A ház, amely sosem lakatlan – Michael Talbot: Night Things

Csakúgy, mint a filmek esetében, regények között is akad olyan, amely bár megjelenésekor nem válik instant világsikerré, de az évek múlásával, jobbára szájhagyomány útján olyan hírnévre tesz szert, ami miatt egy réteg kedvencévé válik. Azonban, míg a filmek esetében a VHS (vagy később DVD) terjesztés lehetővé teszi, hogy azok, akik lecsúsztak a mozis vetítésről is megnézhessék az alkotást, könyveknél sokszor a kiadó úgy véli, nem térülne meg évekkel később újranyomni egy kötetet, ha az elsőre nem fogyott kimagaslóan jól. A Night Things is sokáig ebbe a kategóriába tartozott. Számos avitt horrorrajongó nyilatkozott róla elismerően, és emlegette úgy, mint a nyolcvanas évek horror-regény dömpingjének egyik méltatlanul elfelejtett darabját, az eredeti 1988-as kiadás viharvert példányait pedig horribilis összegekért lehetett megkaparintani. Aztán 2015-ben a Valancourt Books kiadó, amely zászlajára tűzte az obskúrusabb horrorkötetek gondozását, újra kiadta a Paperbacks from Hell sorozat keretein belül, majd két évre rá az Audible közreműködésévével megjelent a hangoskönyv változat is, így a regény mostanra könnyebben elérhetővé vált, mint valaha. Elsősorban a hangoskönyv változatra hagyatkoztam, azonban tartalmi eltérés nincs a nyomtatott és audio változat között.

A Tó Házat, a 160 szobás kastélyt, egy elmebeteg nő építtette még a viktoriánus korban az Adirondacks hegységben. Lépcsői nem vezetnek sehova,  különös szobáit úgy tervezték, hogy összezavarják az érzékeket, labirintus-szerű  folyosói a végtelenbe nyúlnak, és évszázados  történelmében egymást érik az erőszakos halálesetek. Lauren Montgomery, a fia Garret, és újdonsült rock-sztár férje, Stephen Ransom csak nemrég érkeztek a Tó Házba, egy hosszú és nyugodt nyárban reménykedve. Amit nem tudhatnak, hogy bérelt otthonuk valójában egy kirakós-szerű útvesztő, amelynek közepén valami kimondhatatlanul gonosz bújik meg.

A rémirodalomban jártas olvasó valószínűleg már a fülszöveg alapján rengeteg párhuzamot találhat Talbot regényének alaphelyzete és több ismert horror klasszikus között. Az apa-anya-fiú hármas nagymúltú épületbe költözik a civilizációtól távol, akárcsak Stephen King Ragyogásában, mégpedig  ódon viktoriánus udvarházba, amelynek különös és morbid története van, csakúgy mint Shirley Jackson Hill House Szelleme regényében, az épület kialakítása pedig logikátlan és érhetetlenül bonyolult, pont mint a valóságban is létező Winchester kastély esetében.

Talbot tagadhatatlanul klasszikusokból inspirálódott, és épít is az általuk megteremtett, vagy popularizált elemekre. Ezt mégis eredeti módon teszi, mivel belekeveri saját, igencsak egyedi világlátását és gyermekkori élményeit is.

Michael Talbot a horrorregények mellett számos tudományos és áltudományos értekezést is publikált, amelyekben párhuzamot von az ősi miszticizmus és a kvantummechanika törvényszerűségei közé. Bár sajnos nagyon fiatalon hunyt el – mindössze 38 éves volt, amikor 1992-ben leukémiában meghalt –, több könyvet is írt a természetfeletti kutatásáról: Mysticism And The New Physics, Beyond the Quantum, Your Past Lives – A reincarnation Handbook. A legátfogóbbnak vélt, és egyben utolsó munkája, az 1992-ben megírt Holografikus Univerzum megjelent magyarul is az EzVan Kiadó gondozásában 2009-ben Szűcs Károly, Szűcs Zsolt és Szilveszter Gabi fordításában. Továbbá rendíthetetlenül hitt az UFO jelenségek valódiságában, a szinkronicitás létezésében, a tudat valóságra gyakorolt hatalmában és a reinkarnációban.

