat: „Nagyszerű megfigyelőképességéért, erőt és méltóságot sugárzó alakjaiért”. Ezzel az indoklással – ma már? – lehet egyetérteni, lehet cáfolni, mindenesetre kétségtelen tény, hogy többek közt az 1894-ben kiadott A dzsungel könyve (The Jungle Book) novellagyűjteménnyel, és a Ha… (If-) című költeménnyel – amely a BBC 1995-ös felmérése szerint a valaha volt legkedveltebb angol vers – örökre beírta magát az irodalomtörténelem legnagyobbjai közé.

Kétségtelen, hogy hazánkban Kiplinget leginkább A dzsungel könyve által ismerjük, azonban nála a Lovecraft által említett kirándulás, több novellát is eredményezett. 1888-ban jelent meg a The Phantom ‘Rickshaw & other Eerie Tales novellagyűjteménye, amely négy történetet tartalmazott: A fantomriksa (The Phantom ‘Rickshaw), Egy igaz történet (My Own True Ghost Story), Morrowbie Jukes különös útja (The Strange Ride of Morrowbie Jukes), és Az ember, aki király akart lenni (The Man Who Would Be King). Az 1890-es ötödik kiadás digitalizált változatát megtalálod ezen a linken; elképesztően hangulatos a borítója. Ez a kötet csupán egy nagyon rövid válogatás Kipling rémtörténeteiből, a megjelenés után további novellák is születtek, mint például A fenevad jele (The Mark of the Beast, 1890) és A világ legjobb története (The Finest Story in the World, 1991), vagy az Imray visszatér (The Recrudescence of Imray, 1891).

A novelláskötet előszavában Kipling felhívja az olvasók figyelemét, hogy a könyv igazából nem valódi kísértettörténetek gyűjteménye, még ha a borítóból, és főleg a későbbi kiadások címéből (The Phantom ‘Rickshaw and Other Ghost Stories) erre is következtetne az olvasó. Részben helytálló figyelmeztetés ez, hiszen például A fantomriksa a klasszikus, gótikus-kísértettörténetek jegyeit hordozza magán, azonban A fenevad jele valóban egy olyan törtélnet, amelyre nem véletlenül tért ki Lovecraft.

A fenevad jele (The Mark of the Beast) először az 1865-ben alapított, angol nyelvű, indiai kiadású Pioneer (vagy The Pioneer) folyóiratban jelent meg 1890. július 12-én; Kipling ekkor az újságnál dolgozott tudósítóként. Magyar nyelven először a Móra kiadó, A fantomriksa című novellagyűjteményében jelent meg 1991-ben Hajnal Péter fordításában, majd később megjelent a nagyszerű Düledék palota (Magvető, 2009) antológiában is Bényei Tamás fordításában. Ha eddig még nem tetted, olvasd el, spoileres tartalom következik.

A történet névtelen elbeszélője, a rendőrség alkalmazásában álló Strickland – aki egyébként Kipling visszatérő karaktere, amolyan okkult nyomozó -, és közös barátjuk Fleete, a későbbi bonyodalmak okozója, szilveszter estéjén a klubban mulatoznak az indiai Dharmsala-ban, ahol úgy emberesen be is rúgnak. Kipling Dharmsala-t írt a novellában, ami valójában Dharamshala. Fleete egészen elképesztő mennyiségű alkoholt dönt magába: sherryvel kezdi az estét, amit pár száraz aperitif követ, majd a desszertig áttér a pezsgőre. Ezt követi pár Capri és Benedictine keserű-likőr (ami valójában erősebb a likőrnél), négy vagy öt whisky, hajnalban egy kis sör, végül pedig némi brandy, biztos, ami biztos alapon. A három barát teljesen elázva, gyalog indul el egymást támogatva hazafelé, amikor egy Hanumán-templomhoz érnek. Hanumán (szanszkrit: हनुमान्; nyugati átírással Hanuman) majomfejű és -farkú szent alak a hinduizmusban, az odaadás, fegyelmezettség, bátorság és az önzetlen cselekedetek szimbóluma (forrás: Wikipédia). A csontrészeg Fleete nem bír magával, felszalad a templomlépcsőn, hátba vág két papot, majd meggyalázza a Hanumán-szobrot. Szivarját elnyomja a szobor homlokán, majd az ölébe ül.

