A rémségek kicsiny könyve – Limpár Ildikó (szerk.): Rémesen népszerű

A Magyar Nyelv Értelmező Szótára – legalábbis annak online elérhető verziói, Arcanum és MEK – meghatározása szerint a szörny “természetellenesen torz és rendszerint ijesztően nagy alakjával iszonyatot, utálatot keltő ember, állat, illetve képzeletbeli lény”. A természettudomány ágazatait meghazudtoló gigászi entitásokat, a felfogható vizualitás határain túlmutató formákat öltő teremtményeket vizionálunk, amelyek érzékeinket meggyalázó létezésükkel kétségbe vonják értelmünket, megsemmisítik létezésünk eszenciáját. Direkt, vagy indirekt módon kisajátítják életünket, eluralják gondolatainkat, kéjes elégedettséggel szabadítják ránk önnön félelmeinket álmainkban és a mindennapokban; gúnyt űznek belőlünk. Akár így is elképzelhetjük a szörnyeket.

Limpár Ildikó, a Rémesen népszerű – Szörnyek a populáris kultúrában tanulmánykötet előszavában azonban rámutat, hogy ez nem csupán funkciónélküli elmebaj eredménye.

„Szörny, szörnyeteg – azaz monstrum. A latinból származó szót a monstrate (megmutat, avagy demonstrál) és a monēre (figyelmeztet) igék gyökeréhez kötjük etimológiailag, és ez teljes összhangban áll funkciójukkal: figyelmeztetnek, rámutatnak valamiféle veszélyre – vagy éppen veszélyes, tiltott vágyakra irányítják figyelmünket. Megjelenési formájuk, megnyilatkozásuk felér egy demonstrációval, azaz láthatóvá teszik, milyen félelmeket vagy vágyakat testesítenek meg.” – L. I.

A szörnyek, szörnytípusok és a társított jelentéstartalmak folyamatos változásban vannak, ahogy Limpár rámutat „ugyanaz a típusú szörny – mondjuk a sárkány – nem ugyanazt a jelentést hordozza az ősi mítoszban és egy kortárs fantasyregényben”. Nem kell túlságosan messzire mennünk, hiszen Cthulhu, a lovecrafti panteon egyik sokadrangú entitása mára a popkultúra ikonikus alakjává nőtte ki magát; az már más kérdés, hogy miközben a mítoszban betöltött szerepe felértékelődött, funkcióját tekintve nem egyszer cuki házibaráttá degradálódott. Nyilván, ez értékrend és szemléletmód kérdése (is lehet), ahogy az is, ha a csápok mögé tekintünk, milyen értelmezi lehetőségeket találunk Cthulhu eredeti szerepét vizsgálva. A szörnyek és szörnyetegek zsánerfüggetlen, univerzális teremtmények, melyek a kultúra minden területén képviseltetik magukat, ugyanakkor életünk, mindennapjaink szereplői is egyaránt; gyakran szörnyülködünk egy gyalázatos cselekedeten, például ha valaki egy nemzet kulturális és tudományos életét kényszeríti saját ideológiájának szolgálatába.

A fantasztikum a legjobb eszköz, hogy kiszakadjunk a mindennapokból – a drog rossz! –, a sci-fi, a fantasy, a horror, és mindenekfelett a weird irodalom (bocs, nem hagyhattam ki) által lehetőségünk nyílik olyan élményeket megélni, amelyeket elképzelni, remélni sem mertünk volna. Rengeteg további erénye mellett ezért szeretjük, ezért olvassuk, és nincs azzal semmi baj, ha nem várunk, nem akarunk többet, mint szórakozni. Azonban, a fantasztikus irodalom sokkal összetetteb és sokrétűbb annál, hogy csupán szórakoztató irodalomként tekintsünk rá – ismétlem, nincs ezzel semmi gond, hiszen ez alapvető funkciója –, és ha lehetőségünk, kedvünk adódik betekinteni a fantasztikum színfalai mögé, megismerni az eszköztárak jelentéstartalmának mélységét és sokszínűségét, egy újabb világ nyílik meg előttünk, amely van annyira szórakoztató, mint maga a fantasztikum.

Ehhez pedig legalább akkora segítséget nyújt az Atheneum Kiadó Rémesen népszerű tanulmánykötetének tizenegy szerzője, mintha az antarktiszi expedíció hóviharában kötelet feszítenének ki, hogy ne tévedjünk el, amikor az Őrület hegyeit keressük.

