Egy ajánlat, amelyet nem lett volna szabad elfogadni – Bernard Taylor: The Reaping

“Amikor Tom Rigbyt meghívják a Woolvercombe Házba, hogy fesse meg egy fiatal nő portréját, az ajánlat túlságosan vonzó ahhoz, hogy visszautasítsa. Ám attól a pillanattól fogva, hogy megérkezik az elszeparált vidéki udvarházba, különös, megmagyarázhatatlan történések veszik kezdetüket. A borzalmas események magukkal ragadják, és mire felismeri a szerepet, amit neki szántak, már túl késő. Az iszonyat magvát már elültették, közeleg az átkos aratás ideje!”

Ezzel a hangzatos premisszával a hátsó borítóján jelent meg Bernard Taylor harmadik könyve, a The Reaping 1980-ban, és bár nem vált olyan sikeressé, mint a ’76-ben megjelent The Godsend, amiből 4 évre rá film is készült, de a ’77-ben publikált Sweatheart, sweetheart-al együtt ez is hamar ”réteg kedvencé” vált. Taylor igen termékeny író, akinek a könyvei rapszódikus kiszámíthatatlansággal jelentek meg a hetvenes évektől egészen 2017-ig. Annak ellenére, hogy nem tett szert világszintű hírnévre, a zsánerirodalom berkein belül szinte mindenütt megfordult. Karrierje során írt sitcomokat, színdarabokat, történelmi krimiket és romantikus regényeket (utóbbikat Jess Foley álnéven), azonban a legnagyobb népszerűségnek és legjobb kritikai viszhangnak egyértelműen a rémregényei örvendtek. A The Reaping sokak szerint az egyik legjobb ezek közül, igaz ellentétben a fentebb emlegetett The Godsend-el, vagy az 1988-ban kiadott Mother’s Boys című munkájával, aminek moziváltozatában Jamie Lee Curtis szerepel, ebből a könyvből sosem készült filmváltozat. Mégis volt annyira népszerű, hogy a Valancourt Books kiadó fantáziát látott egy 2019-es újranyomásban a Paperbacks from Hell széria keretein belül. Ahogy a korábbi kritikám esetében, ezúttal is elsősorban az újranyomással egy évben megjelent Audible hangoskönyv változatról írok, ami tartalmazza a regény teljes szövegét, leszámítva Will Errickson, a 2019-es kiadáskor hozzáírt előszavát.

A premissza után azt hittem, tudom milyen típusú történettel lesz dolgom.

Már vártam, hogy rögtön az elejétől kezdve vészterhes utalásokat kapjak a ház eredetére, hogy Taylor részletekbe menően taglalja majd furcsa hosszú történetét, hogy lépten-nyomon ismerős horror-archetípusok köszönjenek vissza rám. Azonban a könyv egy rövid, a jövőből visszatekintő, homályos és baljós utalásoktól hemzsegő bevezető után a főszereplő, Thomas Rigby személyére fókuszál. Ennek köszönhetően Thomas, aki a könyv egyetlen nézőpontkaraktere, a vártnál sokkalta összettebb figuraként jelenik meg.

Egyszerre ismerjük meg őt, mint szerető apát, rég halott feleségét gyászoló özvegyet, újdonsült párkapcsolatok között bukdácsoló férfit, és potenciálját ki nem használt művészt. Ez utóbbi minőségében keresi fel pont egy csalódástkeltő kiállításmegnyitó után, az alkotásai iránt rajongó bájos, de kissé modoros Mrs. Weldon, aki egy elképesztő összeget ajánl fel azért, hogy Tom egy pár napra lemenjen vidékre, és megfesse megbízója unokahugának portréját. Thomas persze bizarrnak találja a helyzetet, de egyrészt legyezgeti a hiúságát a dolog, másrészt viszolyog az egyedülléttől, ami várna rá, amikor gyermekei majd szétszélednek a nyári szünet alatt, ezért kötélnek áll.

Mivel a regény meglehetősen rövid, hangoskönyvként 8 perc híján hét óra, a nyomtatott változat pedig 256 oldal, így sejtettem, hogy az író nem öncélúan emeli ki főszereplője jellemét és előéletét, és ezek még fontos szerepet fognak kapni, azonban Taylor nagyon ügyesen tartott szinte a történet végéig teljes sötétségben. Ehhez az is hozzájárult, hogy ellentétben a kortárs rémtörténetekkel, az író nem érezte szükségét, hogy lépten nyomon új, sokkoló horror elemekkel rukkoljon elő, vagy túlságosan támaszkodjon a zsáner adta toposzokra. Sőt, ahogy haladunk előre a történetben, még az ajánlóban szereplő részletek is átértékelődnek.

Korán kiderül, hogy Woolvercombe házban sosem történt korábban gyilkosság, nem épült elhagyatott, pogány temetőre, de még csak nem is túlzottan romos, bár szó, ami szó, igencsak távol esik mindentől. A személyzet tagjai talán valóban kissé különcök, de nagyon is élőnek tűnnek, mi több a rejtélyes portré alany is hús-vér ember, egy látszólag teljesen átlagos fiatal lány.

Ha valakihez hasonlítanom kellene, Taylor a csöndes, precíz stílusával leginkább M. R. James pleasing terror hagyományait követi, annyi különbséggel, hogy a cambridge-i professzorral ellentétben, nem mélyed bele annyira az angolszász folklórba. A már ismert klisék helyett inkább meghökkentő, abszurd, szinte groteszk elemeket és jeleneteket használ, amelyeket elegáns visszafogottsággal, ambivalens módon tálal. Így, ahelyett, hogy egyértelműen fenyegetőek lennének, eleinte kényelmetlen zavarodottságot, majd később megmagyarázhatatlan szorongást keltenek a főszereplőben és az olvasóban egyaránt.

