Averoigne-i krónikák #2 – Lord Dunsany: Henye napok a Yannon

„Az ember nagyon kicsi dolog, az éjszaka viszont hatalmas, és csodákkal teli” (Lord Dunsany: Az istenek nevetése)

Lord Dunsany 1910-ben publikálta a Henye napok a Yannon (Idle days on the Yann) című történetét; miként a Lord legtöbb korai munkája, ez is az Álomföldeken játszódik. A történet az Álmodó meséi (A Dreamer’s Tales) című novelláskötet részeként jelent meg először, majd A három hemiszféra történetei (Tales of the Three Hemispheres) című 1919-es novellaválogatásba is bekerült.  Dunsany, rá egyébként kevéssé jellemző módon, két folytatást is írt ehhez a történethez.  Az első  A Rejtekutca boltja (A Shop in Go-By Street), a második pedig a Perdóndaris bosszúállója (The Avenger of Perdóndaris); mindkét novella 1912-ben látott napvilágot.[1]

Maga a történet – amelynek a szó szoros értelmében vett cselekménye nincs is – egy ír származású álomutazó egyetlen útjáról szól.[2] Voltaképpen egy hosszadalmas leírás a fantasztikusan buja és bizarr növényzettel, káprázatos dzsungelekkel, és meghökkentő városokkal szegélyezett Yann-folyó vidékéről. Ahogyan a szerző az eredeti novelláskötethez fűzött ál-kiadói megjegyzésben fogalmaz:

Az Álomföldeken, az általunk ismert világon túl fekszik Yann völgye, ahol e hatalmas folyó kígyózik Hap hegyeiből, keresztül-kasul az álomszőtte ametisztsziklákon és az orchideák uralta erdőségeken, és leutazott a Yannon egy kalmárhajón, amelynek neve A folyó madara volt.[3]

Dunsany – vagyis a novella névtelen narrátora – A folyó madara nevű hajóra száll, hogy egészen Bar-Wul-Yann-ig, Yann kapujáig utazzon.  Mikor megemlíti, hogy Írországból, való a tengerészek kigúnyolják és azt mondják, nem létezik ilyen nevű hely az álmok földjén.  Azonban, amikor a narrátor azokról a helyekről beszél nekik, ahol képzelőereje kalandozott, az elátkozott, de szépséges Golthoth városa közelében, amelyet minden irányból farkasok és árnyaik vigyáznak, és a vörös fallal körülvett városban, ahol a szökőkutak állnak[4], abbahagyják a gúnyolódást, és bólintanak. Bár sohasem látták ezeket a városokat, el tudják képzelni az efféle tájakat.[5] Annak ellenére, hogy a narrátor ír származását említi, a hajó utasainak közös imája alkalmával – a fedélzeten mindenki a saját isteneihez imádkozik – a főszereplő egy sötét és elfeledett istenhez, Sheol Nugganoth-hoz fordul.[6] A hajó először Mandaroon városában áll meg.

“Halálos csöndbe burkolózott minden. Az út járatlannak tűnt, és vastag moha lepte le az ajtóküszöböket; a piactéren csomó alak feküdt, mind aludt. Tömjén és égett mák illata terjengett, és távoli harangok visszhangja szólt a fülemben. Megkérdeztem az őrszemtől a Yann helyi nyelvjárásán, hogy miért alszik mindenki ebben a városban.

Azt válaszolta:

– Senki sem kérdezősködhet e kapuban erről, mert félő, hogy ezzel felkelti a város lakóit. Ha az emberek felébrednek e városban, az istenek mind meghalnak. És ha az istenek meghalnak, az emberek nem álmodnak többé. [7]

 A folyó madarának útja ezt követően Astahahn-ba vezet, ahol a polgárok alig törődnek megérkezésükkel, és ősi szertartásokat folytatnak.

