Averoigne-i krónikák #5 – Robert E. Howard: A félelem kertje

A félelem kertje (The Garden of Fear) 1934 júliusában jelent meg a rövid életű, mindössze öt lapszámot megélt amerikai amatőr magazinban, a Marvel Tales-ben (a kiadvány Marvel Tales of Science and Fantasy néven is ismert). Egyike annak a történetsorozatnak, amelyet Robert E. Howard James Allison előző életeivel összefüggésben vetett papírra. A Félelem kertjén kívül, Howard életében csak egyetlen kész Allison-történet,  A Féreg Völgye (The Valley of the Worm) jelent meg a Weird Tales-ben, szintén 1934-es dátummal.

James Allison figuráját leginkább Jack London inspirálta az 1915-ben megjelent, The Star Rover című regényével, amelyben egy bebörtönzött és kínzásoknak alávetett professzor, Darrel Standing emlékszik vissza előző életére. Howard sorozata egy megnyomorodott – mint ahogy az a Marchers of Valhalla című történetből kiderül –, fél lábát elvesztett texasiról szól, aki hosszú lefolyású betegségben szenved és éppen a halálra vár.  Egyetlen vigasztalása, hogy olyan élő módon képes újra átélni inkarnációit, hogy konkrét és éles képekben látja korábbi életeinek legfontosabb részleteit. Az Allison-történetek többsége (az olyan hangulatos darabok is, mint például a Black Eons vagy a Tower of Time) azért sem került kiadásra, mert Howard nem fejezte be őket, fragmentumokként más szerzők egészítették ki a részleteket teljes történetekké, ám a végeredmény így is figyelemre méltó. Ahogy azt már a Howard-életmű rajongói megszokhatták, az Allison-történetek is többnyire borús, északi tájakra, olyan távoli érákba vezetnek, vetítik vissza az inkarnációkat, ahol Howard  képzelete egyébként is szívesen kalandozott: Skócia még nem civilizált történelmébe (Piktföld), a pre-keresztény Írországba[1], germán erdők mélyére, elképzelt, prehisztorikus királyságokba, ahol főként a Conanhoz hasonlítható erőteljes barbár karakterek állnak a középpontban.

A Howard által elképzelt, az emberiség írott történelmét megelőző állapotok némiképpen idealizált, mégis megragadó ábrázolása keveredik a bibliai és germán-kelta mitológia hitvilágának bizonyos elemeivel. Sőt, néhol a francia dekadensek és a brit romantika témáiból merítő fantáziájával is.

A félelem kertje az egyik legjobban sikerült Allison történet, amely magyarul is megjelent – igaz, prehisztorikus témája miatt némileg „a levegőben lógva” – a Delta Vision Cormac Mac Art és a vikingek című gyűjteményes kötetében 2012-ben, a fordítást Pócsi István készítette.

A novella egy meglehetősen erős felütéssel kezdődik, amelyben Howard a reinkarnációs emlékezés okkult képességével foglalkozik, megpróbálva egy merész filozófiai asszociáció segítségével megalapozni és hitelessé tenni a novellában kibontakozó eseményeket.

„Mind emlékszünk az életünkre; én az előző életeimre emlékszem. Éppúgy, ahogy egy hétköznapi egyén fel tudja idézni magában saját gyermek-, kisfiú- vagy ifjúkori énjét, én azokat az énjeimet idézem föl, akik rég elfeledett időkben voltak azonosak James Allisonnal. Hogy ez miért van így, arra nem tudok magyarázatot adni ahogyan a természet milliárdnyi más jelenségére sem, melyekkel naponta szembesülök én és minden halandó; ám ahogy itt fekszem, várva, hogy a halál megszabadítson hosszú betegségemtől, tiszta és biztos tekintettel látom át a mögöttem húzódó életek hatalmas körképét.” [2]

