Vonatút az Őskáoszba – Stephen Laws: Ghost Train

A titáni monolitok körében csuhás kultisták gyülekeznek, különös kántálással kísérve egy bevarrt szájú áldozatot rángatnak az oltárkő felé. Egy vaskori sírdomb mélyén élve falaznak el embereket, hogy az odabent szunnyadó iszonyatot táplálják. Valahol egy kínzókamra sötétjében egy már nem teljesen emberi lény élvezi az őrületig kínzott szerencsétlenek félelmét.

Nem, ezek nem Lovecraft valamelyik novellájából kontextus nélkül kiragadott részletek, hanem a Ghost Rain főszereplőjének, Mark Daviesnek éjszakánként visszatérő rémálmai.

Mark ugyanis fél évvel súlyos balesete után, amikor is tisztázatlan körülmények között kizuhant egy Londonba tartó vonatról, éjszakáról éjszakára borzalmas lázálmoktól szenved. Ezek az álmok ráadásul megmagyarázhatatlan módon arra késztetik, hogy vissza-visszatérjen a newcastle-i vasútállomásra, ahonnan azon a végzetes napon elindult, és az egyre hatalmasodó gondolat, hogy újra fel kell szállnia vonatra, lassan felemészti az életét és felőrli az elméjét.

Stephen Laws, állítása szerint inkább Richard Mattheson (Legenda vagyok, Csodás álmok jönnek), és Peter Sraub (Ajtó nélküli ház, Pokoltűz Klub) munkásságából inspirálódott, ám, ahogy a fentebbi szösszenetből is látszik, első regényének megalkotásakor bizony jelen volt nem kevés Lovecraft hagyatékából is. A megroppant tudatú főhős, akit megmagyarázhatatlan erők vonzanak a felfoghatatlan sors felé, az Álmok a boszorkányházban szerencsétlenül járt Gilmanjét juttatják az eszünkbe, a lázálmokban felbukkanó rítusok víziói a Cthulhu hívásából lehetnek ismerősek, a barbár, pogány szertartások pedig megannyi mítosz novella elmaradhatatlan kellékei voltak.

Annak ellenére, hogy a történetben jó pár vitathatatlanul lovecrafti elem megjelenik, nem kell attól tartanunk, hogy a könyv csak újra eladja nekünk az unásig ismert kliséket. Laws, aki ezelőtt csak rövidebb terjedelmű novellákat publikált, mintha ebben a kötetben akarná bizonyítani, hogy igenis megállja a helyét regényíróként, és ezért igyekezett a horror zsáner majd minden szubkategóriájából belecsempészni egy keveset, és egyúttal megalkotni valami olyat, ami a rémirodalom veteránjainak is tud újat mutatni. A kötet az 1985-ös első kiadásakor igencsak jól fogyott, és ez lehetővé tette a 33 éves, akkor még főállásban bizottsági adminisztrátorként dolgozó Laws számára, hogy további regényeket is publikálhasson, majd 7 évvel és további 4 kötettel később (Spectre, The Wyrm, The Frighteners, Darkfall) pedig már főállásban foglalkozhasson rémtörténetírással. A Ghost Train 2019-es újranyomása, a már korábbi kritikáimban is méltatott Valancourt Books munkája, és a szintén két éve készült Audible változat is nekik köszönhető.

