Árnyak #3 beleolvasó – F. Paul Wilson: A fenyvesek

F. Paul Wilson, amerikai science-fiction és horror író 13 éves kora óta Lovecraft rajongó. A fenyvesek című novellájának főszereplője, régi barátját – egyetemi szerelmét – kíséri el Pine Barrensbe, aki azt állítja, hogy a jersey-i ördögről szóló kutatásai által visszatérhet a Miskatonic Egyetemre, ahonnét kirúgták. Nyomasztó utazásra indulnak az amerikai ősvadonba, ahol tragédiák, sötét titkok, a külvilágtól elzárkózott redneckek, na és persze rengeteg Moonshine várja őket. Ízig-vérig mítosztörténet, amely akár egy szerepjáték kalandként is megállná a helyét.

A fenyvesek az Árnyak az időn túlról #3 antológiában fog megjelenni Somogyi Gábor fordításában. Az Árnyak #3 első beleolvasójában ebből mutatunk egy részletet, az első fejezetet.

Az antológia már előrendelhető a Dunwich Market vegyesboltban. Illetve ne felejtsd el, hogy elindult az Árnyak az időn túlról 1-2 és az Arthur Machen kötetek utórendelése is!

 

* * *

 

Egy ördög nyomában

Ma szétlőttem az üzenetrögzítőt. Felkaptam a sörétes puskát, amelyet apám hagyott rám, és ripityára zúztam. Ostoba, értelmetlen tett volt, tudom, de szerintem ez jól illusztrálja a jelenlegi lelkiállapotom.

És jólesett. Ha nem lett volna az az üzenetrögzítő, az életem teljesen más irányban haladt volna. Akkor nem fogadhattam volna Jonathan Creighton hívását. Kevésbé lennék bölcsebb, de annál inkább boldogabb. És lenne legalább valami, ami emlékeztet az élet rendjére és értelmére.

Olyan ártatlan volt az üzenet, amelyet hagyott!

„Kathleen McKelston és Társai? Milyen jól hangzik! Hogysmint vagy, Mac? Itt Jon Creighton. A hétvégén arrafelé járok és szeretnék beszélni veled. Egy ebéd vagy egy vacsora mellett. Nekem bármelyik megfelel. Hívj vissza!” Majd megadott egy telefonszámot 212-es körzetszámmal.

Olyan egyszerű, olyan egyenes, ki gondolta volna, hová fog vezetni?

Végzed a dolgod napról napra, megtanulsz a szabályok szerint játszani, megveted a lábad valahol, hogy boldogulni tudj. Néha szerencsés vagy, néha semmi sem jön össze, de olykor megcsinálod a szerencsédet, és ezalatt elkezdesz gondolkodni azon, hogy néhány kérdésre választ kaptál, persze nem az összesre, de mégis úgy érzed, hogy most tanultál valamit, hogy most kézben tartod a sorsod, és ha jól kevered a kártyáidat, nem fog érni semmi meglepetés. Azt gondolod, ura vagy az életednek. Aztán jön egy Jonathan Creighton-féle, hogy mindezt porrá zúzza. Nem csupán a terveid, a reményeid, az álmaid – mindent, még a valóságról alkotott képed is.

A főiskola óta nem hallottam felőle, és ritkán jutott csak eszembe egészen addig a kora augusztusi napig, amikor hívott az irodámban. Felcsigázott, ezért visszahívtam, és leegyeztettem vele egy ebédet.

Ez volt az első hiba. Ha a legcsekélyebb részletével is tisztában lettem volna, hogy hová vezet ez a szimpla ebéd és egy régi főiskolai szerető, azonnal lecsaptam volna a kagylót és Európáig, vagy egészen Keletig meg sem álltam volna – bárhová elszöktem volna Jonathan Creightontól.