„– L-láttátok? A v-va-vaddállat jjele. Én cs-csináltam! Jó, mmi?”

A templom fél perc alatt felbolydul, a két barát azonnal feleszmél, hogy Fleete nagy hibát követett el, és valami történni fog.

„Hirtelen egy ezüstszínű ember lépett elő a szobor mögül. A rettenetes hideg ellenére teljesen meztelen volt, különleges testszínét a leprának köszönhette. A Bibliával szólva “hófehér lepra borította a testét”. Mivel a betegség már régóta pusztította, arcából jóformán semmi sem maradt. Lehajoltunk, s felemeltük Fleete-et a földről, miközben a templomban egyre sűrűsödött a tömeg, mintha a földből bújtak volna elő. A leprás ördögi gyorsasággal átbújt karjaink alatt, miközben a vidráéhoz hasonló nyávogó hangot hallatott, átölelte Fleete-et, s mielőtt megakadályozhattuk volna, a mellére ejtette fejét. Ezután visszavonult egy sarokba, összekuporodott, s tovább vinnyogott, miközben a tömeg hozzáférhetetlenné tette az épület bejáratait.”

A feszült hangulat némileg enyhül, a papokat megnyugtatja, hogy a leprás átölelte Fleete-t, azonban az egyik pap baljóslatún búcsúzik el tőlük; Hanumánnak még lesz dolga Flette-tel. Strickland továbbra is mérges, mert tudja, hogy ami történt, még csak a kezdet. Mielőtt hazaérnének, egy vágóhíd mellett haladnak el, ahol fel is bukkan az első jel, ami nagyjából meg is mutatja, mi fog történni a későbbiekben.

„– Ti nem érzitek a vér szagát? – kérdezte Fleete.”

A novella innét egy klasszikusnak mondható vérfarkas-történetre emlékeztet, Fleete kezd átalakulni. Mellkasán – ahol a leprás feje hozzáért -, leopárd bőrére emlékeztető fekete foltok jelennek meg, véres lében úszó bordát rendel magának, a lovak karámban megvadulnak jelenlététől, a kertben, a sárban fetrengve találnak rá, nem bírja elviselni a fényt. Végül, amikor a vacsoránál várnak rá, elnyújtott farkasüvöltés hallatszik a szobájából. Amikor rátalálnak, vadállati hangok törnek fel torkából, eszelősen köpköd, morog akár egy farkas. Orvosért küldetnek, mert Fleete a veszettség jeleit mutatja, azonban mindketten tudják, hogy másról van szó. Kissé kevert a kép, hiszen leopárd minta jelenik meg rajta, miközben farkasként üvölt, azonban nyugodtan mondhatjuk, hogy egy vérfarkas-történetre emlékezteti a gyakorlott olvasót.

Fleete átalakulását Kipling jó érzékkel adagolja, és bár nem részletezi túl, mindenképpen hatásos, ugyanis apró utalásokkal tereli az olvasót; Fleete csak fogsorának bal oldalát használja, amikor gusztustalan módon tömi magába a felszolgált véres bordát. Azonban a történet ezen pontján, egy olyan fordulat következik, amely felülírja a természetfeletti jelenlétének érzetét a novellában, kissé megtörve a lendületét is, ugyanis az elbeszélő és Strickland elkapja a ház környékén ólálkodó leprást, aki nyávogásával egyre csak ingerli áldozatát. Kipling nem teketóriázik természetfeletti megoldások keresésével, esetleges okkult tanok beemelésével, de még csak az indiai mondavilág elképesztően gazdag világát sem használja fel. A leprás kezeit összekötik, nyakánál fogva horgászzsinórral az ágykerethez kötik, majd Strickland hajnalig kínozza, így kényszerítve ki belőle az átok megszüntetését. A folyamat nincs részletezve, a novellában csupán ennyi szerepel:

„Strickland egy pillanatra eltakarta a kezével az arcát, majd munkához látott. Ami ezután következett, az nem tűri a nyomdafestéket…”

Azonban mindenképpen árulkodó jel a parázsban izzó puskacső. Végül a leprás megszünteti az átkot, cserébe nekiadják az ágyat, a törülközőket, amivel hozzáértek, a korbácsot, amivel elkapták, és egy lepedőt… Sovány vigasz. Strickland az események után a templomnak is jóvátételt ajánl fel, amivel nagyjából el is rendezik a történtek utóéletét.

