Rejtett polc #6 – Leena Krohn: Emberruhában

Bármennyire is furcsán hangzik, ezúttal egy ifjúsági regényt fogok megvizsgálni a weird nagyítóján keresztül – ez talán első blikkre erőltetettnek tűnhet, de az itt tárgyalt könyv szerzője nem más, mint Leena Krohn, akinek regényrészlete szerepelt a The Weird és a The New Weird antológiában, illetve akivel a Weird Fiction Review is foglalkozott a 101 Weird Writers sorozatában.

Leena Krohn (fotó: Mikko Stig, 2017)

Innen találtam meg ezt a finn szerzőt, akinek ráadásul több műve is megjelent magyarul, és talán nem is olyan nehéz ezeket levadászni – nyilván kérdéses, hogy olyan könyvét találjuk-e meg, ami a weird szempontjából számunkra releváns. A találomra kiválasztott könyv – néhány regényrészlet és novella szemlézése után – az Emberruhában* lett, ami annak ellenére, mennyire távol áll a horrortól, mégiscsak rokonságot mutat a (tágabb értelemben vett) weird irodalmi tradícióval, szóval különösen érdekes volt innen nézni a dolgot.

Az Emberruhában felütése egyszerű, de azonnal markáns valóságzavart okoz: egy Emil nevű kisfiú a bisztróban meglát egy szokatlan külsejű férfit, aki nagyon sápadt, előugró álla van, és az újságját is fordítva tartja. Emil rájön, hogy ez a férfi nem is ember, hanem egy pelikán. Később Emil a nyomába is ered: a jelenség rövid lábain és kacsázó léptekkel jár-kel a világban, és látszólag senki nem veszi észre, hogy ő nem emberi lény. Úgy tűnik, a felnőttek csak azt veszik észre, amit észre akarnak venni.

Ami következik, látszólag egyszerű abszurd mese: Emil végül összeismerkedik a pelikánnal, aki elmeséli, hogyan sikerült „emberré válnia”, vicces-szomorkás történetek arról, hogy először hajléktalannak nézték, aztán hogyan próbált munkát találni (először egy katasztrofális bébiszitterként, majd jegyszedőként), illetve, hogy továbbra sem tudja elhagyni a halevést és más madár-szokásokat. Egyszerűen nem tudja teljesen megérteni az emberi létezés lényegét, annak nüánszait.

Szóval, bár abszurd elemek vannak itt, semmi kifejezetten felzaklató nem történik, ami miatt weird fictionként kategorizálhatnánk a regényt. Mégis, vannak itt nyomok arra, hogy Krohn valamilyen szinten együtt rezeg a weird jellegzetességeivel, bizonyos értelemben a kozmicizmussal is: amikor az emberiség határairól akar írni, különösen alkalmas erre egy betolakodó jellegű szereplő, mint a madár, aki így éli meg az ember és a természet viszonyát:

„Mindenen átfúj a szél, csak úgy sivít, a víz pedig locsog és csobog a sziklák mélyedéseiben. Hallottam már, hogy a „természet szimfóniájá”-ról beszéltek, de az nem szimfónia, mivel nincs kezdete, nincs vége, sem iránya, egyszerűen csak van, most és mindörökké. Én pedig megtanultam szeretni a behatároltságot, a célokat, a szerepeket és mindazt, ami meg van csinálva, ki van gondolva és fel van építve.”

Emberruhában (Móra, 1987)

Krohn itt ismerős érzésről beszél, azokról a korlátokról, amelyeket az ember kénytelen felállítani magának, a saját civilizációjának, ugyanis a végtelen természettel és lehetőségekkel szemben kényelmetlenséget érez, nem tudja azt feldolgozni. Ugyanekkor emiatt jön létre valamiféle vágyódás is (a madár esetében honvágy, vagy tágabb értelemben: az elérhetetlen és a sosem-volt idők, helyek iránti vágyódás, mint Lovecraft esetében az Álom-ciklus), amelyet a madár kórságként ír le:

„– Súlyos betegség ez. – A madár tapintatosan félrenézett. – Van, aki sohasem gyógyul ki belőle. Olyankor csak egyetlen dolog segít: visszamenni.