A Rutgers Egyetem gólyabálján találkoztunk még a hatvanas években. Talán tudatalatti kisugárzásunk hozott össze minket – akkoriban „rezgéseknek” neveztük -, amely felfedte kölcsönösen a másik előtt vidéki származásunkat. No nem öltöztünk meg viselkedtünk úgy, de akkor is csak két vidéki fajankó voltunk. Én Pemberton közeléből jöttem, ő Észak-Jerseyből, nem messze egy Gilead nevű helytől. Amúgy éles ellentétei voltunk egymásnak. Még mindig meglepődöm azon, mennyire kijöttünk egymással. Engem a karrier érdekelt, Jont pedig… nos, kicsit bohém volt. Csak úgy becézték, hogy Crazy Creighton, és rá is szolgált erre a névre nap mint nap. Sosem merült bele semmibe hosszabb időre, azonnal tovább állt, hogy az Új Nagy Dolgot keresse, még mielőtt a tömeg ráharapna. Egzotikus és rejtett dolgok érdekelték, azt mondta, az Igazságot keresi.

Így aztán, ahogyan sok, egymáshoz nem illő emberrel is megesik, menthetetlenül egymásba habarodtunk.

Másodévesekként összebútoroztunk egy apartmanba, távolabb a kampusztól. Ez volt az első kapcsolatom, és nem az a nyugis fajta. Rábukkant néhány furcsa könyvre; én is olvastam ezeket, és eltűrtem Jon hóbortjait, de a Pickman-nyomatoknál elszakadt a cérna. Volt valami mélyen nyugtalanító azokban a festményekben, amely túltett az általuk ábrázolt szörnyűségeken is. Jon nem vitatkozott velem. Szokásos leereszkedő módján szomorúan rám mosolygott, mintha csalódott volna bennem, amiért nem értem a lényeget, majd összetekerte és elrakta a nyomatokat.

Ami összetartott minket, hiszen egy évig együtt voltunk, az a személyes szabadság iránti elkötelezettségünk volt. Éjszakákon át beszélgettünk arról, hogyan lehetnénk teljesen urai a saját életünknek, és azon ötleteltünk, miként lenne mindezt megvalósítani. Hülyeségnek tűnik ez ma már, de akkor még a hatvanas években jártunk, és tényleg beszélgethettünk efféle dolgokról.

Kijártuk a második évet, majd szétváltunk. Nem került volna rá ilyen korán sor, ha Creighton nem nyúl a drogokhoz. Véleményem szerint ez vezetett minden autonómia feladásához, de Creighton azt mondta, nem lehetsz addig szabad, amíg nem tudod meg, mi valódi. És ha a drogok esetleg felfedhetik az igazságot, akkor ki kell próbálnia. De ez csak egy hippi maszlag volt, legalábbis én úgy éreztem. Utána már csak ritkán találkoztunk. Életét a kampuszon kívül töltötte, de valahogy mégis sikerült elvégeznie a főiskolát; antropológiából diplomázott, akkor hallottam utoljára felőle.

Ez viszont nem jelentette azt, hogy ne hagyott volna mély nyomot bennem.

Végső soron engem feministának lehetne nevezni. Nem tartozom egy szervezethez sem, nem vonulok fel az utcákon, de nem hagyom, hogy bárki is hátba támadjon szimplán azért, mert nő vagyok. Hiszek magamban, és részben ezt Jonathan Creightonnak köszönhetem. Mindig egyenlő félként bánt velem. Sosem csinált ügyet ebből – kimondatlanul bár, de intelligens, tiszteletre méltó és önálló emberként bánt velem. Azzá formált, aki most vagyok. És ezért mindig hálás leszek neki.

Ebéd. Rosario vendéglőjét választottam a Manasquan-öböl Point Pleasant Beachén, nem a látványa, főleg nem a kajája miatt. Creighton késett, és ez egyáltalán nem lepett meg. Nem bántam. Belekortyoltam a fröccsömbe és a visszatérő parti hajókat figyeltem, amelyek naponta indultak útnak olcsó holmikért. Aztán egy ismerős hang ragadott ki gondolataimból.

– Nos, Mac, nem sokat változtál.

Megfordultam és megdöbbentem a látványtól. Alig ismertem fel Creightont. Mindig is girhes-göthös alakja volt, de vajon ez a kövér, szakállas, szinte kerubi alak tényleg ő lehetett?

