Robert E. Howard Koponyafej című kisregénye a sárga veszedelem típusú történetek közé tartozik. Egyértelmű, hogy Sax Rohmer Fu Manchu-történetei előtt tiszteleg. Dr. Fu Manchu távol-keleti származású férfi, gonosz, megátalkodott és rejtélyes bűnöző, aki véget akar vetni a nyugati, fehér ember uralmának. Howard művében Koponyafej képében tűnik fel természetfeletti öltözékben (hiszen a holtak világából visszatért múmia), ám sokkal jelentősebb az az eszme, amit képvisel: civilizáció vs. barbárság. Kathulos azonban elszámolja magát a főszereplő Steve Costigannel.
Habár Kathulos neve úgy tűnik, hogy pusztán véletlen hasonlóságot mutat Cthulhuéval, Lovecraft egyik levelében elmerengett arról, hogy milyen szórakoztató lenne, ha ez a két karakter egy és ugyanaz lenne. Pedig a párhuzam köztük nyilvánvaló: míg Kathulos az elsüllyedt Atlantiszról származik, Cthulhu a tengermélyi R’lyehben alszik bebörtönözve.
A Koponyafej az Azilum #17 magazinban fog megjelenni Rátkai Zsombor és Somogyi Gábor fordításában. Az Azilum #17 negyedik beleolvasójában ebből mutatunk egy részletet.
A magazin előrendelhető ezen a linken a Dunwich Marketben.
***
Első fejezet
A hasis-álom
A borzalom először legképlékenyebb dolgok között öltött szilárd formát – egy hasis-álomban. Egy időtlen, tér nélküli utazáson voltam, keresztül a furcsa tájakon, amik a lét ezen állapotához tartoznak, millió kilométerre a Földtől és minden földi dologtól; mégis eljutott a tudatomig valami, ami átnyúlt az ismeretlen űrön – valami, ami keresztültépte magát illúzióm szétnyíló függönyén, és betolakodott látomásaim közé.
Nem egészen tértem vissza a rendes, éber léthez, mégis tudatában voltam, és láttam azt, ami kellemetlen volt és elkülönült az álomtól, amit akkor élveztem. Annak, aki sosem ismerte a hasis örömeit, a magyarázatom kaotikusnak és lehetetlennek tűnhet. Mégis, tisztában voltam a köd feloszlásával és az Arccal, ami a látóterembe tolakodott. Elsőre egyszerű koponyának néztem; aztán láttam, hogy ocsmány sárga, ahelyett, hogy fehér lett volna, és valamiféle rettenetes élet költözött belé. A szeme mélyen csillogott az üregekben, és az állkapcsa mozgott, mintha beszélne. A test, leszámítva a magas, keskeny vállakat, homályos és kivehetetlen volt, de a kezek, amik a ködben lebegtek a koponya előtt és alatt, rémületesen élénkek voltak, és kúszó félelmekkel töltöttek el. Olyanok voltak, mint egy múmia kezei, hosszúak, véznák és sárgák, bütykös ízületekkel és kegyetlen, görbe karmokkal.
Aztán hogy beteljesítse az alaktalan rettenetet, ami gyorsan eluralkodott rajtam, egy hang szólalt meg – képzelj el egy embert, aki olyan régóta halott, hogy a beszélőszervei berozsdásodtak és elszoktak a beszédtől. Ebbe a gondolatba borsódzott bele a hátam, miközben hallgattam.
– Egy erős fenevad, és talán valamiképpen hasznos is lehet. Tégy róla, hogy megkapja a hasisadagját, amire szüksége van.
Aztán az arc elkezdett elhomályosodni, miközben éreztem, hogy egy beszélgetés tárgya voltam, és a köd gomolygott és elkezdett ismét összezáródni. Mégis, egyetlen pillanatra, egy jelenet tűnt ki, felkavaró tisztasággal. Felnyögtem – vagy fel akartam nyögni. Mert a jelenés különös, magas válla fölött egy másik arc tűnt fel egy pillanatra, és mintha a tulajdonosa engem bámult volna. Vörös ajkak, középen elválasztott, hosszú fekete szempillák, árnyas, élénk szemek, csillogó hajfelhő. A Rémalak válla fölül egy pillanatra egy lélegzetelállító szépség nézett rám.