A továbbiakban texasi ágyán a halált váró James Allison egy eseményre emlékszik vissza, amely az egyik előző életében történt, mikor„ Hunwulf voltam, az aranyhajú aesirek közül, akik az árnyas Asgard jégmezőiről bocsátották ki évszázados vándorutakra kék szemű törzseket a világ minden szegletébe, hogy különös helyeken hagyják hátra a lábuk nyomát.”[3] Idő szerint indoeurópai törzsek feltételezett szétvándorlásának periódusában vagyunk, tehát körülbelül 2000 évvel Krisztus születése előtt; a párhuzamos, írott történelmet tekintve nagyjából az egyiptomi középbirodalom kezdetének időszakában. Howard egy meglehetősen sztereotip, mégis, a maga keresetlen formájában is hatásos képpel ágyaz meg a korszak hangulatának:

 „Ó, kegyetlen kor volt ez, zord és véráztatta élet, a gyengék hamar elhullottak. Semmi szelíd vagy gyengéd nem volt bennünk, szenvedélyeink olyanok voltak, akár a vihar, a csaták heve és tombolása, az oroszlán párviadala. Szerelmünk éppen olyan rettenetes volt, mint gyűlöletünk.”[4]

Hunwulf, a Conan alakjához hasonlítható szőke és kék szemű Gudrunnal, nem kevésbé harcias, ugyanakkor csak a trójai Helénához hasonlíthatóan gyönyörű kedvesével járja a történelem előtti Észak-Európa (?) hegységeit és pusztáit. Elszakadtak a törzsüktől, mivel Gudrunt a törzs egy másik harcosának ígértek, ezért Hunwulf csak éles baltája közreműködésével vehette feleségül kedvesét. Hamarosan megtörténik a kultúrák találkozása is: „[A]lászálltunk a déli ereszkedőkön, és a sziklák között sárkunyhós faluhoz értünk, amit békés, barna bőrű népek laktak, kik különös nyelvet beszéltek és furcsa szokásoknak hódoltak.” – Meséli Hunwulf James Allisonon keresztül, aki mintegy modern tudásával színezi át a történelem előtti harcos emlékezetét. Az egész novella folyamán nagyon érdekes az a megoldás, ahogy Howard összeolvasztja a két fő alak – Allison és Hunwulf – nézőpontjait:

 „Szükségszerű nemcsak arról beszélnem, amit Hunwulfként láttam, de arról is, amit James Allisonként, mivel Hunwulf csak homályosan volt képes megérteni a látványt, és nem is tudná leírni egyáltalán. Én, mint Hunwulf, semmit sem tudtam az építészetről. Az egyedüli emberkéz emelte hajlékok, amiket valaha láttam, népem lóbőr sátrai voltak, az árpaevő emberek nádfödeles sárkunyhói, és más, hasonlóan primitív törzseké.”[5]

A Howard-i hagyományokhoz hasonlóan, a cselekmény meglehetősen gyorsan mozgásba is lendül, a falusiak a nyelvi korlátok ellenére megpróbálják közölni az újonnan érkezettekkel, hogy szörnyű veszély közeleg.  Egy fekete alak szinte azon nyomban le is csap az égből, hatalmas szárnyai végével leüti Hunwulfot és magával viszi Gudrunt. Hunwulf elrabolt kedvese üldözésébe fog; ekkor kapunk némi ízelítőt a prehisztorikus fauna legjellemzőbb elemeiből:

„Oly gyorsan haladtam a csillagfényben, amennyire csak tudtam, ügyet sem vetve a préda után járó vadállatokra – legyenek bár barlangi medvék vagy kardfogú tigrisek. Néha kavicsot hallottam csikordulni puha, lopakodó mancsok alatt; szilaj, sárga szempárokat láttam izzani a sötétben, és osonó árnyalakokat pillantottam meg.”[6]

Végül Hunwulf elhalad egy legelésző mamutcsorda mellett is, amelynek később lesz meg a nem várt jelentősége. Egy sziklákkal körbeölelt völgyben Hunwulf egy különös, zöld kövekből rakott hengeres tornyot talál, körülötte rendkívül bizarr virágok kelyhei emelkednek.