Úgy gondolom, általános konvenció a horror- regények, rémtörténetek esetében, hogy az első pár oldal, talán pár fejezet a hangulatépítésé. A narrátor itt még vagy a helyszín groteszk történelmét taglalja, vagy a tragikus múltú főszereplő gyötrelmes lelkivilágának bemutatására fókuszál, esetleg egy homályos utalást tesz a cselekményre. Éppen ezért enyhén szólva is meglepett, amikor a regény első fejezetében bemutatott szereplők nagy része, már a következő fejezetben látványos brutalitással el is halálozott. Ez eleinte aggasztott, mivel a kontextus nélküli gyilok nem a kedvencem, pláne nem, ha majdnem 13 órán (nyomtatott verzió esetében 314 oldalon) át tart, ám a könyv, miután biztosította az olvasót, hogy nem lesz hiány vérben, hajlandó volt visszavenni a tempóból. Ez előnyére is vált, mivel Laws ezután megcsillogtatta, mennyire remekül tud dialógussal és belső monológgal karaktert ábrázolni. Bár a külső jellemzések minimálisak, a szereplők egymás közötti beszélgetései, elmélkedései mind kellően jellegzetesek, és szórakoztatóak, általuk nagyon gyorsan képet kaptam jellemükről, könnyen magam elé tudtam képzelni őket.

Ez volt az oka annak is, hogy az első pár fejezetben felvezetett szereplőket már rögtön elkönyveltem, mint potenciális főhősöket. Pedig sem köztük, sem jobbára a később felbukkanó nézőpont-karakterek között nem lehet különösebben egyedi figurákat találni, viszont a 80-as évek Angliájának archetipikus szereplői mind nagyon élő módon jelennek a könyv lapjain. Hogy csak néhányat említsek közülük, ott van a morcos cockney peronőr, a vasútállomáson ténfergő hajléktalan, a kiégett alkoholista zsaru, a fontoskodó pszichológus, a hitét vesztett pap, és az amorális yuppie. Az egyetlen valóban árnyaltabb karakter a tulajdonképpeni főszereplő, Mark, aki eleinte egy középkorú, teszetosza irodakukacként lép színre – a szintén newcastle-i irodista Laws, minden bizonnyal saját magáról mintázta. Ám ahogy halad a cselekmény és egyre elkeseredettebben küzd az elméjét ostromló ismeretlen kényszerek ellen, próbálja megtartani a családját, talpraállni a több hónapon át tartó kómájából, úgy válik egyre inkább egysíkú archetípusból olyan személyiséggé, akivel az olvasó tényleg együtt tud érezni.

Ehhez még nagymértékben hozzájárulnak a briliánsan megírt visszatekintő jelenetek. Ugyan nem Mark az egyetlen, akinek a múltjába betekintést nyerünk, mégis ő az, akiről a legtöbbet tudunk meg. A balesete óta állandósult felkavaró rítusokról szóló rémálmai mellett Markot saját múltjának eddig szunnyadó démonai is kísértik, amelyek köszönhetően az őt üldöző természetfeletti erőnek, most újult lendülettel tértek vissza. Ezek a traumák nagyjából a regény egyharmadánál egy hosszabb visszatekintő fejezetben kifejtésre is kerülnek, és véleményem ez a könyv legfeszültebb, legjobban megírt része. Stephen Laws, egy a blogján is megosztott interjúban beszélt arról, hogy a gyermekek bántalmazása számára a legfelkavaróbb téma, és félelemmel vegyes viszolygása fantasztikusan jól megjelenik a Mark traumáját részletező fejezetben. A nyomasztó atmoszféra és aprólékosság, amelyet hiányoltam a könyv elején, itt teljes mértékben jelen van, és hiába az egész részlet egy múltba való visszatekintés – ergo az olvasó legalább részint megtudja mi lesz a végkimenetel –, Lawsnak mégis sikerült olyan idegborzolóan feszültté tennie a tizenkét éves Mark látogatását a külvárosi vurstli szellemvasútjában, hogy utána bármilyen névtelen iszonyat vagy ősi rituálé csak könnyed ijesztgetés.