Második fejezet
A hasis rabszolgája
„A Föld középpontjából a Hetedik Kapun át jöttem,
és Szaturnusz trónján megültem.” Omar Khayyam
Az álmom a halálfejről áthidalta azt az általában áthidalhatatlan szakadékot, amely a hasis varázsa és a szürke valóság között húzódik. Egy matracon ültem keresztbe vetett lábbal Yun Shatu Álmok Templomában, és összegyűjtöttem pusztuló agyam fakuló erőit arra a feladatra, hogy eseményekre és arcokra emlékezzem.
Ez az utolsó álom annyira különbözött mindtől, amit eddig láttam, hogy a már lohadó érdeklődésemet felcsigázta annyira, hogy az eredetét felkutassa. Mikor először kezdtem hasissal kísérletezni, egy fizikai vagy pszichikus bázist akartam találni az illúziók vad szárnyalásának, ami hozzátartozik ehhez, de a későbbiekben megelégedtem azzal, hogy élvezzem anélkül, hogy okokat keresnék.
Honnan az ismerősség megmagyarázhatatlan érzete ezzel a látomással kapcsolatban? Lüktető fejemet a kezeim közé fogtam, és nehézkesen megpillantottam a vezérfonalat. Egy élőhalott férfi és egy különös szépségű lány, aki a válla fölött néz rám. Aztán emlékezni kezdtem.
Azoknak a napoknak és éjszakáknak ködében, ami beborítja a hasisfüggő emlékezetét, a pénzem
elfogyott. Éveknek, vagy talán évszázadoknak tűnt, de a kitartás és józan eszem azt mondta nekem, hogy valószínűleg csak pár nap volt. Akárhogy is, amikor szokás szerint megjelentem Yun Shatu mocskos barlangjában, kidobott az óriási néger, Hassim, mikor rájöttek, hogy nincs több pénzem.
A világom darabokra tört körülöttem, az idegeim zsongtak, mint egy zongora feszes húrjai az én létfontosságú szükségletemért, az árokban kuporogtam és vadállat módjára halandzsáztam, míg Hassim ki nem rontott és véget nem vetett a blablámnak egy ütéssel, amitől félájultan vágódtam el.
Aztán ahogy botorkálva felállok, semmi másra nem gondolva a folyót leszámítva, ami hidegen és halk morajlással oly közel hömpölyög, szóval, ahogy felállok, egy könnyű kéz helyeződik a karomra, akár egy rózsa érintése. A sötét szemek kendőzetlen szánalommal mértek fel, és a kis kéz a ruhám elrongyolódott ujjánál fogva az Álmok Temploma felé húzott. Visszahőköltem, de egy halk hang, puha és muzikális, biztatott és különös bizalommal töltött el. Elbotorkáltam gyönyörű vezetőmmel.
Az ajtónál Hassimmal találkoztunk, kegyetlen öklét felemelte és mogorva ráncok jelentek meg majomszerű homlokán, de ahogy összehúztam magam az ütést várva, a férfi megtorpant a lány felemelt kezét látva és parancsszavát hallva, ami ellentmondást nem tűrő hangon hagyta el az ajkát.
Nem értettem, mit mond, de homályosan láttam, mintha csak köd vett volna körül, hogy pénzt ad a fekete férfinak, és egy kanapéhoz vezet, ahol lefektetett és elrendezte a párnákat, mintha csak Egyiptom királya lennék, nem pedig egy toprongyos, mocskos hitehagyott, aki csak a hasisért él. Vékony keze egy pillanatra hidegen a homlokomhoz ért, aztán elment és Yussef Ali jött, drogot hozott, amiért a lelkem kiáltott – és hamarosan újra azokon a különös és egzotikus országokban barangoltam, amit csak a hasis rabszolgája ismer.
Na most, ahogy a matracon ültem és felidéztem az álmomat a halálfejről, tovább merengtem. Mióta az ismeretlen lány visszavezetett a barlangba, jöttem és mentem, mint azelőtt, mikor rengeteg pénzem volt, hogy Yun Shatut kifizessem. Valaki bizonyára fizetett neki értem, és habár a tudatalattim azt súgta, hogy a lány az, rozsdás agyam képtelen volt megragadni a kérdést a maga teljességében, vagy elgondolkozni a miérteken. Mi szükség gondolkozásra? Valaki fizetett, és a színes álmok folytatódtak, mit érdekel más? De most elmerengtem. Mert a lány, aki megvédett Hassimtól és hozott nekem hasist, ugyanaz a lány volt, akit a halálfejes álmomban láttam.
