Black Aether: A Mítosz elszabadul beleolvasó – Szőllősi-Kovács Péter: Inis Mona alkonya

A Nagy Öregek tartogatnak még számunkra meglepetéseket, és ezek a váratlan próbatételek olykor válaszút elé állítják a gyanútlan halandót. Hosszú kihagyás, kibírhatatlan hallgatás, rengeteg áldozat, gyötrő aggódás, számtalan ígéret, örök remény kísérte – és kísértette – utunkat, a Black Aether magazin felébredt mélyűri álmából! Iä! Iä! Black Aether fhtagn!

Avery kapitány, a rettegett kalóz, partra száll legénységével a Caernarfon-öbölben, hogy megtalálja a druidák ősi kincsét. Sinclair győzködi a kalózt, hogy a kincs csupán mese, ám a kapitány hajthatatlan, fogja nyaka körül egyre szorul a hurok, amikor rátalálnak Angustra. Sikeres szökés után Sinclair és Angust együtt indulnak útnak, hogy szemtanúi legyenek Inis Mona alkonyának. A becsület csupán ábránd, kínnal és a rettegéssel kikövezett úton járnak, amelynek végén a dicsőség, vagy az örök kárhozat lesz jussuk.

Szőllősi-Kovács Péter Inis Mona alkonya című novellája a Black Aether: A Mítosz elszabadul különszámában fog megjelenni. A magazin első beleolvasójában ebből mutatunk egy részletet.

 

 * * *

Szőllősi-Kovács Péter

Inis Mona alkonya

 

1.

A Caernarfon-öböl bejárata felett sirályok rikoltoztak. Fehéren cikázó röptük jól kivehető volt a nyugtalan tenger fölött gyülekező ónszínű fellegek hátterében. Nyugat felől, a baljós látóhatár peremén is fehér szárnyak tűntek fel; hajó közeledett a parthoz. Nem az öböl felé navigált, hanem a dél-nyugati irányban húzódó partszakasz egyik kihalt része felé. Szél ellen fordult, kikötni készült.

A partvonallal együtt futó sziklás dombok rejtekéből serdülőkorú fiú figyelte a partközelbe navigáló hajót. A vitorlákat egykettőre bevonták az ekkora távolságból csak apró hangyáknak látszó tengerészek, akik fürgén kúsztak-másztak a köteleken. Már csak a főárboc csúcsán lengedezett egy baljós fekete zászló koponyával, alatta pedig keresztbe fektetett lábszárcsontokkal. A gyerek szíve hevesebben kezdett verni. Egyik nagybátyja, Argyll jutott az eszébe, akiről az a hír járta, hogy kalózkodásra adta a fejét.

A fiú megrémült, mert tudta, ha a kalózok felfedezik, minden bizonnyal magukkal hurcolják a hajóra, és semmiképpen sem kívánt bácsikája nyomdokaiba lépni. Tisztában volt azzal, hogy a tengeri rablók fejére a bitófa von árnyékot. Különös módon azonban mindennél erősebb kíváncsiság marasztalta a rejtekén.

Talán elásott kincseiket jöttek felszedni – ábrándozott a fiú. Fancy – betűzte ki a hajótestre mázolt feliratot.

Hófehér tajtékot felverve horgony csobbant a hajó mellett a vízbe, majd csónakot eresztettek a nyugtalan hullámokra. Ekkora távolságból nem lehetett kivenni az apró alakok vonásait, de talán féltucatnyi tengerész ült a csónakban. Vihar készülődött, ezért az evezősöknek alaposan meg kellett birkózniuk az elemekkel.

A fiút, aki továbbra is feszülten figyelte az öbölben történteket, Angus McCann-nek hívták. Kereskedő nagybátyjával tartott a cornwalli Plymouthba. Hetek óta úton voltak. A skót felföldtől lóháton tették meg a hosszú utat, amelynek során be-betértek nagybátyja valamelyik ismerőséhez hol az egyik, hol a másik településen. Most éppen Caernarfon városában szálltak meg egy kereskedőnél, hogy kipihenjék az eddigi út fáradalmait, és frissen folytathassák az utazást dél felé.

Angus nem talált a kereskedő házában magához való társaságot, ezért nagybátyja határozott tiltása ellenére reggel kiszökött a tengerpartra. Legalább hat-nyolc mérföldre járt már a várostól. Régen vissza kellett volna indulnia, hogy sötétedés előtt hazaérjen, és megússza bácsikája fülrepesztő pofonjait, de a hajó miatt teljesen elfeledkezett a hazatérésről.

