Ha az Árnyak Innsmouth fölöttben lezajló eseményeket és azoknak előzményeit nem csupán elszigetelt, egyszer megtörtént esetnek tekintjük, hanem pusztán egy nagyobb, átfogóbb mozgalom egyetlen epizódjának, az azt jelenti, hogy senki sincs biztonságban a Mélységlakóktól, éljen bárhol is a világban. A terror bárhol felütheti a fejét! Reggie Oliver története a ködös Albionban játszódik, és úgy tűnik, Dagon és Hydra követeinek mesterkedései ide is elértek.

A morchesteri kolostor kútja (The Archbishop’s Well) az Azilum #18 magazinban fog megjelenni Somogyi Gábor fordításában. Az Azilum #18 harmadik beleolvasójában ebből mutatunk egy részletet. #NameTheTranslator

A magazin már előrendelhető a Dunwich Market vegyesboltban.

* * *

Apám sosem beszélt háborús élményeiről, ahogyan mások sem az ő nemzedékéből, de ami különös számomra, hogy alig mesélt valamit a katonai éveit megelő korszakából. Csupán középkori történészi karrierjéről tudok, ami az 1930-as években kezdődött. Csak tíz évvel a halála után bukkantam rá naplójára, amelyet abban az időszakban vezetett, és amely egyfajta magyarázatként szolgált csendes visszavonultságára.

Több szempontból is különös érzés kerített hatalmába sorai olvasása közben, főleg azért, mert az az ember, aki e naplót írta, teljesen más volt, mint akit én ismertem. Nehezemre esett apámra mint életerős fiatalemberre gondolni, hiszen mogorva, lesajnáló oxfordi professzorként él az emlékeimben, akinek nagyon kevés ideje maradt rám. Csupán néhány jellemvonása emlékeztet arra, hogy ugyanarról a férfiról beszélünk.

A napló 1936 végén kezdődik, amikor is apám, Dr. Charles Vilier huszonöt évesen oktatói állást szerzett a Wessexi Egyetem Középkori Történelmi Tanszékén. A kampusz Bartonstone városának külterületén áll néhány tíz kilométerre Morchestertől. Apám első éveit látszólag vidáman és felszabadultan töltötte ott. Gyakran adott és vett részt nagyszerű borkóstoló ebédeken, amelyet leginkább olyanok élveztek, akik nem ismerték volna ki magukat a koktélok világában. 1938-ra azonban, a müncheni egyezmény hatására halványan tudatára ébredt már annak, hogy a világ körülötte egyre sötétebbé válik, de a krach csak szeptemberben ütött be.

1938. szeptember 2.

Bertie Winship leutazott öreg csotrogányával Morchesterből. A Crownba vittem ebédelni, Bartonstone egyetlen viszonylag decens vendéglőjébe, és nem egy pohárral szipkáztunk Amontilladót. Utána még megittuk a házi pincészet legjobb bordói borát is. Alig láttam a fiatal Bertiet az egyetem óta, de ugyanaz a mosolygós tökfej maradt, mint aki egyszer egy pitont csempészett az oktatók kvártélyába, nagy megdöbbenést és vidámságot okozva ezzel. Furának tűnik most tisztségviselőként gondolni rá a morchesteri katedrális kanonokja és a kórista iskola igazgatójaként.

Véget nem érően beszélt a templomi mindennapokról, de korántsem volt mondanivalója olyan unalmas, mint azt gondolnák. A püspök, egy Bulstrode nevű öreg bútor, teljességgel az esperes irányítása alatt áll, akit Herbert Grice tiszteletesnek hívnak. Grice, Bertie szavaival élve, egy istencsapás a sok változtatásaival, amelyeket ő csak „a modern világ kihívásaival való szembenézésnek” tekint. Mondanom sem kell, nem nagyon jön ki a kollégákkal, akik pusztán „a Ducénak” hívják őt a háta mögött, mivel annyira kínosan ügyel arra, hogy minden tip-top legyen és az egyházi szolgálatok időben kezdődjenek és fejeződjenek be. Legfőbb ellenlábasa a tiszteletreméltó Thaddeus Hill főesperes, egy őszszakállú, öreg egyházfi, aki Morchesterben tartózkodik már az özönvíz óta. Mindez nagyon mulatságos beszédtéma volna, ha nem lenne az az eset az érsek kútjával kapcsolatban.

Berti azt állítja, az élet teljesen felbolydult amiatt a kút miatt. Hogy mi az oka ennek, azt első ránézésre nehéz lenne megérteni. Én természetesen meglátogattam a katedrálist és megnéztem. A kolostor kertjének közepén állt, amely zöldellő foltként terült el a katedrális déli oldalán. A kolostor, amely körbeveszi, a katedrális legrégebben épített része, amely fennállása még a XI. századig nyúlik vissza és az eredeti morchesteri apátság egyetlen fennmaradt részét képezi. A kút minden szempontból még ősibb, ámbátor teljességgel közönségesnek mondható.