– Jon? Te vagy az?

– Az egyetlen – mondta, és kitárta a kezét.

Megöleltük egymást, majd leültünk az ablak mellé. Ahogy lehuppant az asztal túloldalára, hívatta a pincért és a poharamra bökött.

– Két sört nekem és egyet a hölgynek.

Első pillantásra úgy tűnt, hogy Creighton a plusz súlytól végre egészségesebbnek néz ki. Haja még mindig sűrű volt és sötétbarna, de kerekded, vörös orcájának ellenére szeme beesett volt és túl csillogó. Kedélyes volta ellenére megbújt valami nyomasztó a viselkedésében. Vajon még mindig drogozott?

– Negyed évszázada nem láttuk egymást – szólalt meg. – Hihetetlen, milyen sok idő eltelt azóta. Az évek azonban jót tettek veled.

Nos, ez talán igaz volt. Nem festettem a hajam, a vörös hajszálak közé bizony már szürke is keveredett. De mindig is fiatalos arcom volt. Nem sminkeltem magam, nem volt rá szükségem élénk színeim és szeplőim miatt.

– Veled is.

Ami nem volt igaz. Nyitott inggallérja kopott volt már, és úgy nézett ki, mintha már háromszor is mosatlanul vette volna fel. Tweed sportkabátja viseltes volt a könyökénél és egyébként is két számmal kisebb.

Elfogyasztottuk az italainkat, az előételt és a főétel nagy részét, miközben kifaggattuk egymást. Beszámoltam az én kis könyvelői cégemről, a házasságomról és a nemrég történt válásomról is.

– Gyerek nincs?

Megráztam a fejem. A házasságom tönkrement, a válás maga volt a rémálom. Nem akartam beszélni róla.

– De elég legyen belőlem – váltottam témát. – Veled mi a helyzet?

– Hinnéd, hogy pszichiáter lettem?

– Ne már – döbbentem meg, képtelen voltam hazudni. – Ezt nem gondoltam volna!

Az a Jonathan Creighton, akit én ismertem, túl excentrikus és magának való volt ahhoz, hogy el tudjam képzelni pszichoterapeutaként. Jonathan Creighton másokon segít, hogy össze tudják szedni magukat? Szinte nevetséges gondolat.

Pedig ő volt az, aki nevetett – mégpedig kedvesen.

– Igen. Nehéz elhinni, de mesterdiplomát szereztem, később doktorátusit is. Praktizáltam is.

Hangja ekkor elcsuklott.

– Miért beszélsz múltidőben? – kérdeztem.

– Nos, igen. Nem jött össze. Elszámítottam magam. De a probléma tulajdonképpen bennem volt. Egyfajta valóságterápiát használtam, de nem forrta ki magát. Rájöttem végül, hogy miért nem: mert nem tudom, hogy végső soron mi is a valóság. Senki nem tudja.

Mindez ismerősen csengett már. Próbáltam elviccelni a dolgot, még mielőtt mélyebben belemásznánk.

– Nem azt mondta egyszer valaki, hogy a valóság az, ami elragad téged, amikor lehunyt szemmel járkálsz?

Creighton mosolyába ismét az a leereszkedés vegyült, amellyel oly sok embert idegesített.

– Igen, valaki biztos mondott efféléket. Bárhogy is legyen, eldöntöttem, hogy megtalálom a választ arra a kérdésre, hogy mi is a valóság. Sokat utaztam. Kikötöttem egy helyen, a Miskatonic Egyetemen. Hallottál már róla?

– Massachusettsben, ugye?

– Igen, ott. Egy kisvárosban, Arkhamben. Folytattam az antropológiai tanulmányaimat, végül is az volt az alapszakom. De most eljöttem onnan, hogy könyvet írjak.

– Könyvet?

Kezdett úgy hangzani, mint egy kettétört élet. De hát ezen nem kellett volna meglepődnöm.

