Az aktualitás jegyében legutóbb kiemeltem, mennyi minden történik mostanában Nathan Ballingrud körül, de nem ő az egyetlen, akinek hirtelen mindenhonnan összejött a reflektorfény – beszéljünk hát Shirley Jacksonról, aki látszólag szintén egyfajta reneszánszát éli a különféle adaptációknak és egy idei fikciós/életrajzi filmnek (Shirley) köszönhetően.
Shirley Jackson
Mindig is nagy szívfájdalmam volt, hogy Shirley Jackson műveit nálunk csak úgy ímmel-ámmal fordítják le, az antológiás novellákat leszámítva két könyve jelent csak meg magyarul: 1983-ban a Sóbálvány című válogatás (ami szerencsére tartalmazza leghíresebb novelláját, A sorsolás-t), illetve ötvenkilenc (ötvenkilenc!) év késéssel, 2018-ban végre a Gabo bevállalta a Hill house szelleme kiadását is. Utóbbi talán a legérthetetlenebb hiányossága volt a magyar könyvkiadásnak, hiszen még csak nem is a 2018-as, Mike Flanagan-féle Netflix-sorozat volt az első adaptáció, illetve a hazánkban is népszerű Stephen King is újra és újra felemlegeti, valakinek tehát csak fel kellett volna karolnia.
A magyarázat talán abban keresendő, hogy Shirley Jackson könyvei valójában nem horrorkönyvek, legalábbis a szó konvencionális értelmében, illetve nem is nagyon lehet őket máshova se pozicionálni. Könyvei sötét témákkal és számkivetett karakterekkel foglalkoznak, a romlott társadalommal, az előítéletekkel, az elfojtott titkokkal, a múlttal, amit nem illik bolygatni. Felszín és mély, összeférhetetlenül, mégis egy házban, mondjuk így. Mi, különcök tudjuk csak igazán értékelni őt. És bármennyire is szeretem a Hill House labirintusszerű lélektani tragikomédiáját, mégis egy másik gótikus remekmű miatt lettem a szerző rajongója. Ennek a könyvnek a címe: We Have Always Lived in the Castle.
Hosszú cím, de rövid könyv, egy alig kétszáz oldalas regény egy hatalmas ház különös lakóiról (és figyeljük meg, Jacksonnál az épületeknek is lelke van). A regény narrátora Mary Katherine Blackwood, más néven Merricat, aki kifejezetten markáns karakternek mutatja magát rögtön az elején, az egyik legjobb első bekezdésben, amit valaha olvastam:
A nevem Mary Katherine Blackwood. Tizennyolc éves vagyok, és nővéremmel, Constance-szal élek együtt. Gyakran gondolok arra, hogy kis szerencsével vérfarkasnak is születhettem volna, mivel két középső ujjam mindkét kezemen egyforma hosszú, mégis, be kell érnem azzal, ami jutott. Nem szeretem a mosakodást, a kutyákat, sem a zajt. Szeretem nővéremet, Constance-t, Plantagenet Richárdot, és az Amanita phalloides-t, a gyilkos galócát. A családomból mindenki más halott.
Penguine Classics Deluxe Edition, 2006
A tizennyolc éves lány egyszerre gyermeteg és sötét lelkivilága nem csak megalapozza, de teljesen át is itatja a regény hangulatát, amely így az egyszerű családi drámát valami egészen különleges (mondjuk, weird) atmoszférával vértezi fel. Merricat beszél a holdról, a varázslatról, arról, hogy kénytelen kimenni néha a faluba, pedig ott összesúgnak mögötte és csúfolják, de ezek mind csak olyan dolgok, amelyek a regény központi témájából eredeztethetők: a mérgezésből.
A család nagy része ugyanis meghalt egy mérgezés következtében, a túlélők itt maradtak: Merricat nem evett a mérgezett ételből, mert büntetésben volt, Julian bácsi túlélte, de lebénult, és Constance, aki ízlése miatt nem kért az arzénnal szennyezett cukorból, szintén életben maradt – őt vádolták meg elsőként a bűncselekménnyel. Ők hárman élnek most a „kastélyban”, ebben az ódon, hatalmas házban, amely már csak az emlékét őrzi az egykori nagy családnak.
A faluban mindenki elfordul Blackwoodéktól: meg vannak róla győződve, hogy Constance a tettes, pedig bizonyítékok híján elengedték, Merricat különféle mágikus rituáléi miatt boszorkányként ismert, Julian bácsi pedig megszállottja lett a mérgezés ügyének és a Blackwood család históriájának, tehát őt is bolondnak tartják. Így élnek hármasban évekig, mígnem belép az életükbe egy távoli kuzin, Charles, aki egyre közelebb kerül Constance-hoz, és egyre szigorúbban lép fel Merricatel szemben.
Gabo, 2018
Az egész egy elképesztően bizarr, komikus, nehezen behatárolható kis remekmű, amelyben hol az okkult, hol a krimi, hol a kisvárosi/családi dráma, hol a megbízhatatlan narrációból eredő humor kerül előtérbe, és mindvégig ott lappang valami sötét, valami megfoghatatlan, és olvasóként tudjuk, hogy valami katasztrofális felé tartunk. A falu bizalmatlan lakói és a Charles okozta külső nyomás közé szorult kis család története mind szociográfiai, mind lélektani szempontból gazdag és érdekfeszítő regény.
Soha nem fogom megérteni, hogy egy ilyen remekmű hogy maradhat magyar fordítás nélkül. Talán annyira komplikált már a cím is, hogy elijeszti a fordítókat? Vagy elvesznének az apró nyelvi játékok (Constance – állandóság)? Itt lett volna a lehetőség, hiszen 2019-ben ebből a könyvből Stacie Passon rendezésében film is készült (Taissa Farmiga, Alessandra Daddario és Crispin Glover hármasa zseniális), de még az is nagyrészt elkerülte a hazai figyelmet.
Amit talán tehetünk, hogy kiemelten figyelünk ezekre az új filmekre-sorozatokra, felismerve a közös tényezőt, illetve azt is megpróbálhatjuk, hogy a Gabo felé fordulunk, és visszük a Hill House megmaradt példányait, mint az arzénnal megspékelt cukrot, illetve próbálkozhatunk még különféle tárgyak elásásával, fákhoz szögelésével. Ha pedig semmi nem válik be, legalább abban találjunk vigaszt, hogy angol nyelven Shirley Jackson minden műve frissen elérhető, többek között a Penguin-klasszikusok egységes sorozatában is.
