Azilum #17 beleolvasó – Gustav Meyrink: Walpurgis-éj

Április 30. Ez az az idő, amikor a határvonal élők és holtak világa közt elvékonyul, és a halottak szellemei képessé válnak időlegesen betörni a világunkba. Szabadulás és terror egyben: a világ egy ideig a feje tetejére áll, az urak és az elnyomott szolgák helyet cserélnek. A világ tehát kizökken a menetéből, az értelmet megbéklyózzák. A szürreális és kegyetlen halálfejes őrület zordan belenevet az emberiség és a civilizáció képébe.

Az 1917-ben megjelent regény, a Walpurgisnacht természetesen magán viseli a megírása korára történő reflektálást. Meyrink műve nem egyszerűen a jó és rossz, hanem a régi és az új konfrontációját jeleníti meg, és nem csupán morális fabulaként olvasható, hiszen politikai színezettel, réteggel is rendelkezik. Magyarul a regény 1918-ban jelent meg a Kultúra regénytárában. Szász Menyhért fordítása azonban sok helyen pontatlan és hiányos, néhol egy egész bekezdés hiányzik. Az Azilumban megjelenő szövegben ezek a hibák javításra kerültek, illetve a mai helyesírás és szófordulatok figyelembevételével módosultak. A fordítást az eredetivel Süle Zoltán vetette össze.

A Walpurgis-éj első része az Azilum #17 magazinban fog megjelenni Somogyi Gábor fordításában, a teljes regény előre láthatón két vagy három részletben fog megjelenni a magazin lapszámaiban. Az Azilum #17 harmadik beleolvasójában ebből mutatunk egy részletet.

 

***

 

A holdvilág gazdagon áradt a szobába és akácfaillatos, hűs léghuzat lobogtatta ide-oda a gyertyák lángját az üveggyertyatartókban.

A park kerítésfalának alig tenyérnyi széles párkányzatán, melyen túl alant, a Moldva mögött fekvő Prága felől vöröses színű pára szállott a csillagos égbolt felé, lassan, egyenes tartással egy férfi lépdelt, kezeit tapogatódzva maga elé nyújtva, mintha vak lenne. Hol kísértetiesen takarták a faágak sziluettjei, hol úgy látszott, mintha a csillogó holdvilágból derengne elő, hol olyan élesen látszott, mintha szabadon lebegne a homály felett.

Flugbeil, a császári orvos nem hitt szemeinek: egy pillanatra arra gondolt, hogy álmodik, de a kutya hirtelen mérges csaholása magához térítette, rémes kiáltást hallott, s látta, amint az alak a párkányzat tetején meginog és mintha valami hangtalan szellő sodorta volna magával, lebukik. Aztán eltűnt.

Az ágak és bokrok ropogása arra utalt, hogy az ember a kertbe esett.

– Gyilkos! Betörő! Hívjanak rendőrt! – kiáltott

Schirnding úr, aki a sikoltásra felugrott és a grófnővel az ajtóhoz sietett.

Elsenwanger Konstantin nyöszörögve térdre bukott és arcát támlásszékének vánkosába temetve, egy sült csirke csontjával kezében a Miatyánkot imádkozta.

A császári orvos rikoltozó parancsszavára, aki, mint egy óriási éji madár, gesztikulált tollatlan szárnyaival a veranda párkányán át az est sötétjébe, a kapus házikójából elősietett a cselédség és fáklyák segítségével keresztül-kasul kutatta a bokrok sötétjét. Úgy látszott, hogy a kutya feltartóztatta az idegent, mert hangosan és folyton ugatott, szabályos időközökben.

– Nahát, mi lesz? Megvan végre az a porosz kozák? – bosszankodott a grófnő, ki kezdettől fogva nem mutatta sem izgalom, sem félelem nyomát, és nézett kifelé a nyitott ablakon.