Egy nagyjából körkörös és szabálytalan kövekből álló burkolat ez, amelyet az évek során gyakran javítgattak csúnya habarcsolással. A nyílást súlyos tölgyfafedővel zárták le és gondosan megművelt arabeszk fémpánttal kötöttek össze, valamint nehéz vasgyűrűkkel és lakattal rögzítettek a kövekhez. Senki sem tudja, hogy pontosan miért nevezik az érsek kútjának, persze az tudvalévő, hogy maga a katedrálist Szent Anzelmről nevezték el, Canterbury XVII. századi érsekéről, aki egyben a híres ontológiai istenérvvel bizonyította Isten létezését.

Nos, habár a szójáték puszta véletlen, Bulstrode püspök2, persze, Grice esperes nyomására, el akarja tüntetni ezt az ősi relikviát, hogy valami sokkal hasznosabbal és korszerűvel helyettesítse. Egy ivókutat javasol, a katedrálist felkereső látogatók számára. Egy ivókút, jesszus! Kétségtelenül egyike azoknak a csiszolt gránitszörnyetegeknek, amelyekkel a gazdag „filantrópoknak” szokása a közparkjainkat teleszórni. Elég az hozzá, meséli Bertie, hogy fura mód sikerült a püspöknek tekintélyes támogatást szereznie, noha persze sokan vehemensen támadták őt, legfőképp az öreg Hill főesperes. Ami Bertiet illeti, ő az öregfiú pártját fogta, de az ő szava nem sokat ért.

Bertie azt állította, hogy néhány napja félelmetes vitává fajult az esperes és a káptalan találkozója. A főesperes szerint a kút keletkezése talán a kereszténység kezdeténél korábbra datálható, és szentségtörés lenne azt eltávolítani. Grice esperes erre ravaszul azt válaszolta, hogy ha tényleg kereszténység előtti, akkor éppen az lenne a szentségtörés, ha nem távolítanák el.

Ezután következett be az, amelyet Bertie elégedetten csak „megvilágosodásnak” nevezett. Azt javasolta, hogy egy független szakértőt kellene hívniuk, aki megállapítaná a nevezett kút történelmi és építészeti jelentőségét. Amikor arról kérdezte őt az esperes szarkasztikus hangnemben, hogy ugyan hol talál egy effajta szakértőt, azt válaszolta, hogy tiszteletes úr, a tudomásom szerint épp tartózkodik egy megfelelő kvalitású személy a közeli Wessexi egyetemen, aki középkori dolgokról tart előadást.

Nem tudom, hogy meglágyuljak-e hízelgése hallatán, vagy fejbekólintsam Bertiet, amiért ilyen pokoli cselszövést követett el. Bár nem hinném, hogy bármi is történne.

Szeptember 5.

Egy levél érkezett reggel a morchesteri katedrális dombornyomásával a boríték hátoldalán. Minden olyan rigorózus: a boríték, a noteszpapír benne és a szavak, amelyeket rágépeltek. Grice esperestől érkezett, meghív Morchesterbe, hogy egy kúttal kapcsolatban konzultáljon velem, és időpontot egyeztetne. Az utolsó bekezdés így hangzik:

„Nyomatékosan kérem, hogy se a barátjainak, se a kollégáinak ne beszéljen erről a megbízásról, és semmi esetre se értesítse a sajtót! Nem győzöm kihangsúlyozni, hogy a legnagyobb titoktartással kell ezt az ügyet kezelni! Megfelelő honoráriumban fogjuk részesíteni Önt szakértelméért és az esetlegesen szükséges kutatómunkájáért cserébe. Azonban, ha bárki más tudomást szerez a megbízatásáról, a tiszteletdíját nem kapja meg.”

Mindez annyira szükségtelenül pedánsnak tűnt számomra, sőt, kissé neurotikusnak, ahogy Dr. Freud követői mondanák. Mitől ez a nagy titkolódzás? Mindegy, írok egy válaszlevelet, amelyben beleegyezem a feltételeibe, mivel meg kell, hogy mondjam, a levél roppantul felcsigázta kíváncsiságomat.

Szeptember 10.

Reggel fogtam egy vonatot és beutaztam Morchesterbe. Tíz előtt nem sokkal megérkeztem. Kellemes napunk volt, ezért gyalog tettem meg a félkilométeres utat az esperes hivatalába, amely a katedrális délnyugati oldalának közelében helyezkedett el. A hivatal egy háromszintes, rikító vöröstéglás épület volt, amelynek a bejárati ajtaja előtt egy kicsi, elegáns oromzatú veranda állt, amely a helyi mészkőből épült. Csengő helyett csak egy sajátos formájú bronz kopogtató lógott az ajtón. Úgy vélem, hogy a katedrális tetőjén álló vízköpő szobrok egyike alapján mintázhatták. (A morchesteri katedrális persze híres volt groteszk faragványairól.) Valamiféle vadállat feje lehetett. Szemei hatalmasak és csészealjszerűek voltak, az orr helyén viszont csupán egy rettenetesen visszataszító lyuk tátongott. Ahol a szájnak lennie kellett volna, csak sűrű kötél vagy csápok tömege kígyózott, mintha mindegyikük önálló életre kelt volna. Gondosan megmunkált darab volt, de elég undorító is ahhoz, hogy az ember hozzáérjen.