– Micsoda üzlet! – folytatta, szeme csillogott. – Egy csomó pénzt kaptam többek közt a Rutgerstől, a Princetontól, az Amerikai Folklorisztikai Társaságtól és a New Jersey Történelmi Társaságtól, hogy írjam meg a könyvet!

– Miről fog szólni?

– A népmesék eredetéről. Kiválasztok néhányat és visszakövetem a gyökerükig. És itt jössz te a képbe.

– Ó!

– Fontos fejezetet szánok a jersey-i ördögnek.

– Egy csomó könyv szól a jersey-i ördögről. Miért nem…

– Konkrét források után kutatok, Mac. Elsőkézből akarom venni az összes információt. Semmi utánközlés. Eredetinek kell lennie.

– És miben segíthetek?

– Ugye te is egy fenyveslakó vagy, nem?

Elöntött a sértődés. Noha az emberek manapság bizonyos fokú büszkeséggel nevezik magukat így, sőt, láttam már lökhárítóra ragasztott matricákat „Piney Power” felirattal is, néhányunkat mégis dühített, ha egy kívülálló szólított így minket. Amikor még kislány voltam, pejoratív értelemben használták. Mint a „kagylókaparókat” a parton. Szavakon lovagoltunk. Hivatalosan a többgenerációs bennszülötteket nevezték így, akik a 70-es főúttól délre eső Pine Barrens területén laktak. Ki nem állhattam ezt a szót. Számomra ez olyan volt, mintha valakit rednecknek1 hívnának.

Ami, hogy őszinte legyek, nem járt messze az igazságtól. Az igazi „pineyk” szegény, vidéki népek, gyakran farmokon dolgoznak és alantas munkát végeznek az áfonyás földeken és mocsarakban; sokan köztük tényleg vörös nyakú. Sokan iskolázatlanok, vagy ha nem, aluliskolázottak. Akik megengedhetik maguknak, tipikusan kisteherautót vezetnek puskatartóval a hátsó ablaknál. Sőt, déli akcentussal beszélnek. Jersey-i parasztok. Vidéki bugrisok az észak-keleti ipari centrumban. A múlt maradványai.

Fenyveslakók.

– Ki mondta ezt neked? – kérdeztem oly közömbösen, amennyire csak tudtam.

– Hát te. Az iskolában.

– Tényleg?

Megdöbbentett, hogy mennyire eltávolodtam a gyökereimtől. Ijedt, naiv, önbizalommal küzdő elsőévesként talán tényleg fenyveslakóként gondoltam magamra. Manapság azonban sosem említem ezt a szót, sem magammal, sem mással kapcsolatosan. Főiskolázott nő voltam; tiszteletre méltó szakember, aki steril észak-keleti akcentusban beszél. Senki nem tekintene engem jó esetben fenyveslakónak.

– Nos, ez csak egy tréfa volt – tettem hozzá. – A felmenőim odavalósiak, de én nem tekintem magam annak. Kétlem, hogy segíteni tudnék.

– Ó, dehogynem! A McKelston nagy név Pine Barrensben. Mindenki ismeri. Sok rokonod él ott.

– Igazán? Honnan tudod?

Hirtelen olyan szégyenlősen nézett rám.

– Mert már jártam arrafelé néhányszor mostanában. Senki sem nyílt meg előttem. Kívülálló vagyok, nem bíznak bennem. Válaszok helyett a bolondjukat jártatták velem. Azt mondták, nem tudják, miről beszélek, de ismernek valakit, aki segíteni tud, és végül csak körbe-körbe jártam. Múlt hónapban két álló napig bolyongtam ott kint. Elhiheted, mennyire megijedtem; azt hittem, sosem találok ki.

– És nem te lennél az első. Sokan, köztük tapasztalt vadászok, akik arra a vidékre keveredtek, sosem tértek vissza Barrensből. Jobb, ha te is távol tartod magad.

Átnyúlt az asztalon és megszorított.

– Muszáj segítened, Kathy! Az egész jövőm ezen áll vagy bukik.

