Averoigne-i krónikák #3 – Robert E. Howard: A Fekete Kő

A sötét múlt kísértése, a Szentivánéjen időről-időre megismétlődő természetfeletti események megérintették a bensőmben szunnyadó ösztönt, mint amikor az ember szinte érzi, mintsem hallja az éjszakában hömpölygő sötét, földalatti áramlatot.” (Robert E. Howard: A Fekete Kő)

Mi derülhet ki egy hatalmas fekete monolitról a Stregoicavar melletti erdőben, amely valahol a magyarországi Kárpátokban található? Valóban földönkívüli eredete van, és rémes szertartások színhelye volt boszorkányünnepek alkalmával? Az őrült amerikai költő, Justin Geoffrey, és Friedrich von Junzt, az Unaussprechlichen Kulten (Kimondhatatlan Kultuszok) szerzőjének elsuttogott utalásai nem csupán fantazmagóriák?

A texasi születésű – mindössze 30 évet megért – Robert Ervin Howard minden kétséget kizáróan a Weird Tales legjobb írói közé tartozott – nem véletlenül szokták nevét Lovecrafttal és Smith-el egy lapon említeni. Howard  leginkább a prehisztorikus világban játszódó heroikus fantasy történeteiről ismert, mint Conan, a legendás kimmériai barbár alakjának megteremtője. Conan mellett Howard több hasonló alakot is teremtett, akik többnyire magányos héroszok, kalandorok és törvényen kívüliek: Bran Mak Morn a piktek királya, Solomon Kane, egy puritán kalandor a 17. századi Angliából, vagy az atlantiszi Kull, akiből hányatott sorsot követően Valúzia filozofikus hajlamú királya válik. Körülbelül 160 elbeszéléséből, amelyeket a Weird Tales 1925-től kezdett el közölni a western, kalóz, prehisztorikus és egyéb kalandtörténetek mellett, találhatunk néhány kifejezett horrorsztorit is. Lovecraft és Smith levelezőtársaként, a nagy gazdasági világválság alatt olyan horrortörténeteket írt, amelyek – Howard más műveihez hasonlóan – számos újrakiadást megértek.

A Fekete Kő (The Black Stone) – amelyet 1931 novemberében publikált  először a Weird Tales-ben, magyar nyelven pedig a Ne ássatok nekem sírt kötetben jelent meg először 1998-ban Jónás János fordításában a Cherubion kiadónál  – egy olyan Howard-történet, amellyel a szerző a lehető legközelebb került a lovecrafti kozmikus rettenet irodalmához. Ezt a történet felépítése, a különböző kitalált szerzők felvonultatása, az események gondolati vázlata és hangulati elemei, valamint lovecrafti-jellegű lezárása is egyértelművé teszi. Howard írása olyan klasszikus művekkel mutat közelebbi rokonságot, mint az Árnyék Innsmouth fölött, vagy a Rémület Dunwichben. Robert Weinberg és E. P. Berglund az 1973-as The Reader’s Guide to the Cthulhu Mythosban azt állítják, hogy A Fekete Kő „a legjobb, mítoszhoz kapcsolódó történet, amelyet nem maga Lovecraft írt.”[1] Ehhez érdemes azt is hozzátenni, hogy a lovecrafti elemekben valóban bővelkedő novella, messze több egyszerű kópiánál. Híven a mozgalmas kalandtörténetek szerzőjéhez a cselekmény meglehetősen gyorsan bontakozik ki, a hangulatteremtő leírások kevésbé cizelláltak, mint a Providence-i mesternél, és természetesen, legalább egy történelmi ütközet – igaz visszatekintő – leírására is sor kerül: ágyúkat hallunk dörögni, épületeket látunk összeomlani és kardokat villogni. Ha részletes harccselekmények leírásába nem is bonyolódik Howard, egy-két utalással azért jelen vannak a novella hátterét képező világ leírásában.

A történetben a névtelen elbeszélő kíváncsiságát felkelti egy rövid utalás a Fekete Kőre Friedrich von Junzt fentebb már említett, Unaussprechlicen Kulten című művében. A narrátorról szinte semmi nem derül ki azon kívül, hogy egy rendkívül tanult emberről van szó, aki kiterjedt ismeretekkel rendelkezik a történelem és kulturális antropológia vonatkozásában, illetve otthonosan mozog az ősi vallások mitológiájában;  miközben kedveli az olyan homályos és bizarr szerzőket is, mint von Junzt. Róla, a narrátor révén mindenekelőtt azt tudjuk meg, hogy különc német költő és filozófus volt, aki 1795-1840-ig élt, utazásairól és számtalan titkos társasághoz való kötődéséről ismert.

“[S] tengernyi alig ismert és titokzatos könyvet, valamint kéziratot olvasott el eredetiben és a Fekete Könyv fejezeteiben, melyek tartalma a megdöbbentően éles elméjű magyarázatoktól a sötét titkokig terjed, olyan állítások és utalások találhatóak, melyeket olvasva a gondolkodó ember ereiben meghűl a vér.”[2] 

Kiderül továbbá, hogy von Junzt-ot egy lezárt és bereteszelt szobában találtak meg, „torkán oroszlánkarmok okozta sebekkel.” Halála időpontjában egy kéziraton dolgozott, melynek tartalma ismeretlen, mivel barátja, a francia Alexis Ladeau, miután elolvasta porrá égette, ezt követően pedig elvágta saját torkát egy borotvával.