“Így Hunwulfként csak annyit tudnék mondani, hogy egy hatalmas kunyhót láttam, aminek szerkezeti mivolta felfoghatatlan volt számomra; de James Allisonként tudom, hogy egy torony volt az, körülbelül hetven láb magas, valami különös, fényesre csiszolt zöld kőből, amelynek anyaga a féláttetszőség illúzióját keltette.” [7]

 Howard meglehetősen sokáig időz a különös virágok leírásánál is, mielőtt még megjelenne a torony lakója, akire a novella fő fordulata fog építeni:

„A szirmok haragvó karmazsinszínűek voltak, akár a nyílt seb. Száruk olyan vastag volt, mint egy ember csuklója, színtelen és már-már átlátszó. Méregzöld leveleik lándzsát formáltak, és hosszú, kígyószerű kacsokon lógtak. Egész megjelenésük visszataszító volt, és azon tűnődtem, vajon mit rejtegethet sűrű bozótjuk.”[8]

Egy történelem előtti világban emelkedő torony vérivó virágokkal: néhány ecsetvonásból összedobott, mégis megkapó kép, amely hangulatában már-már Arnold Böcklin szürreális és szimbolista tájképeit idézi.

„Olyan volt az egész, mint egy álombéli látomás: egyik oldalt a hófödte sziklák tartják vállukon a bárányfelhős eget, a távolban az álmos tó, és az a bámulatos zöld torony az élénkpiros mező közepén.”[9]

Végül megjelenik a torony lakója, egy magas, erőteljes ember, akinek bőre „[F]ekete, akár a fényes ébenfa, de a jegy, ami emberforma lidércképpé tette, a vállára hajló denevérszárny volt.”[10] A lidérc-szerű alak magával viszi az egyik elfogott falusit, repülés közben leejti, a növények pedig azonnal szárazra szívják a szerencsétlen áldozatot, csupán egy sápadt, összeszáradt vázat hagyva mementóul. Hunwulf rájön, hogy nem lesz képes elérni a tornyot, mielőtt a virágok el nem ragadják és az utolsó cseppig ki nem szívják a vérét. Annak ellenére, hogy Howard meglehetősen állatiasnak és primitívnek ábrázolja a prehisztorikus vadász (harcos?) figuráját, Hunwulfnak mégis megadja a kellő képzelőerőt ahhoz, hogy sikerrel fordítsa saját hasznára a természetet. A novella feloldása meglehetősen egyszerű, és Howard néhány más történetéhez hasonlóan talán elsietett is, még a hely és az idő lehetséges törvényszerűségeit alapul véve is alig hihető, ugyanakkor mégsem abszurd annyira, hogy nevetségessé váljon. Hunwulf megközelíti a mamutcsordát, tüzet gyújt, majd a megriasztott, vágtató állatok, akiket sikerrel a torony irányába hajt, letapossák a vámpírnövényeket; felmászik a toronyba, éles baltájának egyetlen csapásával – és az elrabolt Gudrun barbár harcosokat megszégyenítő erejének segítségével – megszabadul a denevérembertől. A novella voltaképpeni története, és főképpen lezárása meglehetősen banális, mégis, A Félelem kertje, a maga nemében remekmű. Hogyan éri el ezt Howard?

Természetesen, mint történeteinek többségében, jelen esetben sem a történet „váratlan fordulata” vagy  az akció maga, ami igazán lenyűgöző.  Nem az a mód, ahogyan a vadember elhárítja a veszélyt, nem is a hangulatteremtő leírások elevensége miatt nagyszerű a novella – hiszen Howard sokkal kevésbé cizellált képeket használ, mint két, nagy becsű pályatársa Lovecraft és Smith. A félelem kertjében az a leginkább figyelemreméltó, hogy Howard  zseniális gondolati keretben ágyazott meg ennek a rövid – az eredeti valamivel több mint 6000 szó – történetben a fekete, szárnyas rém megjelenésének. A fekete lény valamilyen változatban Howard több történetében is feltűnik, és minden alkalommal veszélyt, fenyegetést hordoz – szembetűnő, hogy mennyire hasonlóak Lovecraft éji-huhogányaihoz. Lovecraft, Howardhoz hasonlóan rémálmok lényeiként írja le őket, amelyek levelei szerint meg is jelentek egy-egy álombéli tapasztalásban. Howardnál hasonló teremtmények jelennek meg az Almuric című regényében, a Fekete part királynője (The queen of the Black Coast) című Conan-történetben, de Solomon Kane is hasonló teremtményekkel küzd meg a Szárnyak az éjben (Wings In the Night) című történetben.