– Jézus Mária! A nyakát törte – e szavakat rikácsolta Božena, a szobalány. Az emberek aztán egy élettelen emberi testet hoztak a fal tövébe és odahelyezték a fényfoltra, melyet a fényben úszó szoba vetett a pázsitra.

– Hozzátok be gyorsan! Mielőtt még elvérezne – parancsolta a grófnő hideg nyugalommal, anélkül, hogy a ház urának nyöszörgésére hallgatott volna, ki élénken tiltakozva ez ellen, azt követelte, hogy dobják le a falakon át a mélybe, mielőtt ismét magához térne.

– Hozzátok legalább ide a képcsarnokba! – könyörgött Elsenwanger, maga előtt tuszkolva az ősök képeinek termébe a grófnőt és Pingvint, aki egy tartóban égő gyertyát ragadott magához. És bezárta mögöttük az ajtót.

Néhány faragott, aranyos támlájú széken és egy asztalon kívül egyéb nem volt a folyosószerű helyiségben. A dohos, nehéz levegő és a kőpadló vastag porrétege elárulta, hogy már régóta nem szellőztették és nem járt bent senki sem.

Az életnagyságú, keret nélküli képek a fal mélyedéseibe voltak behelyezve: férfiak portréi bőrgallérral, kezükben parancsolóan pergamen tekercseket tartva, közöttük Stuart-galléros és puffos ingvállú hölgyek – egy fehér köpenyes lovag a máltai rend keresztjével – egy hamvasszőke ifjú nő arcán és állán szépségflastrommal, vonásaiban kéjes mosollyal, kezei csodálatosak, hegyes orra keskeny, orrlyukai finom metszésűek és zöldeskék szemei felett finom, magas ívelésű szemöldök – egy apáca, a Barnabita-rend ruhájában – egy apród – egy aszkétikusan sovány ujjú bíboros, ólomszürke szempillákkal, elmerült, színtelen tekintettel… Így álltak fülkéikben és úgy tetszett, mintha a sötét folyosókból jöttek volna a szobába, a fellángoló gyertyák fényétől és a házban uralkodó zajtól évszázados álmukból felverve. Azután mintha titkolózva, elővigyázatosan előrehajolnának, nehogy ruhájuk suhogása elárulja jelenlétüket, úgy látszott, mintha ajkuk mozogna, aztán hangtalanul lezárulna, mintha ujjuk megrándulna, arcuk megnyúlna, hogy aztán rögtön merevvé váljék, mintha visszatartanák lélegzetüket, megállítanák szívük verését, mert a két élőlény szempillantása végigsiklott rajtuk.

– Nem hiszem, hogy ön, Flugbeil, meg tudná őt menteni – mondta a grófnő, mereven az ajtó felé tekintve. – Épp olyan ez, mint egykor. Tudja már! A tőr a szívében volt. Maga megint azt fogja mondani: sajnos, itt hasztalan minden emberi tudomány.

A császári orvos egy pillanatra nem értette, hogy mit akar ezzel mondani. Majd hirtelen megvilágosult. Ismerte a grófnő ezen gyengéjét: összetévesztette a múltat a jelennel, ez gyakran megesett vele.

De ugyanaz az emlék, mely a grófnő agyát megtévesztette, őbenne is felébredt: sok-sok évvel ezelőtt ledöfve hozták fiát a Hradzsinban levő kastélyba. Előbb egy sikoltás a kertben, egy kutya ugatása – minden épp úgy, mint ma, s mint most, akkor is ősök képei függtek a falakon és egy karos gyertyatartó állt az asztalon.