A novella ezzel a profán megoldással gyakorlatilag happy enddel végződik – bár igencsak keserű és gyalázatos happy end ez, a megkínzott leprás erről minden bizonnyal másként vélekedne -, az átok megszűnik, Fleete pár óra alatt meggyógyul. Lehetett volna ennél sokkal erősebb, hatásosabb, egészen pontosan kifinomultabb befejezése, azonban Lovecraft meglátása mindenképpen helytálló ezzel kapcsolatban:

 „Az, hogy a rosszindulatú varázslat végül kudarcba fúl, csöppet sem kisebbíti az elbeszélés erejét, és ugyanígy nem hatálytalanítja titokzatosságának érvényét.”

Úgy gondolom, Kiplingőr mondhatjuk, hogy általánosságban véve kedvelt szerző, A dzsungel könyvét és annak sikerét, utóéletét, ismertségét tekintve mindenképpen; bár lehet, hogy ez ma már inkább múltidő. Kipling 1898-tól kezdve egyre több időt töltött Afrikában, ahol megismerkedett és barátságot kötött a dél-afrikai üzletemberrel, bányamágnással, a De Beers gyémántvállalat alapítójával, a gyarmatosítás elkötelezett hívével, Cecil John Rhodes-szal. A barátság hatására Kipling egyre inkább hangoztatta a fehér angolszász faj felsőbbrendűségét, aki uralkodik a “csekélyebb, törvény nélkül való népeken”, őrzi a világ rendjét, miközben vaskézzel birodalmat épít és kormányoz (forrás: mult-kor.hu). Ennek hatására rendkívül népszerű lett az 1910-es években Angliában. Ami Lovecraftnál az On the Creation of Niggers (1912), az nagyjából Kiplingnél a The White Man’s Burden: The United States and the Philippine Islands (1899). A számonkérés (?), változás (?) szele elérte őt is, 2018-ban manchesteri diákok lefestették Ha… című versét az egyetem falán, idén pedig A dzsungel könyve filmfeldolgozásnál figyelmeztetés várja a nézőket. Őszintén remélem, hogy a Bryan Moore által készített, a Providence-i Athenæum könyvtárban kiállított, általuk (eddig) nagyra becsült H. P. Lovecraft mellszobor nem fog erre a sorsra jutni, és a helyén maradhat. (Tudtad, hogy a szobor talapzatán lévő, kiemelt támogatókat felsoroló táblán szerepel egy magyar név is? Róbert Winkler. Egyszer megkérdeztem, nem az a Winkler Róbert.)

A fenevad jele egy rövid, gyors cselekményű novella, a rémirodalom szempontjából mégis hatásos mű. Kipling nem tér ki túlságosan a hangulat fokozására és elmélyítésére, mégis működőképes. A természetfeletti valójában nagyon kis mértékben van jelen – az említett kínzás meg is semmisíti az adott ponton -, azonban jelen esetben elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy elültesse azokat a bizonyos, a rémirodalom működésének mechanizmusával kapcsolatban gyakran említett gondolatokat, melyeket a novella elolvasása után továbbgondolva, önmagunk vagyunk képesek gerjeszteni. Ehhez a novella ad egy kis segítséget, a felbukkanó Shakespeare idézettel:

Több dolgok vannak földön és égen…”

  • A Természetfeletti rettenet az irodalomban idézeteket Galamb Zoltán fordításából kölcsönöztük
  • A fenevad jele idézeteket Hajnal Péter fordításából kölcsönöztük
  • Borítókép: William Strang: The Mark of the Beast
mm
"Abban hiszek, hogy bennünk magyarokban, olyan kreatív alkotói potenciál van, amit jóvátehetetlen hiba lenne elpazarolni, nem engedni kibontakozni."
Scroll to top