A narrátor kutatásba kezd a titokzatos Kő után, de kevés információt talál: annyit mindenesetre megtud, hogy az ősi (habár vitatott korú) monolit közel található Stregoicavar falujához („melynek baljóslatú nevét nagyjából Boszorkány városra lehetne fordítani”) Magyarország hegyei között. Az amerikai költő, Justin Geoffrey, aki a Monolit népét írta, miután meglátogatta a falut, „sikoltozva hagyta el az árnyékvilágot öt évvel ezelőtt egy bolondok házában”. A narrátor ráébred arra, hogy a költő, a von Junzt által említett Kővel kapcsolatosan fogalmazta meg legiszonytatóbb sorait. Úgy dönt, hogy egy vakáció alkalmával meglátogatja Stregoicavart. Az út folyamán különböző történeteket hall a helyiektől, és megpillantja egy régi csatamező helyét, ahol Boris Vladinoff gróf harcolt a betörő Nagy Szulejmán ellen 1526-ban. Helyi mesék szólnak arról, hogy Vladinoff egy romos kastélyban keresett menedéket, és egy lakkozott dobozkát hoztak neki, amely Selim Bahadur a híres, török történész-író teste mellett találtak, aki a nevezett csatában esett el. A ládikó ismeretlen tartalma megijesztette a grófot, de abban a pillanatban a török tüzérség elpusztította a kastély egy részét, ő pedig leomló törmelék alá került, ahol a csontjai egészen a mai napig megtalálhatóak.

A faluhoz érve a narrátor kérdezősködik néhány helybelinél és kiderül, hogy a jelenlegi lakók nem is a falu eredeti lakói – őket kiirtották az 1526-os török invázió alatt. Ők egy másféle, a magyaroktól eltérő, ismeretlen rasszhoz tartoztak, megtámadták a magyar falukat, asszonyokat és gyerekeket raboltak el.

A kérdéses monolitot mindenki gyűlöli és idegenkedik tőle, a kocsmáros szerint egyenesen „démonok lakják azt a dolgot”. Elmeséli, hogy az unokaöccse egyszer elaludt közel a Kőhöz, és azóta ugyanazok a zűrzavaros rémálmok gyötrik: „időnként borzalmas éjszakákat művel a sikolyaival, és amelyekből az egész testét elborító hideg verejtékkel szokott felriadni”. A kocsmáros unokaöccse beszámolója szerint:

hatalmas tüzek lángnyelvei csapkodtak és egy fekete dob pufogott szakadatlanul. Mindössze egyetlen dolgot látott, a Fekete Követ, de azt sem a hegy lejtőjén, hanem egy óriási, fekete kastély egyik templomtornyaként az égnek meredve.[3]

 A Kő – amelyet napközben ő is felkeres az erdőben – első pillantásra nem tűnik annyira rettenetesnek, az egyetlen igazán feltűnő dolog a követ borító rengeteg hieroglifa. Mivel jártas „a filológusok előtt ismert összes hieroglifák terén” úgy véli, hogy az írásjegyek semmihez sem hasonlítanak, amit valaha is tapasztalt. A falusi mendemondák és babonák kapcsán a narrátor számára egyre világosabbá válik, hogy von Junzt utalása valóságalappal bírhat.

Aznap éppen június 23-a, nyárközép napja (Szent Iván éjszakája)  van, és a narrátor éjszaka ismét elmegy a kőhöz. Elalszik, de éjfél előtt egy órával felébred és éneklő, táncoló embereket lát a kő körül. A táncot követően, amely alatt képtelen megmozdulni, vagy bármit tenni, egy kisbabát ölnek meg áldozatként. Röviddel ezt követően egy hatalmas, varangyszerű szörnyeteg jelenik meg a kő tetején: Howard rendkívül plasztikusan érzékelteti leírásában a valóban lovecrafti rémséget. A lény megjelenése után újabb szertartás következik, ezúttal egy fiatal lányt áldoznak fel, de ezen a ponton a narrátor elájul. Ébredését követően az eseményeket puszta álomként éli meg. Eszébe jut, hogy Selim Bahadur dobozkája még mindig a gróf csontjaival együtt van eltemetve a törmelék alatt, melyeket azóta sem mert megzavarni senki. Kiássa a nemes csontjait és a ládát, majd lefordítja a benne talált török nyelvű beszámolót: a szörnyű lény legalább tíz embert megölt mielőtt megfékezték volna a Mohammed által megáldott ősi kard, „és olyan ráolvasások segítségével, melyek már akkor is régiek voltak, amikor Arábia a kialakulásának kezdetén járt.” Rádöbben, hogy a kultisták nem élő emberek voltak:

kísérteteket láttam szellemekhez imádkozni.”

