Azilum #19 beleolvasó – H. P. Lovecraft & Hazel Heald: Szárnyas halál

A Szárnyas halál Lovecraft utolsó irodalmi kalandozása a messzi Afrikában. Hogy mennyiben járult hozzá maga a megrendelő e sztorihoz, kitűnik Lovecraft egyik megnyilvánulásából, amelyben azt állítja, szerény személye 90-95%-ban vette ki a részét e műből. Mit takarhat akkor az az 5-10%, amely Hazel Healdtől ered? Healdtól sajnos nem maradt fenn válasz e kérdésre, de talán a mérgező rovarokkal kapcsolatos tudományos szöveg és az afrikai környezet használata jelentheti a kulcsot a talányhoz. A történet először a Strange Tales szerkesztőjének asztalára került, aki azzal dobta vissza az írást, hogy egy benne szereplő jelenetet egy megjelenés előtt álló másik történet is tartalmazza. El lehet képzelni Lovecraft döbbenetét; végül kis késéssel a Weird Talesben jelent meg a novella.

„A Szárnyas halál az »Ech-Pi-El-izmus« szellemében íródott a tiszteletre méltó Mrs. Heald megbízásából, akinek csak egy ködös ötlete volt azzal kapcsolatban, hogy a történetben valaki rovarokkal öl meg valakit.” – H. P. Lovecraft Clark Ashton Smithnek címzett leveléből (1934. március 9.)

A Szárnyas halál (Winged Death) az Azilum #19 magazinban fog megjelenni ELŐSZÖR MAGYAR NYELVEN Major Gábor fordításában! Az Azilum #19 második beleolvasójában ebből mutatunk egy részletet. #NameTheTranslator

A magazin már előrendelhető a Dunwich Market vegyesboltban.

 

* * *

 

Az Orange Hotel a dél-afrikai Bloemfontein városának főutcáján áll, nem messze a vasútállomástól. 1932. január 24. vasárnapján annak egy harmadik emeleti szobájában négy férfi ült rémülettől reszketve. Egyikük George C. Titteridge volt, a szálloda tulajdonosa; egy másikuk Ian De Witt közrendőr a kapitányságról; a harmadik Johannes Bogaert, a helyi halottkém; a negyedik – és szemmel láthatóan a csapat legkevésbé feldúlt tagja – pedig dr. Cornelius Van Keulen, orvosszakértő.

A padlón – a fullasztó nyári hőség közepette kellemetlenül nyilvánvaló módon – egy halott ember teste feküdt, ám nem ez volt az, amitől a négyes félt. Tekintetük az asztalról – melyen tárgyak különös választéka hevert – a fejük feletti mennyezetre vándorolt, melynek sima, fehér felületére valamely úton-módon méretes, kusza betűsort firkáltak tintával; dr. Van Keulen pedig időnként féligmeddig lopott pillantást vetett egy elnyűtt, bőrkötéses jegyzetfüzetre, melyet bal kezében tartott. Négyük borzalma nagyjából egyenlő mértékben tűnt megoszlani a jegyzetfüzet, a plafonra firkált szavak és egy sajátos küllemű, döglött légy között, mely egy üveg szalmiákszeszben lebegett az asztalon. Az asztalon volt továbbá egy nyitott tintatartó, egy töltőtoll és íróalátét, egy orvosi táska, egy üveg sósav, valamint egy pohár úgy negyedéig fekete mangánoxiddal.

A viseltes bőrkönyv a padlón elterülő halott ember naplója volt, és azonnal világossá tette, hogy a szállodai nyilvántartásba bejegyzett „Frederick N. Mason bányavállalkozó, Toronto (Kanada)” név hamis volt. Voltak más dolgok – szörnyű dolgok –, melyeket ugyancsak világossá tett; és megint más, jóval iszonyúbb dolgok, melyekre anélkül utalt förtelmes módon, hogy világossá vagy egyáltalán teljességgel hihetővé tette volna azokat. A négy férfi balhite volt az – mit a borongó Afrika feketén múlhatatlan titkainak közelében töltött életük dajkált –, aminek hatására a perzselő januári hőség dacára oly hevesen vacogtak.