Ennek ellenére megragadtam a kopogtatót és használtam; egy magas, öreg, hajlott hátú asszony jelent meg az ajtóban, aki úgy festett, mintha a reggeli fürdőjében egy jéghegy úszott volna. Némi megvetéssel mustrált engem, aztán viszont utasítóan jobb felé mutatva elárulta, hogy minden házalónak, csavargónak és alamizsnakérőnek a kereskedői bejáratot kell használnia.

Lógott rajtam egy régi, szürke flaneltáska és egy ütött-kopott tweedzakót viseltem, de nem gondoltam volna, hogy úgy nézek ki, mint egy kéregető. Talán a tény miatt, hogy nem hordok mindig nyakkendőt és könnyű cipőt, csavargónak, vagy még rosszabb: szocialistának tűntem!

Elmagyaráztam, hogy Dr. Vilier a nevem és időpontra érkeztem az espereshez. A hölgy még mindig gyanakvóan méregetett.

– Az uram nincs rosszul – válaszolt felháborodva.

Mielőtt még elmagyarázhattam volna neki, hogy doktorimat nem orvostudományból, hanem történelemből szereztem, a hölgy eltűnt a hivatal sötét belterében. Kis idő múlva ismét előtűnt a félhomályból, hogy közölje, az esperes már vár rám a dolgozószobájában, amely a második ajtó balra a félhomályos folyosón, amely a ház jobboldalán vezet. Elmosolyodtam és próbáltam szívből köszönetet mondani, de a jég korántsem engedett fel a szívén.

Bekopogtam, majd szólítottak, hogy beléphetek az esperes dolgozószobájába. A helyiséget, amelybe érkeztem, csupán a hátsó kertre néző ablak világította be. A kert végében a füzeken át egy ér csillogó vizét pillantottam meg.

Azt kell mondanom, Grice esperes fogadtatása sem volt sokkal melegebb, mint a feleségéé. Felemelkedett az íróasztala mögül és köszöntött, majd kezet rázott velem: mintha egy döglött halat fogtam volna. Sovány arca volt, pergamenszerű bőre, apró, kerek, ezüstkeretes pápaszemet viselt, amely megcsillant a homályos szobában, szemét vaksi fénykoronggá változtatva. Miután ünnepélyesen megnyugtattam afelől, hogy senkinek sem meséltem a látogatásomról, sietősen azt javasolta, hogy sétáljunk át a katedrálishoz és tekintsük meg együtt a kutat.

Ahogy kiléptünk az épületből, hideg szellő borzolta a hajunkat. A katedrális nyugati végében álló szilfákon tanyázó varjak hirtelen mind felszálltak a fészkeikből és károgva körözni kezdtek a levegőben. Mikor átszeltük az utat és a füves szakaszra értünk, az esperes és én egy kikövezett ösvényen haladtunk tovább, amely közvetlenül a katedrális nyugati bejárata felé tartott. Lenyűgözve néztem a felettünk köröző varjakra és kiáltottam. Képtelen voltam a madarakat kiverni a fejemből, úgy véltem, valami ismeretlen cél hajtja őket, valamit mutatni akarnak ezzel. Az esperes, aki szemlátomást már jól hozzászokott ehhez a különös állati viselkedéshez, egyáltalán nem figyelt rájuk.

Amikor körbenéztem, feltűnt, hogy jön valaki az ösvényen és próbálja felkelteni a figyelmünket. Magas férfi volt, köpönyeget és ütött-kopott szalmakalapot viselt. Különc alaknak tűnt valamiért, de képtelen voltam ilyen távolságból kivenni a vonásait. Vékony kezével integetett és köszönt, szóval felhívtam az esperes figyelmét a jelenlétére. Az esperes, anélkül, hogy megállt volna, hátranézett, majd szinte azonnal visszafordult és megszaporázta a lépteit a katedrális felé. Undor ült ki az arcára, talán félelem jeleit mutatták aszkétikus vonásai.

– Remélem, nem kell szóba elegyednünk azzal az emberrel – szólalt meg az esperes.

– Kicsoda ő?

– A neve Felix Cutbirth.

– Nem szokványos vezetéknév.

– Az angolszász Cutberth egyik változata. Egy nagyon ősi családból származik, ami a normannok partraszállása óta Morsetshire-ben lakik. Sajnálatosan az ő esetében ez a nemesi vérvonal nem jelent tiszteletreméltóságot. A Cutbirtheknek már hosszú ideje rossz a reputációjuk.

– Mit akar tőlünk?

– El sem tudom képzelni – válaszolt az esperes elutasítóan. Megérkeztünk a nyugati bejárathoz. – Jöjjön! Úgy vélem, a katedrálisba már nem fog utánunk jönni.

Folytatás a magazinban.

* * *

Az Azilum #18 magazin már előrendelhető a Dunwich Market vegyesboltban. A beleolvasó a korrektúra előtti szövegből származik.

• Borítókép: Les Edwards – Weirder Shadows over Innsmouth (az azonos című antológia borítógrafikája, amelyben a novella először megjelent)