– És ha ez nem lehetséges?

– Akkor meg kell tanulni krónikus beteg módjára élni.”

Emil az ismerkedés után látszólag „elkapja” ezt a betegséget, észreveszi, hogy az idő múlása is egyfajta utazás arról a helyről, ami eddig viszonylag érthető és rendezett volt, elvált apjához utazik, ahol a régi szobája ugyan nem változott, de a körülmények miatt mégis másképp érzi magát benne. A világnak nem-megfogható kvalitásaival szembesül, és ahogy tovább beszélget később a madárral, úgy eszmélnek rá egyes emberi viselkedésformák, mint a hazugság vagy a művészet szükségességére: „Az embernek nem elég a valóság, nem éri be egy világgal, egyre újabb és újabb világokat kénytelen magának teremteni.”

Az egész regény tulajdonképpen tanulmány arról, hogy mit is jelent embernek lenni, öntudattal létezni a kozmoszban. Néhány triviális jelenettől eltekintve a pelikán folyamatosan feszegeti a létezés kérdéseit, akár a vallás, akár a tudományok kérdéskörén keresztül (még a multiverzumra is kitér, az idő és a világ folyásán tűnődik), illetve folyamatosan jelen van a pelikán identitásának feszültsége is. Egy alkalommal Emil új barátja, Elsa azt is fontolgatja, hogy az emberruhába bújt madár alatt még lehetnek rétegek, hogy talán a madár is csak álca, és alatta valamiféle szörnyeteg lakozik.

Collected Fiction (Cheeky Frawg, 2015)

Lényegében szemlélhetjük ezt a könyvet joviális, jópofa ifjúsági regényként is, viszont túl sok vonása csatolja azokhoz a témákhoz, művészeti kifejezésformákhoz, amelyekkel a weird irodalmi tradíció is gyakran él: egzisztencializmus, az ember alatti létezésformák kérdése, a természet és civilizáció kontrasztja, helyünk a kozmoszban, és valamiféle kényelmetlen érzés, amit mindezzel együtt folyamatosan ránk telepszik.

A könyv mottója, rögtön a címlap után: „Mindaddig, amíg tart az álom, az álom nem is álom.” Csorba Éva egy másik könyv utószavában Leena Krohn prózáit „áttűnés-prózának” hívja. A megfigyelt és a tényleges közötti feszültség, a valóságfelfogásaink illuzórikus minősége tér vissza Krohn soraiban, hogy az ember nem minden, hogy a világ több, mint amit az ember megfigyel. Az Emberruhában fiataloknak is fogyasztható nyelvezettel, komikus szituációkkal hozza el mindezt, és emiatt is nagyon tudom ajánlani bárkinek – én most biztosan egy új kedvenc szerzőt fedeztem fel, kiváló belépési pont lehet a különös és szokatlan dolgok irodalmába.

* Leena Krohn: Emberruhában – Városi történet (ford. Fehérvári Győző, Móra, 1987). Eredeti nyelven: Leena Krohn: Ihmisen vaatteissa, 1976.

További olvasnivalók:

  • A The New Weird antológiában szerepel a Tainaron című kisregény részlete, amelyért Leena Krohn World Fantasy-díjat és az International Horror Guild díját kapta. Ez magyarul is olvasható a Káin leánya: Mai finn kisregények című antológiában (szerk. Pap Éva, Európa Könyvkiadó, 1992)
  • Angolul összes rövidprózai írása szerepel a 834 oldalas Leena Krohn The Collected Fiction (Cheeky Frawg Books, 2015) című könyvben.
  • Magyarul megjelent további kötetei: Donna Quijote (Valo-Art, 1998), Angyaltrombita (Polar Alapítvány, 2012), A nap gyermekei (Cerkabella, 2013), Hotel Sapiens (Typotex, 2015), A tévedés (Széphalom Könyvműhely, 2017)

Borítókép: Maggy Pease – Pelican at Rest

Scroll to top