A jegyzetfüzet nem volt nagy, a bejegyzések pedig szép kézírással készültek, mely azonban a vége felé hanyaggá és ideges külalakúvá lett. Először inkább rendszertelen időközönkénti jegyzetek sorozatából állt, ám végül mindennapossá vált. Emlékiratnak nevezni nem lenne egészen helyénvaló, minthogy írója tevékenységeinek csupán egy körét taglalta. Dr. Van Keulen abban a pillanatban felismerte a halott ember nevét, amint a fedlapot felnyitotta, mivel az saját hivatásának egy kiváló tagjáé volt, aki főként afrikai ügyekkel foglalatoskodott. A következő pillanatban elborzadva fedezte fel, hogy e név egy – hivatalosan megoldatlan – hitvány bűntényhez kötődik, mellyel úgy négy hónappal korábban tele voltak a hírlapok. És minél tovább olvasta, annál mélyebbé vált rettenete, döbbenete, valamint iszony- és pánikérzete.

Álljon itt a szöveg kivonata, melyet a doktor abban a baljóslatú és egyre kellemetlenebbé váló szobában felolvasott, miközben a három férfi körülötte levegő után kapkodott, székében nyugtalankodott, és rémült pillantásokat vetett a mennyezetre, az asztalra, a padlón heverő dologra, meg egymásra:

THOMAS SLAUENWITE ORVOSDOKTOR NAPLÓJA

A brooklyni (New York) illetőségű dr. Henry Sargent Moore, a New York-i Columbia Egyetem Gerinctelen Állattani Tanszék professzorának megbüntetésére vonatkozóan. Halálom után, bosszúm beteljesülésének nyilvánosságra hozása okán olvasandó, mely máskülönben sohasem lett volna nekem tulajdonítva, ha sikerrel jár sem

1929. január 5. Immáron maradéktalanul elhatároztam, hogy megölöm dr. Henry Moore-t, és egy újkeletű incidens felfedte számomra, miként is tegyem ezt. Mostantól fogva egy következetes eljárást fogok követni; ennek okán e napló megkezdése.

Aligha szükséges felemlegetni azon körülményeket, melyek engem ebbe az irányba tereltek, elvégre a publikum tájékozott része az összes sarkalatos ténnyel tisztában van. 1885. április 12-én, a New Jersey-i Trentonban születtem, dr. Paul Slauenwite fiaként, aki eredetileg Dél-Afrika Transvaal tartományának Pretoria városából származott. Családi hagyományként orvostudományt tanulván, édesapám (aki 1916-ban halt meg, mialatt én Franciaországban szolgáltam egy dél-afrikai ezredben) vitt rá, hogy afrikai lázakra szakosodjak; és miután a Columbia Egyetemen lediplomáztam, sok időt töltöttem kutatással, ami a Natal2 tartománybéli Durbanből felvitt engem egészen az Egyenlítőig.

Mombasában kidolgoztam új elméletemet a váltóláz átadásáról és kialakulásáról, csekély mértékben a néhai kormányorvos, Sir Norman Sloane dolgozataira támaszkodva, melyeket a szálláshelyemül szolgáló házban találtam. Amikor eredményeimet publikáltam, egy csapásra hírneves szaktekintéllyé lettem. Szóba került egy, a dél-afrikai egészségügyi szolgálatban betöltendő, csaknem legfőbb pozíció várományossága, sőt állampolgárrá válásom esetében még egy esetleges lovagi cím is, és én ennek megfelelően megtettem a szükséges lépéseket.