A csónak lassan közeledett, keservesen küszködte magát előre hullámhegyről hullámhegyre. A végében előkelő ruhájú, kalpagos férfi ült; testtartása elárulta, hogy parancsoláshoz szokott. Az evezőlapátoknál hat, piszkos, tarka ruhákba öltözött, fejkendős tengerész foglalt helyet, közöttük egy kisebb, alig-alig kivehető alak kuporgott a csónak aljában.

Angus lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogyan a csónak a fövenyre siklott. A tengerészek beemelték az evezőlapátokat, kiugráltak a kötésig érő vízbe és feljebb vontatták járművüket a homokon. A díszes öltözetű férfi felállt, talpra rántotta az eddig szinte észrevétlen alakot a padlóról és a vízbe lökte. A tengerészek röhögve emelték ki a habokból, és maguk előtt taszigálva terelték a partra. A fogoly egy a harmincas évei elején járó férfi volt; kezét szorosan összekötözték a háta mögött. Hosszúszárú csizmát, sötét nadrágot viselt, valaha fehér inge véresen, megtépázva lógott rajta.

– Bolondok vagytok! – rikoltotta a fogvatartóinak. – Azt hiszitek, hogy a história alapján, amit én is a kocsmákban hallottam, majd elvezetlek titeket Inis Monára? Azok a druida kincsek csak a kandallók mellett elsuttogott történetekben léteznek! Tudatlan gyermekek álmodnak ilyesmiről apjuk esti meséje után.

– Drága fiam – állt elé a díszes öltözékű férfi, aki közben maga is kilábalt a partra. – Nassauban még oly bizonyos voltál abban, hogy ismered Inis Mona helyét. Áthajóztam a fél világot, visszatértem veled a szülőhazámba, hogy elvezess a szigetre, és most azt mondod, mindhiába? Tisztában vagy azzal, hogy őfelsége Vilmos király milyen nyakravalót szán nekem? Ha valaki megtudja, hogy ezt a földet taposom, bizonyosan elfognak és fellógatnak. Ezért ne hantázz itt nekem! Hol a jóisten retkes valagában van a druidák kincses szigete?

– A kincs csak mese! – A férfi gyilkos tekintettel nézte a fölé magasodó férfit. Csapzott haja a szemébe lógott, tépett ruházata, ágrólszakadt kinézete ellenére beszéde tanult emberre vallott. – Csak azért kérkedtem azzal, hogy ismerem a helyét, mert reménykedtem abban, hogy valaki érdeklődik a mesés kincsek iránt, és pénzem nem lévén, előbb-utóbb visszatérhetek a szülőföldemre. Ti pedig voltatok olyan ostobák, és bekaptátok a csalit.

– Ne hantázz, Sinclair! – ripakodott rá az egyik kalóz, miközben arcul csapta. – Gyerünk, mutasd az utat!

– Hagyjatok! – üvöltötte a fogoly, majd kitépte magát fogvatartói markából, és rohanni kezdett a parton arrafelé, ahol Angus rejtőzött. A kalózok szitkozódva eredtek foglyuk után.

Angus kétségbeesetten tekintett körbe újabb rejtekhely reményében, de a sziklákon és köveken kívül egyetlen hely sem akadt a közelben, ahol elrejtőzhetett volna. A legközelebbi rejtek a nyíllövésnyire magasodó part menti sziklafal egyik ürege lehetett volna. Igyekezett arrafelé osonni a sziklák fedezékében maradva. Hallotta, hogy tőle nem messze nyakon csípték a szökevényt, aki a reá zúduló ütlegek alatt átkozódva nyögdécselt.

– Pondrók vagytok! Átkozottak! Pusztuljatok mind!

Túl közel vannak – gondolta Angus.

Bár viharfellegek gyülekeztek az égen, és késő délutánra járt már az idő, nem volt annyira sötét, hogy az árnyékban minél messzebbre fusson anélkül, hogy fel ne fedezzék. Abban reménykedett, talán elrejtőzhet annyira a sziklák között, hogy ne vegyék észre, amíg odébb nem állnak.

Vigyázva, hogy zajt ne csapjon, fürgén odébb kúszott a kövek között. Gyík módjára éppen becsusszant volna egy nagyobb sziklagörgeteg árnyékába, amikor grabancát erős kéz ragadta meg hátulról, megpenderítette, és a szikláknak szorította.

– Mr. Avery! Kíváncsiskodónk akadt! – kiáltotta a férfi, aki ismét nekilökte a szikláknak, és szablyát szorított a torkához.

