Azilum #18 beleolvasó – Joe R. Lansdale: A hemzsegő ég

Joe R. Lansdale neve a magyar olvasóközönség előtt már jó ideje nem ismeretlen, Hap és Leonard kalandjait elbeszélő regényfolyamának több darabja magyar fordításban is kapható, emellett kisprózája visszatérő vendég a magyarul kiadott horrorantológiákban. Lansdale avatott mestere az akciódús, adrenalinpumpáló történeteknek, amikor pedig horror írására adja a fejét, akkor mindehhez bő kézzel porciózza a vért és a (hol élő, hol nem élő) hullákat.

Legjobb tudomásunk szerint Jebidiah Mercer még nem mutatkozott be Magyarországon. A sötét terhet cipelő tiszteletes nem hagyományos egyházfi: nem térít, nem prédikál, és a pisztolyt éppoly jól és sűrűn forgatja, mint a Bibliát. Lansdale sajátos humorral átszőtt novellájában a tiszteletes egy kortalan gonosszal birkózik meg, amelyet önző, felelőtlen emberek szabadítottak a világra egy emberhúsból készült varázskönyv segítségével.

A hemzsegő ég (The Crawling Sky) az Azilum #18 magazinban fog megjelenni Molnár András fordításában. Az Azilum #18 második beleolvasójában ebből mutatunk egy részletet. #NameTheTranslator

A magazin már előrendelhető a Dunwich Market vegyesboltban.

 

* * *

1. fejezet

Wood Tick

Wood Tick nem annyira település volt, sokkal inkább széles tarmező az erdőben. Jebidiah Mercer tiszteletes ébenfekete lovon ügetett be egy hűs, őszi napon a beborult ég alatt, melyen lassan úszó, puskacső-szürke felhők gyülemlettek össze; úgy tűnt, mintha hemzsegnének. Tapasztalata szerint soha semmi jó nem történik a hemzsegő ég alatt. Ómen volt, ő pedig nem kedvelte az ómeneket, mert eddigi tapasztalatai alapján egyik sem bizonyult jónak.

Egy város hitvány utánzatát látta maga előtt: keskeny agyagút és néhány épület, amelyeket nem annyira felépítettek, mint inkább összehánytak, összesen hatan voltak, közülük három délnek dőlt az északi szelek miatt, amelyek nekik nehezedtek. Egyikben kőből készült tűzhely volt, de leomlott, és senki sem vesződött az újjáépítésével. A kövek elhajított töltényhüvelyekként hevertek szanaszét. A kövek között az időtől megsárgult fű magasodott, sőt, még egy fácska is kisarjadt. Ott, ahol a tűzhely leomlása nyomán hézag keletkezett, volt egy darab ponyva, bizonyára egy sátorból vágták ki; feszesen odaszögezték és az évek során megsötétítette az időjárás.

A város közepén állt egy szekér, amelybe farácsokat rögzítettek, és nehéz, lapos teteje volt. Ló sehol. Tengelye a földön nyugodott, amitől a kocsi megbillent. A tiszteletes látta, hogy odabent egy hajlott férfi markolja a rácsokat és káromkodik, miközben fél tucat fiatal fiú, akik jó eséllyel rusnya felnőttekké cseperednek majd, kövekkel dobálja. Idős férfi üldögélt az egyik megdőlt épület roskatag tornácán egy botot farigcsálva. Még néhány ember tartózkodott odakint, akik a betegek lelkesedésével keltek át az utcán, ügyet sem vetve a fiúkra vagy a rácsos szekérben lévő férfira.

Mercer tiszteletes leszállt a lováról és egy hurkolófához vezette a megrogyott tornáccal szemben, majd a férfira nézett, aki farigcsált. A férfinak golyva nőtt a nyaka oldalán, ezt egy mocskos zsákkal kötötte el, amit az állkapcsa alá erősített meg a feje búbjához a kalapja alatt. A kalap széles volt és árnyékot vetett az arcára. Volt is mit eltakarni azon az arcon. Olyan vonásai voltak, amelyektől grimaszol az ember; az egyik dolog, amihez Isten biztosan értett, az ocsmánnyá tétel.