Aztán következett be az incidens, mely miatt Henry Moore-t megölni készülök. Ez az ember – Amerikában és Afrikában éveken át osztálytársam és barátom – úgy döntött, szándékosan aláaknázza elméletem eredetiségének hitelét; azt állítván, hogy Sir Norman Sloane minden alapvető részlet dolgában megelőzött engem, továbbá arra célozván, hogy valószínűsíthetően több dolgozatára akadhattam rá, mint amennyi a beszámolómban feltüntetve szerepel. Eme abszurd vádaskodást alátámasztandó, bemutatott bizonyos személyes leveleket Sir Normantől, melyek csakugyan azt bizonyítják, hogy az idős férfi előttem járt, és hogy eredményeit nemsokára publikálta volna, ha hirtelen meg nem hal. Mindezt csupán sajnálattal elismerni tudtam. Amit nem tudtam megbocsátani, az a féltékeny gyanúsítás volt, miszerint az elméletet Sir Norman dolgozataiból loptam volna. A brit kormány – kellően ésszerű lévén – mellőzte eme rágalmakat, a féligmeddig már odaígért kinevezést és lovagi címet ámbátor visszatartotta azon az alapon, hogy elméletem noha tőlem származott, tulajdonképpen nem volt új.

Hamarosan láthattam, hogy afrikai pályafutásom érzékelhetően megrekedt; márpedig én minden reményemet egy ilyen életpályába vetettem, olyannyira, hogy akár még az amerikai állampolgárságról is lemondjak. Mombasa kormányzati közege határozott hűvösséget tanúsított irántam, különösen azok, akik ismerték Sir Normant. Ekkor határoztam el, hogy előbb-utóbb leszámolok Moore-ral, bár azt nem tudtam, hogyan. Moore féltékeny volt az én korai elismertségemre, és kihasználta a Sir Normannel való régi levelezését, hogy engem tönkretegyen. Mindez a baráttól, akit magam vezettem rá Afrika iránti érdeklődésére, akit én oktattam és ösztönöztem, míg szert tett jelenlegi szerény hírnevére az afrikai rovartan szakértőjeként. Bár azt még most sem tagadom, hogy érdemei megalapozottak. Én tettem azzá, ami, mire ő viszonzás gyanánt tönkretett engem. Most viszont egy szép napon elpusztítom őt.

Mikor Mombasában a talajt kicsúszni éreztem lábam alól, jelentkeztem mostani állásomra a belterületen, M’gongában, mindössze nyolcvan kilométerre az ugandai határtól. Ez egy gyapot- és elefántcsont kereskedelmi telep, rajtam kívül mindössze nyolc fehér emberrel. Bestiális egy zug az Egyenlítő közelében, telis-tele az emberiség számára ismeretes mindenféle lázakkal. Mindenütt mérges kígyók és rovarok, meg négerek olyas kórságokkal, melyekről az orvostudományi karon kívül soha senki se hallott még. De az én munkám nem nehéz, és mindig jut elegendő időm annak tervezgetésére, amit Henry Moore-ral tenni fogok. Mulattat, hogy az ő Közép- és Dél-Afrika kétszárnyújai előkelő helyet kapott polcomon. Azt hiszem, tulajdonképpen bevett szakkönyv – a Columbia, Harvard, és Wisconsin Egyetemen használják –, erényeinek felét azonban valójában az én javaslataimnak köszönheti.

A múlt héten szembesültem azzal, ami megérlelte bennem, hogyan öljem meg Moore-t. Egy ugandai társaság behozott egy feketét valamely szokatlan betegséggel, melyet egyelőre nem tudok meghatározni. A férfi fásult volt, módfelett alacsony testhőmérséklettel, és furcsa módon csoszogott. A többiek jobbára féltek tőle, és azt mondták, valamiféle kuruzsló bűvölete alatt áll; Gobo, a tolmács ellenben azt mondta, a férfit egy rovar csípte meg. Hogy  mi lehetett, képzelni sem tudom, minthogy csupán egy csekély szúrásnyom van a karján. Hanem az élénkvörös, környékén bíboros gyűrűvel. Kinézetre kísérteties – nem csodálom, hogy az inasok fekete mágiának róják fel. Úgy tűnik, láttak már ilyen eseteket korábban, és azt mondják, nem igazán van mit tenni vele.