Keresztül lealacsonyodott lényem nyirkosságán a lány úgy csalogatott, mintha kést forgatna a szívemben, és különösen felélénkítette az emlékeket azokról a napokról, amikor még férfi voltam, nem pedig az álmok mogorva, kushadó rabszolgája. Távoliak és homályosak voltak azok a napok, csillogó szigetek az évek ködében – és micsoda sötét tenger húzódott köztünk!
Rongyos ingujjamra néztem és a koszos, karomszerű kézre, ami kinyúlt belőle; a füstön keresztül néztem, ami elködösítette a piszkos szobát, az alacsony priccseket a fal mentén, ahol az üresen bámuló álmodók feküdtek – rabszolgák, mint én, a hasisé vagy az ópiumé. Egy papucsos kínait néztem, aki lágyan dülöngélt előre-hátra, pipával a kezében, vagy épp koncentrált purgatóriumból készült golyóbisokat sütögetve kis, reszkető lángokon. Hassimra néztem, aki karba tett kézzel állt az ajtó előtt, mint egy fekete bazaltból készült óriási szobor.
És megremegtem, és arcomat a kezeim mögé rejtettem, mert visszatérő férfiasságom homályos alkonyatában tudtam, hogy ez az utolsó, kegyetlen álom hiábavaló volt – átvágtam egy óceánon, ahonnan soha nem térhetek vissza, elvágtam magam a normális férfiak és nők világától. Semmi nem maradt hátra, csak hogy megfojtsam ezt az álmot, ahogy megfojtottam az összes többit – gyorsan, és remélve, hogy hamarosan kihajózhatom a Végső Óceánra, ami minden álmok mögött húzódik.
Úgy a józanság és ittlét röpke perceit, amelyek keresztültépik magukat minden narkórabszolga leplén – megmagyarázhatatlanul, remény és foganat nélkül.
Így visszatértem az üres álmaimhoz, illúzióim fantazmagóriáihoz; de néha, mint mikor egy kard átvág a ködön, keresztüllebegtem illúzióim fennsíkjain és alföldjein és tengerein, akár egy félig elfeledett zene, sötét szemek és csillogó haj ragyogása.
Azt kérdezed, hogy én, Stephen Costigan, az amerikai, némi tehetséggel és kulturáltsággal bíró ember, hogy kerültem oda, miért fekszem egy mocskos drogbarlangban a londoni Limehouse-ban? A válasz egyszerű – fáradhatatlan korhelyként új élményeket kerestem a Kelet rejtelmeiben. Válaszom: Argonne! Egek, a borzalom mily mélységei és magaslatai ólálkodnak ebben az egyetlen szóban! Idegsokkos, idegtépett. Végtelen napok és éjszakák vég nélkül és az üvöltő, vörös pokol a Senkiföldje fölött, ahol meglőve és megszuronyozva feküdtem, mint egy darab véres húscafat. A testem felépült, hogy hogyan, azt nem tudom; az elmém viszont sosem.
És az ugráló tüzek és váltakozó árnyak között az elkínzott agyam mélyebbre és mélyebbre rántott, le a degradáció lépcsőjén, nem törődve, még végül megtaláltam a menedékem Yun Shatu Álmok Templomában, ahol lemészároltam a vörös álmaimat más álmokban – a hasis álmaiban, ahol az ember leereszkedhet a pokol legmélyebb bugyraiba, vagy kilőhet a megnevezhetetlen magasságokba, ahol a csillagok gyémánt tűhegyekké zsugorodnak a talpa alatt.
A korhely, a bestia látomásai nem az enyémek voltak. Elértem az elérhetetlent, szemtől szemben álltam az ismeretlennel, és kozmikus nyugalommal vettem tudomásul a kifürkészhetetlent. És egy idő után elégedett voltam így, míg a barna haj és a skarlát ajkak eltörölték az álmokból épített világomat, és otthagytak engem remegve a romjai közt.
Folytatás az Azilum #17 magazinban. Az összdarabos utórendelés előzetes felmérése elindult a webáruházban, részletes információkat ezen a linken találsz.
- Borítókép: Kell Keny – Tomb of Deception