Ezek után nem csoda, hogy a Tó Ház folyosóin sem csak holmi bosszúálló kísértetek járnak, és a szereplők viszonyulása a másvilági jelenségekhez túlmutat a szimpla megrökönyödésen. Talbot több interjúban is beszélt arról, gyermekkorában miként találkozott számára értelmezhetetlen paranormális eredetűnek vélt entitásokkal, amelyek egyszerre borzasztották el és nyűgözték le, így  érthető, hogy amikor a regény egyik főszereplője, a 12 éves Garret hasonló helyzetbe kerül, ő is, minden félelme és kétsége ellenére inkább megismerni igyekszik a jelenséget mint elfutni előle.

Ez valamennyit persze elvehet az ismeretlen adta fenyegetésből, de az író, talán a saját élményeiből merítve, jó érzékkel festi le a másvilági entitások megjelenésével járó abszurd behatásokat és sugallatokat, ezzel pedig megteremt egy egyszerre érdekfeszítő és titokzatos hangulatot, amely ha nem is egyértelműen ellenséges, de aggasztó annyira, hogy bár mind az olvasó, mind a szereplő többet akarjon tudni a házban megbúvó titokról, azért egy pillanatra se érezze biztonságban magát. A Night Thingsben ugyanis elsősorban a rejtélyen van a hangsúly. Talbot két korábbi regényével a háta mögött (The Delicate Dependency, The Bog) már gyakorlottan fokozza  a feszültséget és bonyolítja a történetet, biztos kézzel használva a zsáner adta építőköveket, hogy egy kellően komplikált fejtörőt alkosson.

A ház főbejárata fölött veretes latin nyelvű felirat áll – „In girum imus nocte et consumimur igni” (Éjjel lépünk be a körbe és felemészt minket a tűz) –, amelyet se a rocksztár nevelőapa, se az újságíró anyuka nem tud értelmezni. Bizonyos szobák furán összeácsolt szögeitől az újdonsült lakók szédelegve támolyognak a kijárat felé; akinek itt beugrik H. P. Lovecraft Álmok a boszorkányházban novellája, vagy a Tindalos kutyái Frank Belknap Longtól, az nincs egyedül.  A gondnoki pozícióra jelentkező helyiek között pedig felbukkan a környéken élő szótlan remete is, aki gyanakodva méregeti az újonnan érkezetteket.

Azt hiszem ezekből a példákból is látszik, hogy Talbot nem szégyell sablonokhoz nyúlni, de ezt annyira jó érzékkel teszi, hogy hiába lép színre relatíve korán a természetfeletti, annak valódi mibenléte és céljai a könyv utolsó harmadáig rejtve maradnak, sőt, miután a szereplők felfedezik, hogy lényegében miért is épült úgy a ház ahogy, és felfogják a háttérben megbúvó komplex misztikus erők működését, még akkor sem világos sem nekik, sem pedig az olvasónak, hogy pontosan honnan is érkezik majd az életükre törő fenyegetés.

A hangulat tehát remek, a tóparton magasodó ódon villa a környező erdőséggel, és a velejáró minden szériatartozékkal együtt teljesen ki van használva. Mi a helyzet a karakterekkel?

A regény, nem számítva a prológust és az epilógust, szinte kizárólag a házba érkező család szemén keresztül tárja elénk az eseményeket. Adott ugye Garrett a szorongó, de intelligens csodagyerek, aki rajong az űrhajókért, születésnapjára  csillagászati távcsövet kér – ebben némileg a már említett Lovecraftra ütött –, emellett kedvenc filmje az E.T, és a bokorban is UFO-kat keres. Vele együtt érkezik a sokat megélt, józan és szerető anyja Lauren, aki vagy azon aggódik, hogy különc fia miként viseli az életében beállt változásokat, vagy a saját jó szerencséjén ámuldozik, mivel váratlanul egy jóképű milliomos rocksztár felesége lett, aki ráadásul nem győz betelni vele. Végezetül pedig ott van Stephen, a magabiztos extrovertált vagány, aki mindent megtesz, hogy lenyűgözze Laurent és megszerettesse magát fogadott fiával; ennek érdekében még egy kastélyt is kibérelt a nyárra. Hármójuk viszonya közel sem felhőtlen, és a cselekmény előrehaladtával fokozatosan válik egyre feszültebbé. Azok az eleinte felszínes ellentétek, amelyekkel érkeztek, egyre inkább mélyülnek ahogy a ház különös atmoszférája beférkőzik a szereplők koponyájába, egy idő után valahogy magányosnak, kiszolgáltatottnak érzik magukat, hiába vannak szeretteik alig pár szobával arrébb. Ez persze ahhoz vezet, hogy a családtagok nem fedik fel egymás előtt baljóslatú sejtelmeiket, vagy nem számolnak be az átélt borzalmakról, aminek aztán meg is lesznek a következményei. Bár a szereplők egyike sem túl eredeti, vagy összetett jellem, de bemutatásuk elég részletes ahhoz, hogy megértsük a döntéseik mögött álló okokat, és megkedveljük őket annyira, hogy aggódjunk értük, amikor leszáll az éjszaka.