A történet a későbbiekben még több ponton tesz hasonló kitérőket, a fontosabb szereplők emlékeinek sötétebb zugaiban, fokozatosan torzítva ezeket egyre szürreálisabb, rémálomszerű látomásokká a háttérben munkálkodó hatalmak ténykedésének köszönhetően. A Newcastle-London járatot kísértő entitás, több egyszerű kísértetnél, vagy pokolbéli démonnál. Sokkalta ősibb, és kevésbé könnyen leírható dolog szedi ott áldozatait. Az, hogy Laws úgy döntött, nem támaszkodik a széles körben elterjedt könnyen befogadható rémalakokra, hanem részben obskurus mítoszokból, részben saját kútfőből a 80-as években szokatlan entitást alkot, bátor húzás volt részéről. Ez egyszerre válik előnyére és hátrányára is a regénynek. Az természetfeletti jelenség a könyvben sajátságos természetéből adódóan rengeteg lehetőséget ad erős képek, és groteszk, bizarr helyzetek bemutatására, amivel nagyon mozgalmassá teszi a cselekményt. Szinte nincs is olyan fejezet, amelyben ne dobna be egy újabb hátborzongató furcsaságot, hogy borzolja az olvasó idegeit. Azonban az antagonista idegensége, megfoghatatlansága azt is eredményezi, hogy a követhetőség érdekében a szereplők gyakran hosszú, döcögős paragrafusokon keresztül taglalják, hogy mi, miért és hogyan is történt. Próbálják megismerni a természetfeletti mibenlétét, gyakran túlmagyarázva  bizonyos elemeket, vagy egysíkúan ecsetelve mennyire rettegnek. Ez rövid távon is önismétlővé válik, sokadjára pedig egyenesen unalmas és esetlen, ahogy a kataklizmikus események közepette a karakterek  még mindig azt részletezik, hogy szerintük mi is pontosan az entitás modus operandija.

Egy ponton túl aztán a látomások és sokkolónak szánt elemekkel teli víziók is erejüket vesztik, hiszen se a szereplők, se az olvasó nem tudja mi is a valóság. Minden esemény súlytalanná válik.

A befejezésre a könyv visszanyeri lendületét, sőt mintha még hajrázna is egyet. Az addig jellemző, korántsem visszafogott brutalitás Cliver Barkert idéző mértéket ölt, és a hatásvadász elemeket is csúcsra járatja Laws. Szerencsére a nyaktörő tempójú, kissé hektikus finálé alatt is marad idő arra, hogy a legfontosabb szereplők narratíváját kellőképp lezárja, ezzel pedig adjon némi mélységet a történetnek; megjegyzem, számomra hagyott még néhány megválaszolatlan kérdést maga után.

Összességében a Ghost Train igencsak felemás élményt nyújt. Tagadhatatlanul szórakoztató, az általa teremtett mítosz lovecrafti elemei miatt méginkább kedvelhető, néhány részlete pedig egyenesen letagló, viszont vannak egyértelmű hiányosságai, ami miatt mégsem tudom jó szívvel ajánlani mindenkinek. Véleményem szerint Laws jó író, és vitathatatlanul kívül-belül ismeri a horror zsánerét, de pont azzal, hogy ezt mindenáron bizonyítani akarja, aláássa a történet hangulatát. Az egyre-másra halmozott, önmagukban hatásos horrorszegmensek, amelyeknek csak ritkán van alkalmuk kellő módon kiteljesedni, ahelyett hogy növelnék a feszültséget, inkább kapkodóvá, pongyolává változtatják a szöveget. A rengeteg narrátor is csak tovább erősíti azt az érzetet az olvasóban, hogy akárcsak egy szellemvasúton, jól felépített borzongató diorámák között száguld el, de nem kap egységes összképet. A regény így inkább tűnik egy pedáns esztéta vizsgamunkájának a műfajról, mint egy valóban koherens regénynek.

Azok, akik hozzám hasonlóan élvezik a rémtörténetek ponyvább vállfaját, bátran szálljanak fel a Ghost Trainre, nem fognak csalódni. Akik viszont többre becsülik a csendesebb, kimért és atmoszférikus horrort, inkább ne váltsanak rá jegyet.

 

* * *

 

Scroll to top
The Black Aether