Averoigne-i krónikák #1 – Clark Ashton Smith: Aforgomon-lánca

„Az idő az álom nélküli alvás csendességével folyt visszafelé” – Clark Ashton Smith: Aforgomon lánca

Smith Aforgomon lánca (The Chain of Aforgomon)  című története 1934-ben készült el, és a következő év decemberében jelent meg a Weird Tales decemberi lapszámában. Az 1942-es Out of Space and Time című kötetben is szerepel, amelyet Augusth Derleth kiadója, az Arkham House állított össze Smith novelláiból.

Clark Ashton Smith saját elmondása szerint, az Aforgomon lánca (The Chain of Aforgomon) novellával, amely először Az idő-isten átka címet viselte, csak nagyon vontatottan haladt, pokoli megerőltetésről beszélt, és már azt hitte, hogy elveszítette az inspirációt, amikor 1934-ben megírta. Nehézségeit azzal indokolta, hogy egy olyan cselekmény realitását kell sugalmaznia, amely inkább úgy jelenik meg, mint egy álom.[1] Az elveszett inspiráció mellett, Smith családi téren is igencsak igénybe volt véve, mivel meggyengült egészségű apjával és idős anyjával is foglalkoznia kellett, aki a megelőző évben súlyos égési sérülést szenvedett.[2] Miután lezárta a történetet, csak rendkívül bátortalanul ajánlotta fel Farnsworth Wrightnak, a WT főszerkesztőjének. Wright az elbeszélést azzal az indokkal utasította el, hogy a történet vége ellaposodik, miközben Smith inkább a középső részt érezte gyengébbnek. Egy átdolgozást követően Wright végül is elfogadta, így a történet végül megjelent a Weird Tales 1935-ös decemberi lapszámában.[3]

Az Aforgomon lánca reinkarnációs történet, amely valóságos sűrítése a smith-i víziónak, a világszemlélet és filozófiai mondanivaló tekintetében éppúgy, mint a narrációs technika és poétikus nyelvhasználat viszonylatában. Az elbeszélés narrátora, egy John Milwarp nevű író rejtélyes haláláról tudósít, akinek távol-keleti témájú művei éppúgy hamarosan feledésbe merülnek, mint az író maga. A narrátor számára is nehéznek tűnik visszaemlékezni Milwarpra, habár jó ismerősök voltak, és az elhunyt a végrendelet végrehajtójaként jelölte meg. Az író halálának napján házvezetőnője káprázatos fényáradatot lát a félig nyitott dolgozószoba ajtaján kiáradni, és belépve meglátja munkaadóját lobogó fényaurában, az íróasztalnál ülve. Először azt hiszi, hogy a ruhája kapott lángra, azonban hamarosan úgy tűnik számára, hogy a falak eltűnnek, Milwarp pedig egy szakadék szélén ül, a fehér-izzásig forrósodott láncokba csavarodva. Miután a szoba újra elsötétedik, az írót holtan találja ugyanabban a testtartásban, bőrén lánc nyomaira emlékeztető égési sebekkel, miközben a férfi ruhája teljes egészében érintetlennek látszik.

A narrátor birtokába jut Milwarp két idősíkon vezetett naplója, amelynek írásképe csak lassan válik olvashatóvá, majd hirtelen meg is szakad. A naplóban Milwarp egy Souvara nevű drogról ír, amelynek segítségével képes korábbi életeit megtapasztalni. Gyermekkora óta borús sejtelmek kísértik egy korábbi életéből, amelyek utazásai és okkult tanulmányai folyamán csak megerősödnek.

„Tudatom hátterében egy formátlan, melankolikus vágy lopakodott valamiféle névtelen szépség irányába, amely régóta eltűnt a világból. És ugyanakkor, egy ugyanolyan formátlan félelem is kísértett, egy megsejtése valamiféle régmúlt, de még mindig fenyegető végzetnek.”

Egy napon Milwarp beveszi a kábítószert, és egy kis idő múlva úgy tűnik neki, mintha érzékei kiélesednének, a körülötte elhelyezkedő dolgok újszerű színekben tűnnek fel, és hamarosan már át is tud tekinteni rajtuk, akár egy könnyű fátylon. Egzotikus tájképek sziluettjei bontakoznak ki előtte: templomok, középkori városok, trópusi vagy északi erdők, levantei, perzsa, római vagy karthágói alakok, Ninive falai éppúgy, mint Atlantisz fővárosa. Megtudja, hogy ezek mind csupán emlékfoszlányok korábbi létezéseiből, egyre csak visszafelé sodródik az időben.