A párbeszédek jól működnek, jobbára életszerűek, ami külön elismerést érdemel, hiszen a dialógusok során nem egyszer bizarrabbnál bizarrabb jelenségek és teóriák kerülnek megvitatásra, amelyeket nem lehetett könnyű feladat úgy megírni, hogy ne váljanak akaratlanul is esetlenné. Sajnos ez nem mondható el a szereplők belső monológjairól, amelyeket kissé bő lére eresztettnek és mesterkéltnek éreztem. Lauren és Garrett nem ritkán hosszú perceken keresztül merengenek a múlt  eseményein, tépelődnek a jövőn, vagy merülnek döcögős filozófiai elmélkedésbe, aminek végeredménye csak valami banális tanulság lesz. A regény egyszerű nyelvezetétől ezek sajnos eléggé elütnek, és bár valóban szükségesek, hogy megismerjük az adott karakter hátterét, lélektanát, mégis ügyetlennek tűnnek a remek hangulatú leírások és gördülékeny párbeszédek mellett. Azonban Talbot javára legyen írva, hogy még az ellenszenvesebbnek szánt karakterek gondolatvilágából is megmutat valamennyit. Vagy egy monológgal, vagy egy visszaemlékezéssel, de némileg árnyalja őket, hogy ne csak egysíkúan rosszindulatú figurák legyenek.

A regény fináléja nagyszerű és egyben zavarbaejtő is. Nagyszerű, mert abszolút nem várt irányba viszi a cselekményt, ugyanakkor, a „nagy leleplezés” mégis logikusan kapcsolódik a korábban prezentált  kirakós elemeihez, így bár csavar egyet az eredeti felálláson, nem érződik megalapozatlannak. Ráadásul egy a modern horrorban alulhasznált mitológiát is beépít a történetbe, ez pedig számomra külön pozitív meglepetés volt. Zavarbaejtő, mert a leleplezés utáni tetőpont olyannyira grandiózus, annyi új elemet és erős képet rejt magában, hogy a történet itt lényegében 90 fokos fordulatot vesz, és fél lábbal átlép egy másik zsánerbe; ráadásul mindezt alig egy háromnegyed órába – 20-25 oldalba – sűrítve. Ez a fajta epikus léptékű finálé nem volt ritka a 80-as évek horrorjai között, mind regények, mind filmek esetében (elég, ha csak 1986-ban kiadott Stephen King-es AZ-ra, vagy a ’87-ben megjelent A kapu című filmre gondolunk), de érthető, ha valaki számára ez megtöri az addig gondosan felépített atmoszférát. Én a magam részéről élveztem ezt a harsány lázálom-szerű katarzist, de biztos vagyok benne, hogy lesz olyan olvasó/hallgató, aki besokall ennek töménységétől.

A Night Things egy szórakoztató és pörgős rémtörténet, ami jó alapokra építkezik, egy ügyesen megírt rejtély köré, szerethető, de kissé sablonos karakterekkel, és egy bombasztikus befejezéssel, amelyről le se lehetne tagadni, hogy a korának terméke. Bár nem különösebben brutális, és az elemi borzongást is csak alkalmanként ébreszti fel a befogadóban – bár ez nyilván szubjektív –, hangulata miatt mégis szívesen ajánlom azoknak, akik kedvelik a misztikus horror műfaját, vagy éreznek némi nosztalgiát a nyolcvanas évek iránt.

Scroll to top
The Black Aether