– Uram, kérdezhetek valamit? – szólította meg a tiszteletes a farigcsáló embert.

– Aha, honne.

– Az az ember miért van abban a ketrecben?

– Az ottan a’ Wood Tick dutyija. Ennyink van. Akartunk vón’ csinálni egyet, de hát nem nagyon kő’ nekünk. Aki annyira nagy gaztettet csinál, aztat fellógatjuk.

– Ő mit követett el?

– A’ csupán félkegyelmű.

– És az bűn?

– Ha mink úgy akarjuk. Folyton csak locsog és fecseg, osztán má’ beléuntunk. Régen még helyén vót az esze, oszt most má’ nincs. Nem tuggyuk, mi ütött beléje. Csak hablatyol a szellemekrű’, meg hogy az asszonya az lelépett, és hogy szerinte a szellemek kapták el.

– Szellemek?

– Úgy biz’ a.

Mercer tiszteletes a ketrec és a kődobáló fiúk irányába fordította a fejét. Ügyesen és erősen dobtak, továbbá nagy pontossággal.

– Ha kövekkel hajigálják, az aligha túl hatékony – állapította meg a tiszteletes.

– Hát, ha Isten nem akarta vóna félkegyelműnek meg hogy kövek céltáblája legyen, akkor tán okosabbnak teremtette vóna, meg hogy kevésbé higgyen a szarságokba’.

– Isten embere vagyok és egyet kell, hogy értsek önnel. Nem úgy tűnik, mintha Isten terve sok együttérzést tartalmazna. De az emberiség többre képes. Legalább megkímélhetnénk ezt a szegény flótást attól, hogy a gyerekek kővel dobálják.

– A seriff az nem úgy látja.

– És ki a seriff?

– Abbiza én vónék. Nem akar nekem galibát okozni, ugye?

– Csupán úgy vélem, nem szabadna egy embert rácsok mögé rakni és hagyni, hogy kövekkel dobálják

csak azért, mert félkegyelmű.

– Jó’ van, hát, magával viheti, csak osztán vissza ne hozza. Vigye magával, oszt’ én kieresztem.

A tiszteletes biccentett. – Ezt megtehetem. De előbb ennem kéne valamit. Hol tehetném meg?

– Elmehet Miss Maryhez, az a viskó úgy egy mérföldre lehet a várostól, és megfizetheti őtet, hogy összekotyvasszon valamit. De erős gyomor kő’ ahhoz.

– Nem a legjobb ajánlás.

– Nem biza. De asszem, én is összeüthetek magának némi húst pár garasért, ha megválik annyitól.

– Van pénzem.

– Az jó. Nekem nincsen. Összedobhatok egy kis lóhúst. Még tán épp jó arra, hogy megegyék. Még egy óra, és már megmérgezné magát.

– Amilyen étvágygerjesztőnek hangzik, talán betérhetnék Miss Maryhez.

– Gyökerekbű’ meg vadnövényekbű’ meg ilyenekbű’ csapja össze a kotyvalékait. Mindegy, mit dob össze, az ugyanolyan ízű, és a végén mindig támad a fosás. Látványra se valami szép fehérnép, de azér’ csak felkínálkozik, ha épp rákívánna.

– Nem. Megvagyok nélküle. Elfogadom a lóhúst, feltéve, ha nézhetem, ahogy megsüti.

– Jó’ van. Pont abbahagytam a farigcsálást.

– Készít valamit?

– Nem. Csak farigcsálok.

– De akkor mi célból csinálja?

– Há’ csak hogy örüljek, mi másér’. Szeretek farigcsálni.