„Vízióim a fekete semmiségbe olvadtak – de mégis, abban az ürességben, mérhetetlen eónokon keresztül, úgy tűnt, hogy még mindig létezem, akár egy vak atom a világok közötti űrben. Körülöttem sötétség volt és annak az éjszakának a nyugalma, amely megelőzte a föld teremtését. Az idő az álom nélküli alvás csendességével folyt visszafelé[…]”

A jelenlegi univerzum születését megelőző időbe visszakerülve, Milwarp egy Kalood nevű város kertjében találja magát a Hestan bolygón, amelyet négy, kisebb nap világít meg; ezen a bolygón ő Calaspa, Aforgomon időisten papja. Belthoris nevű szerelme az előző év őszén meghalt, ezért Calaspa elfordul az időistentől és megátkozza őt. Azért, hogy az elveszett időt visszanyerje, rávesz egy feketemágust, Atmoxot, hogy egy régi tartozását kiegyenlítve segítsen neki betekintést nyerni egy vészjósló varázskönyv titkaiba. Emlékezetébe vés egy idézőformulát, és Aforgomon riválisának nevét. A mágus nyomatékosan figyelmezteti a várható következmények kapcsán, hogy mi fog történni, ha az idő szent folyamatát megtöri.

„Még én, a pap és beavatott, aki, habár tapasztalt voltam Aforgomon titkos doktrínáit illetően, még én is túl keveset tudtam, arról a megfoghatatlan, elkerülhetetlen folyamatról, amelynek során a jelen múlttá válik, és a jövő feloldja magát a jelenben. Minden ember eltűnődött már az állandóság és a tűnékenység rejtvényein; és hiábavalóan tűnődött azon is, hogy miféle mezsgyébe futnak az elveszett napok és a gyorsuló ciklusok. Néhányan arról álmodtak, hogy a múlt változatlan marad és végtelenséggé válik, ahogyan kicsúszik  halandó látókörünkből; míg mások úgy tekintették, hogy az idő egy lépcsősor, amelynek fokai egymás után omlanak össze a rajtuk felmászó ember mögött, és belehullanak a semmi szakadékába.”

A mágus figyelmeztetése nem használ, Calaspa használja a nekromantikus idézőformulát és egy istenkáromló szertartásba kezd, miközben a kertben lévő oltárt vérével mocskolja be, ezért Aforgmon ellenlábasa, Xexanoth egyetlen órát nyújt neki a szerelmével, akire még nem hullott rá a halál árnya. Áthelyeződnek az elmúlt ősz egy órájába, ahol a napok aranyozták be, a fáradságot és a nehézségeket, akár az ősz érett gyümölcseit.

A jelenben, Milwarp az elmúlt eónok ellenére is tisztán emlékszik a halottidézésre, és megérzi, hogy a másik világ képei befészkelik magukat az agyába. A következő naplóbejegyzések már a különös, hestani időszámítással vannak írva. Occalat holdjának második napján, a Vörös Eón ezeregyedik évében Calaspa gaztette nem maradt rejtve, a naprendszer, sőt az egész univerzum struktúrája felborult.

„Pontosan ugyanakkor, amikor megidéztem önmagamat és Belthorist az elmúlt ősz egyetlen órájára, minden, amivel az az óra együtt járt, az a régmúlt időköz éppen úgy megidéződött és megismétlődőtt Hestan egész világa, és Hestan négy napjának számára. A nyár közepéből, minden ember visszalépett az őszbe, csupán azoknak a dolgoknak az emlékét tartva meg, amelyek megelőzték az így feltámasztott óráét, és nem tudva azokról az eseményekről, amelyek majd azt az órát követni fogják. […] Egy rövid időre, a halottak újra éltek; a lehullott levelek visszatértek az ágra; és az égitestek megálltak egy rég elhagyott helyzetben; a virágok visszatértek a magba, a növények a gyökérbe. Ezt követően, örökkévaló zavarral minden ciklusában, az idő visszatért késleltetett folyásába. Egyetlen kozmikus test mozgása, a jövő egyetlen éve, vagy pillanata sem lehetett többé olyan, amilyennek lennie kellett volna. Az hiba és az eltérés, amelyet okoztam, megszámlálhatatlan módon hozott gyümölcsöket. A napok rossz helyen találták magukat; a világok és atomok mindig egy kissé félrecsúsztak kijelölt céljuktól.

Calaspát tettének következményeként letartóztatják, és napokat tölt a templom földalatti börtönének fogságában, végül elítélik az idő rendjének felborításáért. Minden jövőbeli inkarnációjában a káosz fogja őt kísérni, amíg csak az ősbűnre való emlékezés meg nem öli, éppen mielőtt egyesülhetne szerelme, Belthoris lelkével, és mások, akik az adott jelenben élnek, el nem felejtik őt.

Március 29-én, amikor Milwarp már két napja megtartóztatta magát a Souvarától, attól fél, hogy Calaspa sorsát fogja elszenvedni, de mégis visszatér a Hestan várbörtönébe, ahol az időisten papja retteg az előtte álló eseményektől. Aforgomon poroszlói egy szurdokba vezetik Calaspát, ahol a szakadék szélén álló hatalmas kőszékre kényszerítik, és vaslánccal kötözik meg a testét. Egyszer csak azt érzi, hogy egy másik világ fantomját, aki éppen bizonyos szavakat ír le, éppúgy kiemelték az időből, mint őt. Fényeket pillant meg a mélységben, Aforgomon szent láncai összetekerednek a teste körül, égetik a húsát és lerántják a szakadékba.