Az orvos egy pillanatra annyira zavarba jött, hogy azt se tudta hirtelen, hol van. Az emlék annyira ránehezedett, hogy nem is tartotta valóságnak azt, amikor a szerencsétlent az ajtón behozták és óvatosan letették. Akaratlanul is vigasztaló szavakat keresett a grófnő számára, mint egykor, amikor hirtelen ráeszmélt, hogy nem az ő fia, aki itt fekszik, s hogy a régi, ifjú alak helyett egy ősz hajú, agg úrnő áll most az asztal mellett. Valami felismerés, gyorsabb a gondolatnál is, gyorsabb, semhogy teljesen fel tudta volna fogni, villant át hirtelen az agyán, azon nyomasztó és hirtelen elhalványuló érzést keltve benne, hogy az Idő csak egy ördögi komédia, melyet valami láthatatlan, hatalmas ellenség varázsol az ember elméje alá.

Csak egyetlen gyümölcse maradt e gondolatnak: egy szempillantás alatt megértette, amit azelőtt sohasem volt képes megérteni: a grófnő különös lelkiállapotát, ki még az ősei idejéből való történelmi eseményeket is most történőknek és mindennapi élményeivel összefüggőknek tartja.

Ellenállhatatlan kényszer mondatta vele: – Hozzanak vizet! És kötszereket! – Majd lehajolt, mint akkor, és érvágó kése után a zsebéhez kapott, amit régi, már teljesen feleslegessé vált szokásból mindig magánál hordott.

Csak mikor az alélt lélegzetvételét érezték vizsgáló ujjai, és tekintete véletlenül Božena meztelen, fehér lábszárára esett – ki a cseh parasztlányok sajátságos, közömbös feszélytelenségével, félrecsúszott ruhával guggolt le, hogy jobban lásson –, csak akkor nyerte vissza ismét lelki egyensúlyát, a múlt képe lassan engedett azon rendkívüli ellentét hatása alatt, mely fátyolként lebbent a viruló ifjúság és az eszméletlen holtmerevsége, az ősök árnyékszerű képalakjai és a grófnő aggastyánszerűen barázdált vonásai között.

Az inas az égő gyertyát a gyertyatartóval a padlóra helyezte, és annak fénye megvilágította a szerencsétlen sajátságosan jellegzetes arcát, aki az ájulattól hamvas, szürke ajakkal és ettől természetellenesen elütő, pirosra festett arccal inkább egy bábszínház viaszfigurájához, mintsem egy emberhez hasonlított.

– Szent Vencel! Hisz ez Ircadló! – kiáltott fel a cselédlány, és mintha az apródnak a fal fülkéjében levő képe a gyertyaláng lobogásában sóvár szemet vetett volna rá, szemérmesen összevonta szoknyáját a térde felett.

– Ki ez? – kérdezte a grófnő.

– Ircadló, a „Tükör” – magyarázta az inas. – Mi így hívjuk őt idefent a Hradzsinban, de nem tudjuk, hogy valóban ez lenne-e a neve. Egyébként albérletben lakik, hát, annál a… – itt az inas akadozni kezdett –, annál a… nahát, annál a „cseh Lizinél”.

– Kinél?

A cselédleány maga elé font karjaiba vigyorgott, és a többi szolga is alig tudta visszatartani a nevetést.

A grófnő toppantott lábával:

– Kinél? Tudni akarom!

– A „cseh Lizi” évekkel ezelőtt híres… kurtizán volt – szólt az orvos, és nekikészült a szerencsétlennek, ki már némi életjelt adott és a fogait csikorgatta.

– Nem is tudtam, hogy még él – folytatta az orvos –, és hogy Hradzsinban ténfereg; hisz már borzasztóan öreg lehet. Ott lakik, ugye…

– A Halál utcában, ahol az összes rossz lány lakik – erősítette meg Božena.

– Akkor eridj és hívd ide azt a nőszemélyt – parancsolta a grófnő.

A leányzó szolgálatkészen távozott.

Eközben a férfi felszabadult az ájulásából, és egy darabig a gyertyalángba bámult, aztán anélkül, hogy a környezetére a legkisebb ügyet vetette volna, felkelt.