Az öreg N’Kuru, a helyi galla3 cselédek egyike, azt mondja, egy ördöglégy csípése lehet, mely áldozatát fokozatosan legyengíti és megöli, aztán pedig hatalmába keríti annak lelkét és személyiségét, akárha az maga lenne még mindig életben, és úgy repdes annak valamennyi rokon- és ellenszenvével, illetve öntudatával. Szokatlan mendemonda, és jómagam egyetlen helyi rovarról sem tudok, mely kellően halálos, hogy annak tulajdonítható lenne. Ennek a beteg feketének – a neve Mevana – beadtam egy jó adag kinint, valamint vérmintát vettem tőle, hogy megvizsgáljam, de nem sok előrehaladást értem el. Egy különös kórokozó jelenléte bizonyos, de még csak távolról sem tudom azt beazonosítani. A hozzá legközelebb eső dolog az a bacilus, mely az olyan ökrökben, lovakban és kutyákban található meg, amiket a cecelégy csípett meg; de a cecelegyek embereket nem fertőznek meg, és egyébként is ez túlságosan északra van nekik.

Ám legfontosabb, hogy eldöntöttem, miként öljem meg Moore-t. Ha ebben a belső térségben olyan mérgező rovarok vannak, ahogy azt a bennszülöttek mondják, gondoskodni fogok róla, hogy kapjon belőlük egy küldeményt olyan forrásból, melyre nem gyanakodna, mégpedig bőséges biztosítékkal azok ártalmatlanságát illetően. Bízom benne, hogy amikor egy ismeretlen faj tanulmányozására kerül sor, sutba vet minden óvatosságot, és majd meglátjuk, hogy a Természet miként jár el! Nem lehet nehéz megtalálni egy rovart, amitől a feketék annyira félnek. Elsőként lássuk, hogy alakul szerencsétlen Mevana, és aztán megkeresem az én halálhírnökeimet.

Jan. 7. Mevana állapota nem javul, hiába oltottam be valamennyi általam ismert ellenméreggel. Rángógörcsei vannak, melyek alatt rémülten locsog arról, hogy halálakor lelke miként fog átszállani az őt megcsípő rovarba, közöttük viszont egyfajta félkábulatban marad. Szívtevékenysége továbbra is erős, így talán felgyógyíthatom. Meg kell próbálnom, mert ő valószínűleg bárki másnál jobban el tud vezetni engem a térségbe, ahol a csípést szerezte.

Közben írni fogok dr. Lincolnnak, itteni elődömnek, mivel Allen, a főnök azt mondja, ő alapos ismeretekkel rendelkezett a helyi betegségek dolgában. Ha létezik fehér ember, aki tud a halállégyről, az ő kell legyen. Most Nairobiban van, és egy fekete futár várhatóan egy héten belül választ hoz nekem, az út felét vasúton téve meg.

Jan. 10. A páciens változatlan, de megleltem, amit akartam! Ott volt a helyi egészségügyi nyilvántartás egy régi kötetében, amit alaposan átolvastam, miközben Lincoln válaszára vártam. Harminc évvel ezelőtt volt egy járvány, mely bennszülöttek ezreivel végzett Ugandában, és melyet határozottan egy ritka, Glossina palpalis nevezetű légyhez – a Glossina morsitans, avagy a cecelégy egyfajta unokatestvéréhez – vezettek vissza. Tavak és folyók partjainak bozótosaiban él, és krokodilusok, antilopok, meg nagytestű emlősök vérével táplálkozik. Mikor eme táplálékul szolgáló állatokban jelen van a tripanoszómiázis – avagy álomkór – kórokozója, emez magához veszi azt, és egy harmincegy napig tartó lappangási időszak után heveny fertőzőkészséget fejleszt ki. Majd hetvenöt napon át biztos halált jelent bárki vagy bármi számára, amit csak megcsíp.