Ledöbbentem. Mindig Macnek nevezett. Még az ágyban sem hívott soha Kathynek. Finoman kiszabadítottam a kezem és azt mondtam: – Ugyan, Jon…

Hátradőlt, és a köröző sirályokat nézte az ablakon át.

– Ha ezt jól csinálom, ha valami meghatározó dolgot csinálok, talán visszamehetek a Miskatonicra, hogy be tudjam fejezni a doktori disszertációmat.

Rögvest gyanakodni kezdtem.

– Mintha azt mondtad volna, hogy eljöttél a Miskatonicról. Miért nem mehetsz vissza enélkül?

– „Szabályszegés.” – mondta. Még mindig a távolba nézett. – Az öreg majmok az ókor tanszéken nem nézték jó szemmel, ahová a kutatásaim vezettek.

– Ezzel a „valóság” dologgal kapcsolatban.

– Igen.

– Ők mondták ezt?

Most rám nézett.

– Nem kifejezetten, de én biztos vagyok benne. – Előrehajolt. A szemét még sosem láttam ennyire csillogni. – Könyveket és kéziratokat tartanak ott hét pecsét alatt; közülük bizonyos ritka kötetek olyan időkből származnak, amelyeket a legtöbb tudós történelem előttinek nevez. Sikerült bejutnom oda egy hamis belépővel. Elképesztő, amit azokban a széfekben tárolnak, Mac. Hihetetlen! Vissza kell jutnom. Segítesz nekem?

Megdöbbentett ez a hév. És meg is ijesztett.

– Mit kellene tennem?

– Tarts velem Pine Barrensbe! Néhány útra. Ha ott vagy velem, a többiek beszélni fognak a jersey-i ördögről. Aztán már menni fog egyedül is. Minden, amire szükségem van, az csak néhány egyenes válasz azoktól az emberektől, és végre meglesznek az elsődleges forrásaim. Talán képes leszek leásni a mítosz gyökeréig! Megemlítelek a könyvben, fizetek is neked, bármit kérhetsz, Mac, csak ne hagyj faképnél!

Mire befejezte, már-már őrjöngött.

– Nyugi, Jon! Nyugi. Hadd gondolkozzak.

Az adózási időszak véget ért, a nyárra elég szellős volt a naptáram. De még ha tömve lett volna a határidőnaplóm… őszintén, ez a munka kevésbé volt már olyan kielégítő, mint a kezdet során. A kihívás, hogy legyőzzem az üzleti élet előítéleteit és kételyeit egy női könyvelővel szemben, az ügyfélállomány kiépítésének izgalma, mind odalett. Mostanra minden rutinossá vált. Ráadásul a házasságomnak is annyi. Gyerekem sincs, akit felnevelhetnék. Be kellett látnom, hogy az életem pillanatnyilag üres. Miért ne fordíthatnék egy kis időt arra, hogy feltárjam a gyökereimet és segítsek Crazy Creightonnak, hogy ismét sínre tegye az életét, már ha ilyesmi lehetséges? Ha elfogadom az alkut, talán a saját életem is új megvilágításba kerülhet.

– Nos, rendben, Jon. Benne vagyok.

Creighton szeme felcsillant örömében, és ez a ragyogás különbözött attól a lázas fénytől, amelyet találkozásunk óta láttam rajta. Mindkét kezét felém nyújtotta.

– Meg tudnálak csókolni, Mac! El nem tudom mondani, mennyit jelent ez nekem! El sem tudod képzelni, mennyire fontos ez nekem!

Nem tévedett. Lövésem sem volt róla.

 

* * *

 

Az antológia már előrendelhető a Dunwich Market vegyesboltban. Illetve ne felejtsd el, hogy elindult az Árnyak az időn túlról 1-2 és az Arthur Machen kötetek utórendelése is!

A beleolvasó a korrektúra előtti szövegből származik, az itt előforduló esetleges helyesírási hibák a könyvben már nem fognak szerepelni.

  • Borítókép: Dylan Garrett Smith (Instagram)
mm
“Never Explain Anything” ― H.P. Lovecraft
Scroll to top