Angus feje nagyot koppant a kövön, megszédült, csillagokat látott.

– Ki vagy te, gyerek? – A fekete kalpagos állt elé, akit Averynek szólítottak a többiek. Szigorú tekintettel méregette a fiút. – Egyedül vagy a parton?

Mielőtt Angus válaszolhatott volna a megvert, véresre vert fogoly ugrott elé:

– Ó, balga kölyök, balszerencse fia! – kiáltotta hisztérikusan, nyálat fröcsögve. – Maradtál volna anyád csecse mellett. Fuss, minél messzebbre, ha jót akarsz magadnak és kedves az életed, mert ezek az ostobák a halálba menetelnek! Téged is magukkal rántanak. Nem a pokol tüze fog elemészteni, attól sokkal rosszabb vár reád és mindre!

Angus megdöbbent a magából teljesen kikelt férfi láttán, akinek szemében az őrület szikrái parázslottak. Látott már ilyesmit. A falujukban élt egy félkegyelmű öreg, aki rosszabb napjaiban a kölyköket ijesztgette, a világvégéről hadovált, és valami ismeretlen nyelven üvöltözött. Annak a férfinak a szemében látott hasonló csillogást.

– A téboly fog magával ragadni mindannyiótokat, ostobák! – vihogott eszelősen a vérző arcú fogoly. – A hatalmasságok, akiket szolgálnotok kell majd, nem ismernek könyörületet…

– Elhallgass, Sinclair! – mordult fel az egyik kalóz, ököllel gyomron vágta a tébolyultat, aki összegörnyedve a földre rogyott.

– Szóval – kérdezte Avery újból a fiúhoz fordulva, miközben eltolta a szablyát a torkától –, egyedül vagy itt? Nem bántunk, de válaszolj! Hogy hívnak fiam?

– Angus McCann vagyok, uram – mondta a fiú, és próbálta állni Avery sötét pillantását.

– McCann? – Avery elgondolkodva vizsgálta néhány pillanatig, mintha régi emléket idézett volna fel magában. – Ismerek egy McCann-t… Az én nevem, John Avery, és annak a hajónak a kapitánya vagyok – intett a háta mögé a férfi. – Van más is itt rajtad kívül?

– Egyedül vagyok, uram.

– Mit hallottál abból, amiről beszéltünk?

– Valami Inis Mona nevű szigetről beszéltek – vallotta be Angus kelletlenül.

– Tudod-e, mi az a hely?

– Azt beszélik a népek, hogy druidák éltek ott a régi időkben tündérek, és koboldok között. Kincseik is voltak, rengeteg.

– Öljük meg, kapitány! – javasolta az egyik kalóz, akinek sunyi, menyét képe volt. – Ha elengedjük, bajt hoz ránk.

Avery néhány pillanatig szótlanul méregette a fiút.

– Bátor gyereknek tűnik. Hajóinasnak megteszi. Magunkkal visszük, de meg ne szökjön! – majd a magukkal hurcolt férfihoz fordult. – Most pedig irány Inis Mona! Utoljára mondom, mutasd az utat!

A fogoly a sziklafal felé intett, a társaság pedig elindult.

Angus némán tűrte, hogy közrefogják, és taszigálni kezdjék a kövek között. A fogoly, aki vezette őket, a partfal felé botorkált az erősödő szürkületben. A viharfellegek közelebb úsztak a szárazföldhöz, a távolban villám hasított a felhők közé, felmordult az ég. Az emberek néhány percet botladoztak a kövek között, amikor végre elérték a part fölé magasodó sziklafalat.

– Merre menjünk? – kérdezte Avery türelmetlenül.

– Fel kell menni oda – mondta végül a fogoly, és felmutatott a partfal tetejére. – Aztán észak felé fordulni.

– Oda felmenni?

Avery tehetetlenül káromkodott és a több tízlábnyi magas sziklafalat fürkészte, amelyen számtalan, kisebb-nagyobb üreg bejárata sötétlett. A magas partfal, ameddig a szem ellátott, jobbra és balra is beleveszett a sűrűsödő sötétségbe. Megerősödött a szél, amely felkorbácsolta a fövenyt nyaldosó hullámokat, és apró szemű, hideg esőt sodort a sziklafal alatt tanácstalanul álldogáló emberekre.

– Nyakunkon a vihar. – Avery igyekezett túlkiabálni a felsüvöltő szelet. – Keressünk menedéket!