A portré alanya, Catherine hol nyom nélkül eltűnik, hol órákat késve jelenik csak meg, Thomashoz való viszonya pedig napszakonként váltakozik a kimért hűvösség, a kedélyes barátságosság, és az indokolatlan, bensőséges ragaszkodás között. A birtok erdejében egy furcsa öreg torony áll, amelynek környékén apácák kószálnak, akiknek tilos a bejárás az udvarházba. Egy ponton Thomas kocsikulcsai eltűnnek, egyre-másra nyugtatgatják, hogy ne aggódjon, majd előkerítik, addig se kell sietnie a festmény befejezésével, maradjon csak nyugodtan.

A történet során kitűnően fokozódik feszültség és búrjánzik a szorongató atmoszféra, ám ebből kifolyólag csak lassan tud kibontakozni a cselekmény. A regény körülbelül egynegyede az alaphelyzet megteremtése, és utána is sokáig csak diszkréten sejtet, a felszíni cselekményben nem jelenik meg de facto konfliktus. Erre még rátesz egy lapáttal, hogy Thomas udvarias angol úriemberként nem kutakodik a szükségesnél többet. Nem nyit be olyan szobákba, ahova nem szabadna, nem feszeget kínos kérdéseket, nem forszíroz kényes témákat, készséggel elfogad hamisan csengő válaszokat a bizarr események magyarázatául.

Elvégre, ha az embernek egy vagyont kínálnak egy rutinmunka elvégzéséért, hajlandó elnézni megbízója excentrikusabb szokásait.

A lassúság sok olvasónak kedvét szegheti, de szerintem ez pont a történet előnyére válik. Taylor szakértő pontossággal számolta ki meddig feszítheti a húrt, és mi az a pont, amin túl irracionális lenne, hogy a főhős csak passzívan reagáljon az őt körülvevő, egyre több furcsaságra. A jól ismert rémtörténeti klisé, miszerint a nehéz felfogású karakter életszerűtlen magabiztossággal ignorálja a veszély egyre direktebb jeleit, részben a helyzetek kétértelműsége, részben Thomas jól ábrázolt jellemhibái miatt sosem következik be. Főhősünk a középosztályi kényelemben elpuhult festő, szinte sosem cselekszik karakteridegen módon, amikor pedig egy ponton mégis így tesz, annak okai még a végjáték előtt kiderülnek.

A könyv amellett, hogy végig fenn tudja tartani a feszültséget, alkalmanként nem átall sokkolni is az olvasót, és bár Taylor ritkán nyúl ehhez az eszközhöz, ha mégis erre vetemedik, akkor az maradandó élményt nyújt. A birtok úrnője, a vénséges Miss Stewart és hálószobájának ábrázolása páratlanul visszataszítóra sikeredett, ráadásul a matróna különös, személyeskedő viselkedése méginkább viszolygást ébreszt az olvasóban. Taylor érzékletesen ír le szereplőket és helyszíneket, remekül teremt hangulatot, dialógusai, bár nem kiemelkedően elmések, vagy újítóak, mégis gördülékenyek, jól tükrözik a karakterek jellemét. A hangoskönyv narrátora Hannibal Hills, remek munkát végzett, ahelyett, hogy csak felolvasná a könyvet, az összes szereplőnek ad egy sajátságos hangot és akcentust, amivel sikerül nagyon is élővé tennie a jeleneteket. Fontos megjegyeznem, hogy a könyvben ugyan nem jelenik meg sem nyers erőszak, sem pedig explicit szexualitás, azonban az író pár ponton diszkréten, de hatásosan implikálja mindkettőt, vagy akár a kettő keverékét is, ami megrázóan hathat az erre érzékenyebb lelkületű olvasókra.

Egy misztikumra és nyomozásra alapuló történet a leleplezés pillanata után, mindenképp kell, hogy veszítsen az erejéből, és ez nincs másképp a The Reaping esetében sem. Taylor nagyon ügyesen variál a történeten azzal, hogy a pillanatban, amikor elkerülhetetlennek tűnik a konfrontáció, egyszerűen kiemeli a főhősét a kúria fojtogató légköréből, és első pillanatra úgy tűnik, megadja neki a boldog tudatlansággal járó happy end-et; ebben az idillben szabadítja rá újult erővel a borzalmakat. Thomas hiába hagyja maga mögött a megbízást, nem tud elmenekülni a következmények elől, és ezen a ponton elkerülhetetlen egy hosszabb információdömping a regényben; Taylor nagyon ügyel rá, hogy ne áruljon el a szükségesnél többet. Bárki hazudhatott, vagy félreérhetett dolgokat. Thomasnak ideje sincs a történteken elmélkedni, levonni a megfelelő következtetéseket, ugyanis színre lép az eddig a háttérben meghúzódó fenyegetés, oly módon, amire sem ő, sem az olvasó nem számított. Akik a misztikus vonal kibontását várják, esetleg egy összetettebb mitológiát, vagy látványosabb, természetfelettibb elemek felvonultatását, azok csalódni fognak. Bár a regény fináléjában tagadhatatlanul jelen van a „túlvilág”, sőt, még az említett angolszász folklór is felbukkan, azonban igencsak visszafogottan, az olvasó csak találgathat a pontos összefüggésekkel kapcsolatban.

A The Reaping valahol a misztikus thriller és a gótikus horror között mozog. Türelmesebb olvasóknak, a lassan beérő, feszült atmoszférájú horrorok kedvelőinek ajánlanám, akik szeretnek a főszereplővel együtt találgatni, elmerülni a paranoia és a kiszolgáltatottság érzésében.

Scroll to top
The Black Aether