* * *

Az öregembert, aki úgy árulta el a nevét a tiszteletesnek, mintha valami sötét titkot osztana meg, Judnak hívták. Közelebbről Jud még ocsmányabbul festett, mint a hurkolófa és a tornác távolságából. A bőrében a pórusai annyira tágak és mélyek voltak, hogy vizet tárolhattak volna, az orra pedig annyiszor eltörött, hogy balra-jobbra ingott, amikor beszélt. Sok foga hiányzott, ami pedig maradt, megbarnította a dohány és a szuvasodás. Kezei piszkosak voltak, ujjai még piszkosabbak, a tiszteletes pedig óhatatlanul elgondolkodott rajta, vajon miben nyúlkálhattak azok az ujjak.

Odabent a helyiség félredőlt és hiányzott néhány padlódeszka. A szoba túlsó végében fatüzelésű kályha állt, belőle cső emelkedett ki és átnyúlt egy nyíláson a tetőn, ahol befolyhatott az esővíz, és be is folyt, hiszen a kályha részben megrozsdásodott. Nagy súllyal nehezedett a megviselt padlózatra. A padló megereszkedett, és a tiszteletes számára úgy tűnt, mindössze egyetlen szétrothadt rost, egyetlen termeszharapás kell már csak, hogy a kályha berogyjon. A falon kampókra akasztva legyektől belepett lóhússzeletek lógtak. Néhány szelet kissé zöldnek tűnt, és sokukat penészréteg borította.

– Ez az a hús, amiről beszélt?

– Biz’ a – mondta Jud, és megvakarta mocskos golyvazsákját.

– Elég zöldesnek tűnik.

– Mondtam én, hogy romlik má’. Kő’ vagy sem?

– Megsüthetem én magam?

– Fizetni akkor is kő’.

– Mennyit?

– Kettő pénzt.

– Két dollárt az avas húsért, amit én sütök magamnak.

– Ha én sütöm, akkor is kettő.

– Maga aztán tud alkudni, Jud.

– Büszke vagyok az alkuszásomra.

– A higiéniával azért inkább ne vágjon fel.

– E’ micsoda? Vajmiféle célozgatás?

Mercer tiszteletes félrerántotta hosszú, fekete kabátját és megmutatta ikerrevolvereinek agyát. – Van az úgy, hogy az ember megtanul szeretni olyasmit, amit más napokon nem hajlandó eltűrni.

Jud szemügyre vette a revolvereket. – Mond valamit, tiszteletes. Aszittem, maga csupán szócséplője az Istennek, de úgy hordja azokat a pisztolyokat, mint aki megjárta a hadak útját.

– Bizony, megjártam a hadak útját. És minden mellékágát.

* * *

A tiszteletes elhessegette a legyeket a lóhúsról, felfedezett egy részt, ami jobbnak tűnt a többinél, azt lemetszette a zsebkésével. Kipiszkálta a rovarokat egy zsíros serpenyőből és beletette a húst. Rakott némi fát a kályhába, meggyújtotta és életben tartotta a tüzet. Hamarosan kisült a hús. Úgy döntött, hosszan és alaposan átsüti, kicsit oda is égeti. Ily módon talán nem hal meg gyomormérgezésben.

– Nincs valami más, amivel finomíthatunk ezen az egyezségen? – kérdezte a tiszteletes.

– A lóhús van, vagy semmi.

– Aztán mivel kupeckedik majd, ha az tönkremegy vagy elfogy?

– Van még pár vén lovam meg egy vén öszvérem. Egyiküknek menni kő’.

– Gondolkodott már egy kerten?

– Nem jó a kapa az én markomba. Ha nagy a szükség, puffantok egy mókust vagy oposszumot vagy mosómedvét vagy effélét. Ha jól megsütik, a kutya se rossz.

– Hány ember él ebben a városban?

– Valami negyven, vagy negyvenegy, ha Norville-t is hozzáadja ottan a ládába’. De úgy fest, ha elnézzük az alkunkat, hogy ő elkotródik. Amúgy sem vót idevalósi.