“Ashtahahn-ban semmi új dologra nem lehetett bukkanni. Habár észrevették érkezésünket, folytatták felvonulásukat és ünnepüket ebben az ősöreg városban. A matrózok, akik ismerték szokásainkat, már rájuk sem hederítettek. De én, amint közelebb értünk, odafordultam egyikükhöz, aki a vízpart közelében állt, és megkérdeztem tőle, mi folyik Astahahnban, vannak-e kereskedőik, illetve kikkel üzletelnek. Azt válaszolta:

– Mi itt az időt tartjuk megláncolva, mert máskülönben elpusztítaná az isteneinket.”

A következő város Perdóndaris, ahol a kapitány találkozik egy kereskedővel, hogy eladja tamarundi szőnyegekből és a pipába tölthető tollub-ból álló rakományát. A narrátort igencsak lenyűgözi a város szépsége, de a nézelődés közben felfedez egy hatalmas, egyetlen elefántcsontból kifaragott kaput, és rettegve tér vissza a hajóra, mivel úgy véli, az agyar csak egy szörnyetegtől származhatott. Néhány nappal később Nen-nél állnak meg, amely az utolsó város a folyó mentén. Nen-be különös Vándorok érkeznek, egy éneklő és táncoló törzs, amely hétévente egyszer ereszkedik le a hegyekből. A Vándorok viselkedésében már tetten érhető a kozmikus rettenet árnya is:

“Néhányan káprázatos táncot lejtettek, amelyet a sivatagi széltől tanultak el, és oly sebesen forogtak és pörögtek, hogy szemmel nem lehetett követni mozdulataikat. Mások hangszereken játszottak, és oly sirám-dallamokat keltettek életre, hogy bele lehetett borzongani; azok lelkei tanították őket erre, akik mind elvesztek az éjszakai sivatagban, az idegen messzeségben, ahonnét a Vándorok származtak.

Szerszámaik mind szokatlannak tűntek Nen városában, de még a Yann bármely partszakaszán is; még kürtjeik között is szerepelt néhány horgas hegyű darab, amelyet olyan bestiák csontjából készítettek, amelyeket a folyó mentén nem lehetett látni. Nemlétező nyelven énekeltek, dalaik az éj misztériumával és a sötét helyeket kísértő meghatározhatatlan rettegéssel mutattak hasonlóságot. És a vándorok egy újabb félelmes mesével álltak elő, és habár egy városi polgár sem értette szavukat, az arcukról le tudták olvasni az iszonyatot, és ahogy haladt előre a mese, szemükben rettenet tükröződött, akár egy apróbb állatéban, amelyet elragad egy héja. [8]

A folyó madara végül eléri Yann kapuját, a kéthegynyi magas, simára csiszolt, rózsaszín márványsziklát, amelyek között a folyó beleömlik a tengerbe. A narrátor útja itt elválik a hajósoktól. Tudja, hogy hosszú évekig nem fog újra találkozni a kapitánnyal, mert az évek múlásával képzelőereje egyre inkább gyengül.

A novella két folytatásában ugyanaz a narrátor próbál visszajutni az Álomföldekre, hogy újra meglátogassa A folyó madarának legénységét, de különféle nehézségei támadnak. Egy átjárón belépve, amelyet egy különös londoni ószeresboltban talál, eltéved a téridőben, az Álomföldek helyett a jövőbeli Londonba érkezik (Dunsanynál ez a jövőbeli London sokkal inkább a civilizáció-utáni körülményekre emlékeztet, mint valamiféle high-tech jövővárosra). Végül megpillantja A folyó madarát , de csak  roncsként, egy elmocsarasodott kikötőben, az idő ugyanis másképpen telik az Álomföldeken, mint a megszokott világban.  Ezek a további történetek elmélyítik Dunsany koncepcióját a képzeletről, amely – a misztikus angol költő William Blake elgondolásaihoz hasonlóan – Dunsanynál is egyfajta közvetítő szerepet játszik a közönséges világ és a mítoszok világa között. A Rejtekutca boltjának egy különös fordulata azt a filozófiai nézetet sugallja, hogy minden egyes lehetséges világ – beleértve az ébrenlét közönséges (vagy annak gondolt) világát is -, voltaképpen maga is egyfajta álomvilág.