– Gondoljátok, hogy betörési szándékai voltak? – kérdi a grófnő félhalkan a cselédségtől.

Az inas fejét rázva ujjával a homlokára bökött, azt akarván ezzel jelezni, hogy őrültnek tartja.

– Az én nézetem szerint csak egy holdkóros esettel állunk szemben – magyarázta Pingvin. – Ilyen betegeket teliholdkor valami magyarázhatatlan ösztön száll meg, amely őket öntudatlanul olyan különös cselekményekre készteti, hogy fákra, háztetőkre kússzanak, falakat másszanak meg és gyakran a legkeskenyebb ösvényen is, szédítő magasságban, például ereszcsatornákon, oly biztonsággal járnak, amire ébren bizonyára képtelenek lennének. – Hollá! Hallja! Pane Ircadló! – fordult a beteghez. – Gondolja- e, hogy van annyi ereje, hogy haza tudjon menni?

A holdkóros nem válaszolt, azonban úgy látszott, hogy a kérdést hallotta, ha nem is értette meg, mert lassan odafordította a fejét a császári orvos felé, és üres, merev tekintettel nézett a szemébe.

Pingvin önkéntelenül is megfordult és néhányszor végigsimította homlokát, mintha az emlékei között keresgélne, és maga elé mormogta: – Ircadló? Nem, a névre nem emlékszem. De azért ismerem ezt az embert. Ugyan hol láthattam?

A jövevénynek magas, sovány volt a termete és barna a bőre; koponyájáról hosszú, száraz, ősz haj csüngött le kuszáltan. Keskeny, szakálltalan ábrázata, éles metszésű, kampós orra, magas homloka, beesett halántéka és összeszorított ajka volt. Mindezekhez a kifestett arc és a kopott bársonyköpenyeg, mint éles ellentét, úgy hatott, mintha ezt az alakot valami álom, nem pedig a való élet hozta volna ide.

– Úgy néz ki, mint a régi egyiptomiak fáraója, aki valamely komédiás öltözetét vette fel, hogy eltitkolja, az ő múmiája van az álarc alá rejtve – villant keresztül a gondolat az orvos agyán. – Megfoghatatlan, miért nem jut eszembe, hogy hol láttam már én ezeket a jellegzetes vonásokat?

– A fickó meghalt – dünnyögte a grófnő félig magában, félig Pingvinhoz fordulva. Félelem és feszély nélkül tanulmányozta lornyettjén keresztül a közvetlen közelében álló férfiút, mintha valamely szobor megtekintéséről volna szó. – Ilyen kifacsart szemgolyói csak egy halottnak lehetnek – folytatta a grófnő. – Azt hiszem, Flugbeil, hogy ez már egyáltalában nem bírja azokat mozgatni. Hát ne féljen úgy, Konstantin, mint egy vénasszony – kiáltott az ebédlő felé, melynek lassan nyíló ajtajában Schirnding tanácsos és Elsenwanger báró jelentek meg, az ijedtségtől elsápadtan. – Jöjjenek hát ide mindketten. Hisz láthatják, hogy nem harap.

E név: Konstantin, üdvözítő megrendülésként hatott az idegenre. Egy pillanatig tetőtől talpig remegett és arcvonásai villámgyorsan változtak, mint valakié, aki egy tükör előtt arcokat vág. Úgy tetszett, mintha a bőr alatt az orr-, arc- és állcsontjai puhává és hajlékonnyá váltak volna. És így alakult át az arckifejezése egy egyiptomi király fizimiskájából a metamorfózis különböző fázisain keresztülfutva, fokról fokra, az Elsenwanger bárói családhoz való jellegzetes hasonlatossággá.

Folytatás az Azilum #17 magazinban. Az összdarabos utórendelés előzetes felmérése elindult a webáruházban, részletes információkat ezen a linken találsz.

mm
“Never Explain Anything” ― H.P. Lovecraft
Scroll to top