– Ebben a számban benne vannak a gyerekek is?

– Aha, azok mind Marytű’ vannak. Tizenhárom és hat év köztiek. Úgy tojja kifelé őket, mint a szart, hogy aztat se tunni, ki az apjok, bár van ottan egy, amelik egy hajszálnyit énrám ütött.

– Egyem a szívét – jegyezte meg a tiszteletes.

– Egen, asszem, úgy lehet. Páran közülük kipurcantak, ahogy mentek az évek. Az egyiket azt fejbe billentette egy ló, a másikat azt penig elvitte a folyó oszt megfúlt. Kis hülye fattya, tanult vóna meg úszni. Vót egy nagyobb lány is, az osztán összegyött a Norville-lel ottan, most penig lelécelt tőle.

***

Amikor a hús fekete volt, akár a szurok és füstölgött, akár egy gazdag ember szivarja, Mercer tiszteletes felfedezte, hogy nincsenek tányérok, ezért a serpenyőből evett, evőeszközként pedig a kését használta. Alaposan meg kellett birkóznia a szívós hússzelettel, aminek olyan íze volt, mint a bűzösborz hátsó fertályának. Épp csak annyit evett, hogy a mardosó éhséget csillapítsa, aztán feladta.

Jud megkérdezte, végzett-e vele, és amikor a tiszteletes igennel felelt, odajött, kezével felkapta a maradékot, és úgy habzsolta be, mint egy farkas.

– Az ördögit, ez igen finom – mondta Jud. – Fel kéne fogadjam szakácsnak.

– Aligha. Miből élnek az emberek errefelé?

– Fábú’. Kivágják oszt öszvérrel elhordják. Ez a jó Észak-Texasban, jó sok a fa.

– Egyszer majd sokkal kevesebb lesz, ez az én álláspontom.

– Maj’ visszanő az.

– Az emberek hamarabb visszanőnek, pedig belőlük sokkal kevesebbel is megelégednénk.

– Lássa, tiszteletes, ebben egyetértünk.

* * *

Amikor a tiszteletes kiment Juddal, hogy kiengedjék Norville-t, a kölykök még mindig köveket dobáltak. A tiszteletes is felvett egyet, elhajította, a kő átszelte a levegőt és olyan erővel találta el az egyik kölyök halántékát, hogy a földre taszította.

– A keservit! – mérgelődött Jud. – Ez csupán egy kölök vót.

– Most már olyan kölyök, akinek púp van a fején.

– Maga nem egy szokványos fajta tiszteletes.

A kölyök felkelt és elfutott, kezét a fejéhez szorította és visított.

– Rohanj csak, te rémes kis fattyú! – mondta Mercer tiszteletes. Amikor a kölyök eltűnt, a tiszteletes hozzátette: – Igazából a hátát céloztam, de így is jól alakult.

Odasétáltak a ketrechez. A vaskos farácsokon volt egy fémzár és egy nagy lakat. Mercer tiszteletes azon tűnődött, miért nem rúgta ki a férfi a rácsokat, aztán észrevette az okát. Odaláncolták a szekér padlójához. A lánc egy nagy fémkarikán futott keresztül, és a bokájához kapcsolódott, ahol vasbilincs tartotta fogva. Norville fejét számos púp éktelenítette, alsó ajka feldagadt, és az egész ember csurom vér volt.

– Nem lehet így bánni egy emberrel – mondta Mercer tiszteletes.

– Csupáncsak pár kő kellett vón’, hogy meglegyen a tucat púp, amikor maga idegyött húst sütni meg enni.

– Az szentigaz – állapította meg a tiszteletes.

Folytatás a magazinban.

* * *

 

Az Azilum #18 magazin már előrendelhető a Dunwich Market vegyesboltban. A beleolvasó a korrektúra előtti szövegből származik.

The Black Aether
"Nunquam explana aliquid"
Scroll to top
The Black Aether