A rettenet emberére talál – T. Chris Martindale: Nightblood

Nem hiszem, hogy újdonságként hat, ha azt írom, a ’80-as évek popkultúrája jelenleg reneszánszát éli, mind zenében, mind filmekben, sorozatokban és persze könyvekben is. Ezt a jelenséget sokféleképp lehet magyarázni (felnőtt egy nosztalgiára kapható, fizetőképes generáció, néhány húzónév megindított egy trendet, a bejáratott brandek adaptálása és újraindítása biztosabb hasznot generál stb.), de tagadhatatlan, hogy a ’80-as éveknek volt egy olyan harsány egyedi hangulata, amelyben rengeteg klasszikus, szubzsáner, és mára már klisévé vált stíluselem született meg. T. Chris Martindale 1990-ben megjelent Nightblood című regénye nem tesz mást, mint ezeket a toposzokat és elemeket vegyíti meglehetősen ügyesen. Az eredmény egy rendkívül szórakoztató, akciódús ponyva-horror, amelyet megjelenése után a legjobb első könyves írónak szánt Bram Stroker-díjra is jelölték; ezt végül Bentley Little The Revelation című munkája nyert el.

Martindale még további három regényt írt, mindet a “paranormális horror” műfajában (Where the Chill Waits 1991, Demon Dance 1991, The Voice in the Basement 1993), ám ezek a rossz marketing, a gyenge terjesztés és kétséges minőségű borítók, de akárhogy is nézzük, leginkább a tartalmuk miatt nem lettek hasonlóan népszerűek. Ennek is köszönhető, hogy Martindale 1993 óta nem publikált. A Nightblood még két kiadást ért meg, 1991-ben az Orbit, majd 2019-ben a Valancourt Books adta ki a Paperbacks from Hell sorozatában. Ez utóbbi csupán annyiban tér el az első kiadástól, hogy Grady Hendrix írt hozzá egy bevezetőt.

A Nightblood totálisan korának terméke, és ez a premisszáján is meglátszik, amely első pillantásra nem más, mint a Rambo és a Borzalmak városának különös szerelemgyereke.

A regény főhőse Chris Stiles, a vietnámi háború veteránja, ám társaival ellentétben az ő harca nem ért véget a háborúval. Visszatérve az USA-ba fivére, Alex szelleme kísérti, aki azzal a küldetéssel bízza meg öccsét, hogy vadássza le a haláláért felelős természetfeletti lényt (vagy lényeket). Stiles az ő utasításait követve jár városról városra, alkalmi munkákat vállalva kutat a sötétség erői után. Így jut el az indianai Isherwoodba, ahol a helyi rosszhírű kísértetházban egy vénséges vámpír ébredezik, aki (vagy ami) elkezdi uralma alá hajtani a várost. A szomszédság jámbor lakói kegyetlen szörnyetegekként kóricálnak az utcákon, Stiles ezt természetesen nem hagyhatja annyiban, elkezdődik a véres leszámolás.

Aki csak felületesen is ismeri Morrel és King regényét, az bizonyára számos egyezést talál. Martindale szégyentelenül emel át történeti elemeket, karaktereket Kingtől és Morelltől egyaránt, sőt, többször is utal az említett művekre: a városka seriffhelyettese folyvást Rambóként hivatkozik Chrisre, aki egy ponton elmereng azon, hogy eddigi kalandjai során kiemelkedően sok vámpírral találkozott Maine-ben. Martindale nem rejti véka alá (nem is tudná), hogy bejáratott alapokra épülő, “B” filmes elemekkel megtűzdelt, de mégis szórakoztató történetet akart írni. Ezt pedig nagyon jól teszi, ugyanis remekül sikerült az elegy. A történet meglepő módon nem azonnal vérontással és gépfegyverropogással indít, hanem hagy időt arra, hogy az olvasó megismerje Chris Stiles karakterét, a poszttraumatikus stressz szindrómába belefáradt veteránt, aki ütött-kopott furgonját fegyverekkel dugig megpakolva, zsebében utolsó pár rongyos dollárjával indul a sötétség elleni harcba.

Bármennyire is sablonos és pátoszos a leírás, Martindale-nek sikerült szerethetővé tennie a főhősét, köszönhetően a fanyar, cinikus humornak, és az időnként megvillantott sebezhetőségének. Hasonló gondossággal ábrázolja az elsőre idillinek tűnő kisvárost és annak minden fontosabb lakóját, bár az esetek többségében itt sem lépünk túl a bejáratott archetípusokon: gyanakvó seriff (ő akár Teasle seriff testvére is lehetne), cserfes étkezdei szakácsnő, nagyszájú, kötekedő tinédzserek, flörtölő pincérnő. Martindale érezhetően törődik szereplőivel, dialógjaik természetesek és hihetőek, nagyon kevéssel is át tudják adni karakterük lényegét.

A ’80-as évek amerikai kisvárosában játszódó rémtörténet persze nem lenne teljes a felnőttkor határán álló kíváncsi, folyvást bajba kerülő kölykök nélkül, akik afféle másodlagos nézőpont karakterként kerülnek a történetbe; ez volt Mark Petrie a Borzalmak városában, Sam Az elveszett fiúkban. Nightblood sem hagyja ki a lehetőséget, a testvérpár, Bart és Del tölti be ezt a szerepet. Egy félresikerült bátorságpróba után elindulnak, hogy eltöltsenek egy éjszakát a rosszhírű és elhagyatott Danner házban, amelynek eredményeként útjára engedik az ott szunnyadó iszonyatot.