Az Aforgomon lánca kétségkívül Smith egyik leghatásosabb, legfilozofikusabb és egyben legköltőibb elbeszélése. Kétségkívül tetten érhető benne érdeklődése a távol-keleti világkép, vallási-filozófiai tanok, és metafizikai elképzelések iránt. Az idő egy mindent meghatározó és lebíró istenség (vagy isteni aspektus), amely a keleti ember (vagy akár az antik európai ember) számára – ahogyan Smith főhősei számára is – ciklikus, nem ismeri a linearitás és progresszió modern elképzelését.

A novella egyik leglényegesebb filozófiai mondanivalója az örök ismétlődéssel kapcsolatos: miként lehetséges „ugyanannak az örök visszatérése” (Nietzsche). A visszatérés elviselésére a halandó ember nem lehet képes anélkül, hogy mulandó személyiségét ne semmisítené meg a létezés magasabb hatalmainak lebírhatatlan ereje.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a novella Smith művészetének valóságos esszenciája, ahol egyfajta kreatív egységben jelennek meg azok a sémák, amelyeket több művében is alkalmazott. Az emberi szerelem eksztatikus csúcspontjainak szembeállítása a kozmikus rettenettel és a világrend kérlelhetetlen törvényeivel, Smith több novellájának is témája. A halott, majd nekromantikus módon újjáélesztett kedves motívuma, hangsúlyosan megjelenik például a Kriptaistenben (The Charnel God, Azilum #16 magazin, saját fordításom).

A saját, korábbi inkarnációjával azonosuló főszereplő, a kitalált napló, vagy a népszerű író rejtélyes halála, szerepelt Smith talán legismertebb írásában, Az éneklő láng városában. (The City of the Singing Flame), amelyben elbeszéléstechnikai módszerként szintén a kitalált naplót vette igénybe, mint visszapillantási lehetőséget a főszereplő egy megelőző életére. Korai, 1912-ben megjelent versében, a Csillagvándorban (The Star-Treader) is megtalálható a reinkarnáció motívuma, mint az inkarnációk megszakítatlan láncáé.[4] Az alapszituáció, amely az Aforgomon láncát jellemzi, szinte pontosan megegyezik azzal, amely egy rövidebb történetében, az Ubbo-Sathlában (Ubbo-Sathla, Azilum #10, Jakacs Attila fordítása) már megjelent: a XX. század 30-as éveinek Londonjában, Paul Tregardis, egy mágikus kristály segítségével Zon Mezzamalech-é változik, aki varázsló a hyperboreai Mhu Thulan-ban; ráadásul az inkarnációs lánc motívuma itt is tetten érhető. Tregardis egyfajta fordított (spirituális) evolúciót végigjárva visszakerül Ubbo-Sathlához, aki a történetben minden élet differenciálatlan ősforrásának tekinthető.

A fent megemlített párhuzamok ellenére, az Aforgomon láncában – Smith viszonylag kései művében – érett a már megszokott tematika azzá a megbonthatatlan költői-filozófiai egységgé, amely legjobb novelláinak esszenciáját adja. A történetet, Poe-t idéző drámai csúcspontjai mellett, a megvalósítás  professzionális poétikai nívója teszi esztétikai és gondolati mesterművé. Az Aforgomon lánca ugyanakkor, Smith mitologikus szemléletének is egyik legnyilvánvalóbb példáját nyújtja. Az isteneket, vagy emberfeletti hatalmakat saját, kisszerű emberi céljai érdekében kijátszó elbizakodott ember tragédiájának egyszerre modern, és egyben jellegzetesen klasszikus-görög témáját dolgozza fel. Azt az öröknek bizonyuló emberi hübriszt és szellemi vakságot, amelyet Smith – több megnyilatkozásából ítélve – a civilizált emberiség, de különösen a „progresszív” modern nyugati civilizáció egyik letörölhetetlen bélyegének tartott, és minden, a végtelen időben megjelent magasabb civilizáció elkerülhetetlen hanyatlásában tetten érhető.

[1] Scott Connors és Ron Hilger: Anmerkungen zu den Erzählungen. In: Clark Ashton Smith: Das Labyrinth des Maal Dweb. Gesammelte Erzählungen 3. Kötet, Festa Verlag, Leipzig, 2013, 383.
[2] Vö:  Smith H. P. Lovecraftnak 1933 októberének közepe táján írt levével. Lásd: a The Eldritch Dark honlapot
[3] Connors és Hilger, 2013, 384.
[4] Connors és Hilger, 2013, 384.

  • Az Aforgomon lánca idézeteket Pető Zoltán fordította
  • Borítókép: Francis Bacon – Study after Valezquez’s Portrait of Pope Innocent X, 1953
Scroll to top