“És a vén boszorkányhoz léptem, akivel korábban már találkoztam. A szalonban ült, vállain vörös sál lógott, és még mindig az aranyos palástot szőtte, és az egyik ablakban a tündérhegyek ragyogtak halványan, egy másikban pedig megpillantotta az általunk ismert földeket.

– Mesélj valamit erről a furcsa vidékről – kérleltem.

– Mennyit tudsz? – kérdezte. – Tudod-e, hogy az álmok illúziók?

– Persze, hogy tudom – mondtam. – Mindenki tudja ezt.

– Ó, dehogy – felelte. –  Az őrültek nem tudják.

– Az már igaz – mondtam.

– És azt tudod-e – kérdezte – , hogy az Élet is illúzió?

– Már hogy volna az! – csattantam fel. – Az Élet igazi, az Élet valódi!

Erre ő is és a macskája (aki azóta el sem mozdult a tűzhely mellől) nevetésben tört ki. [9]

A Henye napok a Yann-on értelmezése igen sokrétű lehet, ugyanis Dunsany nem sugall semmiféle egyértelmű üzenetet. Az igazi cselekmény nélküli novella fantasztikus leírásai, és az ezeket mágikussá tevő hasonlatok – például hatalmas és lusta pillangókról, amelyek oly tétlenül táncoltak a levegőben, akár egy messzi és leigázott föld szegénységben és száműzetésben élő királynője, aki a cigányok táborában táncol pusztán a napi betevő falatért[10] – már önmagukban is ritka esztétikai élvezetté teszik a mű olvasását. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy valamivel többről van szó, mint a szépség pusztán önmagáért való imádásáról, a mi világunkból érkezett narrátor számára ugyanis az ismeretlen emberek istenei és rituáléi azok, amelyek a legnagyobb érdekességgel bírnak. A hajó legénysége a városiakhoz hasonlóan sokféle hitűnek mutatkozik, de sohasem imádkoznak egyszerre ugyanahhoz az istenhez, nehogy az egyes istenek hallják, hogy egyidőben többen is hozzájuk intézik imáikat. Egy egész város alszik annak az érdekében, hogy továbbra is álmodhassanak az isteneikről, mások szertartásokat mutatnak be, hogy megláncolva tarthassák az isteneket is lebíró időt.

Valamiféle rugalmasságot figyelhetünk meg az istenekhez való viszonyt illetően: a narrátor lemond valószínűleg keresztény istenéről azért, hogy egy álomvilágbélihez imádkozzon; a kapitánnyal üzletelő kereskedő apró és alázatos istenei hatalmassá és rettenetessé válnak abban a pillanatban, amikor úgy tűnik, nyerészkedni akar az üzleten; a hajó kormányosa egy univerzális imát ajánl fel minden élő istennek, bármely figyelő istennek.

Kétségtelen, hogy az istenek élete a novellában különböző emberi tevékenységekkel áll összefüggésben, kevéssé tűnik úgy, mintha végtelen hatalommal bírnának, ugyanakkor az emberek az istenek nélkül nem álmodhatnak. A reális (hétköznapi) világgal szemben az Álomvilág felértékelése, az oda való eljutás nehézsége, szereplőinek a mindennapi világ embereihez viszonyított bölcsessége nem csupán azt sugallja, hogy a reális világ és az Álomföldek közt éles kontraszt feszül, hanem azt is, hogy a képzelt vagy álmodott dolgok nem csak értékesebbek és érdekesebbek, de akár jelentőségteljesebbek is lehetnek, mint a hétköznapiak.