Mire a kilenc ember menedéket talált a sziklafal üregeiben, a vihar teljes erővel lecsapott; úgy esett, mintha dézsából öntötték volna, a tajtékosra korbácsolt óceán vadul harapott bele a sziklákkal teleszórt parti fövenybe. A zabolátlan szél kisebb-nagyobb bokrokat, letépett faágakat kergetett végig a parton.  Avery és négy embere egy nagyobb, két másik kalóz és a két fogoly egy kisebb kőodúban húzta meg magát. Szakadatlan égzengés közepette, reszketve préselték magukat menedékük hátsó falához, de a szél besodorta az esőt, hogy bőrig áztassa őket. Angus vacogott a hidegtől, fogai össze-összekoccantak. Fogolytársa valamit kiabált fogvatartóinak, de a folyamatos mennydörgés és az orkánerejűvé fokozódott szél üvöltése elnyomta a hangját.

– Miről jártatod a pofád? – hajolt hozzá közelebb az egyik kalóz, és igyekezett túlharsogni az égzengést.

– Hamarosan itt a dagály, és ezt az üreget el fogja lepni a tenger – ordította vissza. – Feljebb kell mennünk, ostobák, különben itt döglünk mindannyian.

A kalózok rövid ideig egymásnak ordítozva és mutogatva tanácskoztak, aztán egyikük kimászott az üregből az özönvízszerű esőzésbe; talán megfontolták a fogoly tanácsát, és úgy döntöttek, figyelmeztetik Averyt a veszélyre.

Angus imádkozott. Megértette, mekkora veszélyben forog az élete. A kalózokat talán jobb belátásra bírhatja, hogy ne bántsák, de a tenger nem alkuszik, ezt nagyon jól tudta. Lehunyt szemmel, fogvacogva mormolta a Miatyánkot, amikor két dörgés között, és amíg a szél újabb mély lélegzetet vett, különös, bugyborékoló hangra lett figyelmes. Kinyitotta a szemét, és a villámfényben éppen kivilágosodó üreg szemközti falának tövében a velük maradt kalózt pillantotta meg, aki két kezével a feltépett torkán kiszökő vérét igyekezett megállítani.

Először azt gondolta, hogy csak a fények és az árnyak játéka csalta meg a szemét, mert a barlang szinte azonnal sötétbe borult, de két szívdobbanásnyi idő sem telt el, újra villámfény hasított a sötétségbe, és jól láthatta a saját vérébe csúszott, átharapott torkú férfit. A másodperc törtrészéig tébolyult fogolytársát látta, aki vele szemben guggolt a nyirkos köveknek vetett háttal és őt fürkészte, miközben kézfejével letörölte a vért a szájáról.

Angus megszédült, hányinger tört rá. Az eddiginél sokkal erősebb félelem kerítette hatalmába. Szorosan lehunyta a szemét, újból imádkozni próbált, de nem jutottak eszébe a szavak. Félve felpillantott, és az újabb villámfénynél azt látta, hogy az őrült férfi kisurran az üreg bejáratán. Angus másodpercek alatt mérlegelt és döntött: ha a kalózok megtalálják a halott társukat, semmi nem állítja meg őket, hogy dühükben ne végezzenek vele, tehát nem maradhat itt. A félkegyelmű is veszélyes, de őt nem bántotta, így hirtelen elhatározással utána eredt.

Mintha a tengerbe ugrott volna, olyan érzés volt, amikor kilépett a védelmet nyújtó sziklaüregből; azonnal bőrig ázott, csontig hatoló, hideg orkán mart a testébe, levegőt is alig kapott az özönvízszerű esőben. Rémülten vette észre a bokáját körülzubogó hullámokat; valóban itt a dagály, vágott bele a felismerés. A következő villámláskor felnézett a feje fölé tornyosuló sziklafalra és megpillantotta a Sinclair nevű fickót, aki a csúszós sziklataréjokba kapaszkodva mászott egyre magasabbra a biztonságot adó sziklafal teteje felé. Angus nem sokáig töprengett azon, mit tegyen, hiszen vagy megfullad, vagy megölik a kalózok. Persze a több tízlábnyi magasságból lezuhanni sem volt éppen ínyére, de úgy gondolta, arrafelé több esélye van az életben maradásra.

Azonnal nekirugaszkodott, és fellépett az első sziklakiszögellésre.

Folytatás a magazinban.

* * *

 

A Black Aether: A Mítosz elszabadul különszám 2021 első félévében fog megjelenni. A beleolvasó a korrektúra előtti szövegből származik.

The Black Aether
"Nunquam explana aliquid"
Scroll to top
The Black Aether