A regény ezen a ponton lélegzetelállítóan jól teremt atmoszférát és épít feszültséget, a jelenet, amikor a testvérek az elhagyatottnak hitt ház pincéjében kaparászó hangokat hallanak, majd egy pislákoló olajlámpás mellett meglátják a félig kibontott falat a regény egyik leghátborzongatóbb pillanata. Ez a fajta rejtélyes hangulat és nyomasztó feszültség a továbbiakban még párszor visszaköszön, de az élőholtak előrenyomulásával gyakran átadja helyét a plasztikusan ábrázolt, grindhouse filmeket megszégyenítő vérontásnak. Bár ez szintén hatásos, és meg kell hagyni, Martindale meglehetősen kreatív megoldásokat talál a vámpírtámadásokra, ennek ellenére nem nyújtanak akkora élményt, mint a félhomályos sejtetés és baljóslatú hangulatkeltés. Ám a műfaját tekintve a Nightblood egyszerre horror és akcióregény, így elkerülhetetlen, hogy a cselekmény túllépjen a rejtelmes folyosókon lopakodó árnyakon és előkerüljenek az Uzik, vagy a katanák, és az akciórajongók is megkapják, amire vágynak. A könyv második felében Stiles számos csatajelenetben szál szembe a sötétség lényeivel, megismerjük a Vietnámból magával hozott gerilla-hadviselés fortélyait, részletes leírást kapunk a repeszgránátok és csőbombák összerakásáról, a végére pontosan tudni fogjuk, hogy melyik lőszer melyik fegyverbe való.

A két véglet összeegyeztethetetlennek tűnik, ám Martindale a történet nagy részében rendkívül jól zsonglőrködik a két stílussal, ügyelve arra, hogy egy-egy magasabb oktánszámú harcjelenet után mindig visszakalauzolja az olvasót az éjszakai rémekkel teli rejtélyes hangulatba. Ez az egyensúly a fináléban végül eltolódik az akció-kaland felé, de ezt olyan szórakoztatóan és stílusosan teszi, hogy egyáltalán nem érződik aránytalannak. Ráadásul, a végére a helyieket is lehet annyira kedvelni, hogy valóban aggódjunk a túlélésükért, ugyanis a főszereplőn és a kotnyeles testvérpáron kívül több városlakó is fontos karakterré avanzsál, és – amire nem számítottam – mindegyiküknek lehetősége adódik a jellemfejlődésre. Az már más kérdés, hogy nincs új a nap alatt: az elkényelmesedett rendőr megtanulja kezelni a helyzetet; a gyáva fiú kiáll magáért; az évek óta bűntudatban élő remete szembenéz a múltjával; a hitében kétkedő pedig újra megtalálja útját. Ezekkel a lélektani konfliktusokkal már számtalanszor találkoztunk a Nightblood előtt és után egyaránt, így nem tűnnek túl eredetinek, azonban eléggé kidolgozottak ahhoz, hogy az egyébként sablonosnak induló szereplők némileg érdekesebbé váljanak.

Az egyetlen kivétel talán pont a főszereplő, Chris Stiles.

A történet során valóban egyre inkább visszaintegrálódik a társadalomba és megtalálja önmagát, azonban a jellemét árnyalni hivatott mellékszál – valójában élvezi és keresi a háborút, és legalább annyira megszállottja az ilyenkor érzett hatalomnak, mint ami ellen küzd – csak lóg a levegőben. Úgy tűnik, hogy ez valahol útközben elfelejtődött. Stiles harcedzettségét és talpraesettségét hangsúlyozó jelenetekben nincs hiány. Ezekről jobb esetben Robert E. Howard szereplőinek – Conan és Solomon Kane – rideg stílusossága és maszkulin vagánysága jut eszünkbe, de vannak alkalmak, amikor a narratíva átcsúszik az erősen túlírt pátoszos ömlengésbe. Martindale előszeretettel használ olyan kifejezéseket, mint “felsőbbrendű és erős”, “született harcos”, vagy “bosszúálló angyal”, amelyek képesek sűrű szemforgatásra késztetni az olvasót.

További negatívum, hogy a regény 332 oldalán (ez közel 14 óra hangoskönyvben) felbukkanó rengeteg szereplő és esemény halmazában a vámpírt övező rejtély némileg elsikkad. Bár választ kapunk a vele kapcsolatban felmerülő kérdésekre, ám ezt a regény csupán mellékesen közli a történet egy pontján, ráadásul rettenetesen szűkszavúan. Az, hogy a vámpír miért más, mint a többi, Stiles által korábban levadászott rémség, miért képes lehetetlen dolgokra, sajnos nem derül ki, de az sem, hogy mi a helyzet Stiles fivérének titokzatos halálával, mert sajnos ez a nyomozás is félbeszakad. Ahogy félbeszakadtak Chris Stiles további kalandjai is, mivel – állítólag – Martindale a könyvet egy sorozat első darabjának szánta, amelyben Stiles a fivére kísértetének sugallatait követve utazgatott volna a természetfelettire vadászva, hogy megtalálja gyilkosát. Csak éppen soha nem készült el a folytatás. Kár érte.

Annak ellenére, hogy a tervezett regényszéria sosem valósult meg, a Nightblood önmagában is megállja a helyét egy rendkívül szórakoztató és olvasmányos ponyva-horrorként. Bár nem tartalmaz túl sok újdonságot, parádésan jól keveri a korabeli trendeket és toposzokat, így minden hibája ellenére nyújtani tudja azt az életérzést, amelyért a ’80-as évek ikonikussá vált horrorjait szeretjük. Akik egy könnyen fogyasztható rémtörténetet keresnek és nem vetik meg az akciót, azoknak mindenképp ajánlom, nekik egy olvasást abszolút megér.

* * *

 

Scroll to top
The Black Aether