Dunsany e korai műve éppúgy a költői szépség idealizált látomása, mint civilizációkritika: éppen akkor írja arisztokratikus álomtörténeteit, amikor a világ a technikai újdonságok lázában ég. A modern ipari kapitalizmus gyárak füstjétől, járművek robajától szennyezett indusztriális központokká alakítja Európa ódon, és álmodó nagyvárosait. A városba özönlő paraszti tömegek nyüzsgő, gyökértelen, múlt nélküli proletárokká válnak. A társadalom még (részben) feudális kultúrájú elitrétegeit – Dunsany lordjának társadalmi osztályát –  a technokrata, pragmatikus, technikai alkalmazások hogyanjában érdekelt manager figurája váltja fel, aki a szüntelen tevékenység lázában nem ér rá az élet kifinomult élvezetére (erre Lovecraft is utalt egy levelében[11]). Az emberi alkotóerő és fantázia, egyre inkább anyagi objektumok végeláthatatlan sorának gyártásában válik érdekelté, a változás az alkotó szellemet egyre bonyolultabb gépek és tárgyak szolgálatába állítja a gazdaság bűvöletében. A „henye” költői fantáziát és szépséget – az emberiség nagy vallási és mitológiai narratíváival együtt -, a diadalmas materializmus legszívesebben az ócska és kiselejtezhető dolgok nagy szellemi lomtárába helyezné.

Dunsanynál azonban a valóság és az érték fogalma a haszontalan, és nem praktikus imagináció intenzitásától függ, nem pedig attól, amit a hétköznapok világában reálisnak, vagy akár valamiféle értéknek, lényegnek vélnek. Műveiben, miközben számtalan istenalak megjelenik, maga a képzelet az, ami valójában isteni – a képzelet teremt álombéli és ébrenléti világokat, álombéli és ébrenléti istenekkel együtt.

A novella végén – anélkül, hogy prédikálna – Dunsany ügyesen érzékelteti a modernitás egy nagy kulturális paradoxonját. A narrátor arról beszél, hogy visszatért otthonába, ahol egyik irányban az emberek világára nyíló ablakot látni, miközben a másik oldali ablak a mítosz és fantázia világára nyílik, amelynek kulcsát – Randolph Carterhez hasonlóan – úgy tűnik egy időre elvesztette.

A kapitány visszatér az ő csodás Belzoondjába, ahonnét ellátni a Hian Min távoli hegycsúcsaira, én pedig próbálok ráakadni azokra a ködös földekre vezető útra, amelyet minden költő ismer, és ahol apró és titokzatos udvarházak állnak, amelyek ablakain keresztül nyugatra az emberei földjeit látni, kelet felé meg csak a csillogó, tündéri hegyeket, amelyek csúcsait hó fedi, és amelyek hosszú sora misztikus földre vezet, a Fantázia birodalmába, amely részét képezi az Álomföldeknek. [12]

[1] Mindhárom történet olvasható magyarul az Azilum II. évfolyamának 2. számában (Azilum #6) Somogyi Gábor és Farkas Balázs fordításában. (60-70.)
[2] Edward John Moreton Drax Plunkett vagyis Lord Dunsany maga is ír származású volt.
[3] Azilum 2017, 60.
[4] Uo. 61.o.
[5] Uo.
[6] Robert Price szerint Lovecraft Shub-Niggurath-ját ez az istenség inspirálta. (Robert M. Price:  The Shub-Niggurath Cycle: Tales of the Black Goat with a Thousand Young. Ann Arbor, Michigan. Chaosium,1994. xii.)
[7] Azilum 2017, 64.
[8] Uo.  65.
[9] Uo, 70.
[10]Uo, 62.
[11] H.P. Lovecraft összes művei, Harmadik kötet, Szukits Kiadó, Szeged, 2005, 516. (Ford.: Galamb Zoltán)
[12] Azilum 2017, 66.

Scroll to top
The Black Aether