Kétségtelenül ez kell legyen az „ördöglégy”, amiről a négerek beszélnek. Most már tudom, hogyan tovább. Remélem, Mevana felépül. Négy-öt napon belül remélhetőleg választ kapok Lincolntól; ő nagy tekintélynek örvendett ilyes dolgok terén. A legnagyobb problémám a legyek Moore-hoz történő eljuttatása lesz anélkül, hogy felismerné azokat. Az ő frányán pedáns tudálékosságával rávallana, hogy mindent tudjon róluk, végtére is valójában létezik róluk feljegyzés.

Jan. 15. Most érkezett válasz Lincolntól, és mindent megerősít, ami a Glossina palpalisról a feljegyzésekben szerepel. Van egy gyógyírja álomkórra, mely az esetek nagy részében sikeresnek bizonyult, mikor nem túl későn adták be azt: tryparsamid izomszövetbe fecskendezett oltásai. Minthogy Mevanát úgy két hónapja érte a csípés, nem tudom, működik-e majd, de Lincoln azt mondja, ismeretesek esetek, melyek tizennyolc hónapig is elhúzódtak, szóval talán még nem késtem el túlságosan. Lincoln küldött egy keveset a szeréből, így mindjárt be is adtam Mevanának egy tömény adagot. Most bódulatban van. A faluból elhozták a főfeleségét, ám ő még csak fel sem ismeri az asszonyt. Ha felépül, bizonyára meg tudja mutatni nekem, hol találhatók a legyek. A beszámolók szerint remek krokodilusvadász, és úgy ismeri egész Ugandát, akár a tenyerét. Holnap adok neki egy újabb adagot.

Jan. 16. Mevana ma egy cseppet élénkebbnek tűnik, bár szívtevékenysége lassult egy kicsit. Folytatom az injekciózást, de nem viszem túlzásba.

Jan. 17. Ma valódi előrelépés történt a lábadozás terén. Az oltás után Mevana kinyitotta a szemét, és  tényleges, bár mákonyos tudatosság jeleit mutatta. Remélem, Moore nem tud a tryparsamidról. Jó eséllyel nem, hiszen a gyógyászat őt sohasem érdekelte túlságosan. Mevana nyelve bénultnak tűnt, de úgy hiszem, ez elmúlik majd, ha sikerül felébresztenem. Magam sem vetnék meg egy kiadós alvást, de nem ebből a fajtából!

Jan. 25. Mevana szinte teljesen felgyógyult! Még egy hét, és elvitethetem vele magamat a dzsungelbe. Magához térvén, először rémült volt, hogy halála után a légy elveszi a személyiségét, de végül felderült, amikor közöltem vele, hogy rendbe fog jönni. Most felesége, Ugowe viseli gondját, én pedig pihenhetek egy keveset. Aztán jöhetnek a halálhírnökök!

Feb. 3. Mevana már jól van, és beszéltem vele a légyvadászatról. Retteg annak a helynek a közelébe menni, ahol a légy megcsípte őt, hanem én a hálájára játszom. Emellett úgy hiszi, képes vagyok a betegséget elhárítani, valamint kikúrálni azt. Bátorsága egy fehér embert is megszégyenítene; nem kétséges, hogy el fog jönni velem. Elszabadulhatok, ha a főnöknek azt mondom, hogy az utazás a helyi egészségügyi munkálatok érdekeit szolgálja.

Márc. 12. Végre Ugandában!

Folytatás a magazinban.

* * *

 

Az Azilum #19 magazin már előrendelhető a Dunwich Market vegyesboltban. A beleolvasó a korrektúra előtti szövegből származik.

"Nunquam explana aliquid"
Scroll to top
The Black Aether