Ez a szárnyas alak meglehetősen furcsán mutat egy olyan környezetben, ahol kardfogú tigrisek lopakodnak és mamutcsordák vándorolnak, de még különösebb a zöld kövekből rakott toronnyal és a vérivó virágokkal együtt. Mindez mégis működik. A novella tulajdonképpen egy gondolati játékot ír le arról, hogy a prehisztorikus ember hogyan eleveníthette meg egy nem racionális észleléssel azokat a démonokat és isteneket, amelyek elevenen éltek a hitvilágban, miként alkothatott álom, ébrenlét és képzelet, közel azonos jelentőségűként megélt tapasztalása szerves egységet. A félelem kertjének egyik legkiválóbb passzusában Allison, a modern texasi ember elképzeli, vajon miféle csodákat tartalmazhat a torony, mi lehetett a denevérszárnyú faj története, a varázslás, vagy ősi tudomány miféle titkait rejtették oda. Ha lenne rá esélye, akkor megtalálná a módot, hogy kibetűzze a feliratokat a toronyban.

Miközben az egész jelenetet Hunwulf szemén keresztül szemléli, Allisonnak az is feltűnik, hogy a szárnyas lény a görög mitológia hárpiáinak emlékeit idézi, valamint más mitológiákban szereplő angyalokét és démonokét. Hunwulf azonban nem gondolkodik mindezen, hiszen az ő világképében mindez egyáltalán nem különös. A (rém)álmok démoni vagy angyali arcú teremtményei nem képeznek elkülöníthető dimenziót a természet közönséges lényeitől, mindenre úgy tekint – legyen az bármennyire is fantasztikus vagy a mindennapi tapasztalástól eltérő –, mintha magától értetődő volna egy misztikus erőkkel áthatott univerzumban.

Felmerülhet a kérdés, hogy a novellának van-e a kalandos történeten és az egyszerű fordulaton túlmutató mondanivalója? Talán meglepő, de Howard már a bevezető sorokban világossá teszi, hogy a reinkarnációs motívum – legalábbis a novella narrátora, Allison számára – többet jelent a jelenlegi, halálra ítélt testből való menekülés halvány reményénél:

„Emlékeim azonban nem érnek itt véget. Egyre mélyebbre és mélyebbre nyúlnak, egészen ősrégi távlatokba, melyeket nem merek firtatni, oly szédítő szakadékba, mely túl sötét és borzalmas ahhoz, hogy az emberi elme fürkészni merje. Azt mondom nektek, az egyéniség sohasem vész el, sem a fekete üregben, amelyből hajdan vakon és visítva előmásztunk, sem a végső nirvánában, amibe egyszer mind beleveszünk majd –és amit futólag megpillantottam a távolban; ragyogó volt, akár egy kéklő, alkonyi tó a csillagok hegyvidékén.”[11]

 

 * * *

 

[1] Howard anyai ágon skót és ír felmenőkkel rendelkezett.
[2] Robert E. Howard: A félelem kertje. Ford. Pócsi István. In. Uő: Cormac mac Art és a vikingek.  227-245. (227.)
[3] Uo. 228.
[4] Uo. 230
[5] Uo. 235
[6] Uo. 233
[7] Uo. 235
[8] Uo. 236
[9] Uo. 237
[10] Uo.
[11] Uo. 228.

 

Scroll to top
The Black Aether