A novella végén nem válik egyértelművé, hogy mi is történik a narrátorral, elméje nem borul el, mint Lovecraft szereplőié, és nem történik vele olyasféle démoni átalakulás sem, mint például Smith elbizakodott varázslójával a Kettős Árnyékban. Mindazonáltal, a végkicsengés így is rendkívül baljós. A narrátor a von Junzt által is említett „kulcsokra” hívja fel a figyelmet, amelyek megkérdőjelezik a valóság eddigi percepciójának értelmét, és szorongó kétségbeeséssel töltik el a létezés értelmét illetően is.

“Most ugyanis megértettem az író által folyton ismételgetett kulcsszavakat! Igen! Kulcsok A Külső Világokhoz, kapcsolatok egy iszonyatos múlttal, és – ki tudhatja – talán szörnyű hatással vannak a jelenre is. És megértettem, miért látta álmában a fogadós unokaöccse a Fekete Követ egy küklopszi fekete kastély templomcsúcsának.”[4]

Howard novellája, amely nem túlságosan hosszú, de a feszültség fokozásának szempontjából módszeresen felépített írás, az egymásra torlódó, egyre vészterhesebb képek gyorsan váltakozó lépcsőfokain keresztül juttat el a sötét katarzisig. Valódi mestermunka.  Ezt még akkor is nyugodtan kijelenthetjük, ha az antikvárius rémtörténetek rajongói talán hiányolhatják belőle a démoni jelenségek köré épített környezet aprólékos leírását, a főként térben eléggé megnyúló távolságok érzékeltetését, a történelmi részletek iránt fogékonyak pedig lehet, hogy nem siklanak el néhány pontatlanság fölött.  Howard – aki a történetet feltételezhetően az 1920-as vagy 30-as évekbe helyezi, vagyis saját jelenkorából beszél[5]– nem figyel például arra, hogy a „magyarországi Kárpátok” helyett Erdélyt kellett volna említenie, amely ráadásul éppen akkortájt veszett el a történelmi Magyarország számára, és éppen akkoriban került át az első világháborús vereség következtében Romániához. Emellett a környék lakossága kapcsán minden alap nélkül „szláv-magyar fajról” beszél – amely nem igazán adekvát leírása ez a hely és a kor etnológiai viszonyainak. A novellában felsorolt helység és személynevek a legkevésbé sem magyaros hangzásúak, „magyar-lengyel” grófok sem igazán voltak a 17. század Erdélyi Fejedelemségében, hacsak nem Báthory István fejedelem szolgáltatta az inspirációt Vladinoff alakjához, aki 1576 és 1586 között Lengyelország király is volt. Különös az is, hogy az Egyesült Államokból érkező narrátor mindenfajta nehézség nélkül beszéli a helyiek nyelvét, szóba elegyedik a kocsissal, a tanítóval, a kocsmárossal. Ezek azonban nem olyan hibák, amelyek bármit is levonnának a novella eseményeinek sodró lendületéből, és főként a mesteri hangulatkeltésből, amellyel az írás felkelti az olvasó sötét titkok iránti érdeklődését. Különösen a befejezés alkalmával figyelhetünk fel jól szerkesztett voltára: a részletek kidolgozatlanságát és elnagyoltságát bőségesen kárpótolja a sűrű, mágikus atmoszféra.

Az írás értelmezését tekintve, Howard talán azt is sugallni próbálta, hogy a természettudományos racionalitás törvényeivel ellentétes, megmagyarázhatatlan, démonian okkult jelenségekkel szembesülve, csak valamiféle mégis-racionális ok megtalálása mentheti meg a modern, civilizált ember elméjét az elborulástól. Azonban, ironikus módon, pontosan ez a meg nem kérdőjelezett hit az írott információban az, amely a végső kétségbeesésbe taszítja. A novella narrátora kétségkívül modern értelmiségi, sőt kifejezetten természettudományos beállítottságú karakter, aki nyilvánvalóan osztja korának elfogadott közmegegyezését az emberi megismerés természetéről, tényezőiről, annak korlátairól. Elfogadja a tudományos konszenzus értelmezését a valóság „nyilvánvaló” tényeinek mibenlétére vonatkozóan, ugyanakkor erősen hajlik egyfajta miszticizmusra.

A Kő felkeresése egy mélyen gyökerező vágyból táplálkozik, amely folyamatosan az irracionális megnyilvánulások felé hajtja őt; ez a kettősség alig válik feldolgozhatóvá a szereplő lelkében. Életének és műveinek ismeretében pedig jó okunk van azt gondolni, hogy Robert E. Howard sem volt mentes az efféle dilemmáktól.

 [1] Dennis Rickard:  Through Black Boughs: The Supernatural in Howard’s Fiction, in. Don Herron, The Dark barbarian : the writings of Robert E. Howard : a critical anthology. Westport, Conn, Greenwood Press, 1984. 73.-74.
[2] Robert E. Howard: A Fekete Kő. Fordította: Jónás János
[3] Uo.
[4] Uo.
[5] Utalást legalábbis nem találunk rá, hogy a novella valamivel korábban játszódna.

  • Borítókép: Greg Staples – The Black Stone (The Horror Stories of Robert E. Howard, 2008)
Scroll to top