A fantasztikus kiadványok dömpingjében hajlamosak vagyunk arra, hogy habzsolva olvassuk az egyiket a másik után, nem adunk magunknak kellő időt arra, hogy a történetek leülepedjenek, a mögöttes tartalom felszínre törjön, világlátásunktól függően megtaláljuk azt az értelmezési módot, amely számunkra még értékesebbé teheti kedvenc regényünket, novellánkat, képregényünket. Híve vagyok az újraolvasásnak, hiszen ahogy életünk és értékrendünk változik, egy újraolvasott mű tartalma és mondanivalója is új értelmet kaphat; a rohanó világ csak annyira rohan, amennyire engedjük. A Rémesen népszerűnek pedig meg van az a jó tulajdonsága, hogy a tanulmányok után hajlandóságot fogsz érezni arra, hogy újra – vagy éppen először – elolvasd a tárgyalt novellát, regényt, vagy megnézd a hivatkozott filmet. Egy olyan kulturális termék, amely másik kulturális termék(ek) fogyasztására ösztönöz… Win-win.

Rémesen…

Nagyon szívesen írnék részletesen a kötet teljes tartalmáról, azonban ez egyrészt túl nagy feladat lenne számomra és soha nem érne véget ez a bemutató, másrészt Limpár az előszóban röviden összefoglalja az írásokat – illetve ezt már megjelent recenziók is megtették néhány helyen. De leginkább azért nem teszem, mert nem szándékom senki elől elhappolni az olvasás során gyakran előforduló „ó bakker, és tényleg” reakciót egy rossz helyre becsusszanó spoileres információval; de kettőre azért csak kitérek.

A fantasztikus irodalom egyik legismertebb szörnyetege Frankenstein; igen, itt Victor Frankensteinre gondolok, és véletlenül sem névtelen Teremtményére. A jó doktor és teremtménye hosszú utat járt be, kapcsolatukat rengeteg módon dolgozta fel az utókor – ezekben gyakran nem volt köszönet –, de meghatározó szerepük a kultúrában mindvégig megmaradt. Panka Dániel „Életet adni az élettelen anyagnak” – Mary Shelley: Frankenstein (1818) című esszéjében Michael Crichton Jurassic Park (1990) regényének és Alex Garland Ex Machina (2015) című filmjének segítségével azt szemlélteti, hogy mitől válik egy mű „frankensteinivé”. Egészen profán módon meglehetne ezt határozni – legyen benne egy őrült professzor, meg egy benga nagy szörny, a legjobb, ha zöld és gyerekeket eszik reggelire –, azonban Panka hármas kritériumrendszerével rámutat, hogy bár Frankenstein „és az ő félelmetes Teremtménye mindenütt jelen van – ám egy homályos utalás még nem tesz egy művet (legyen az bármely médium rész) frankensteinivé”. Ahogy egy mű nem lesz attól lovecrafti, hogy Cthulhu is felbukkan benne. Az esszé olyan párhuzamokat tár fel Shelley klasszikusa és a szemléltetésként használt két mű kapcsolatában, amelyekről a gyanútlan olvasó nemigazán gondolná, hogy léteznek. Közelebbről vizsgálva a kapcsolódási pontok funkcióját, Panka – jó szörnyhöz méltón – képes akár lerombolni elképzeléseinket arról is, hogy valójában ki a szörny, miért kell szörnyként tekintenünk rá.

„Ha a szörnyeteget határátlépő entitásként mint a valóság különböző szempontok szerinti kategorizálásának lerombolóját értelmezzük, akkor az emberek ellenséges reakciója érthetővé válik.” – P. D.

Fodor András (a.k.a. Fekete I. Alfonz), a nem éppen rövid című, A Szövő mint hátborzongató, dimenzión túli entitás China Miéville Perdido pályaudvar, végállomás című regényében tanulmányának egészen elképesztő gondolatmenete tökéletesen példázza a kötet funkcióját és jelentőségét. András írása azok közé tartozik, amelyek olvasása során illik megállni és átgondolni, értelmezni azt a képet – teret –, amelyet elénk tár. Nem hagy magunkra, rengeteg segítséget kapunk tőle, és ezek a segítségek képesek arra, hogy az esszé tárgyalt témáján túl is elgondolkozzunk az általunk már ismert fantasztikus művek szörnyeinek esetleges újraértelmezésén és újraépítésén. Egy olyan térbe taszít minket olvasókat, amelyben a szörnyeket keressük, de ráeszmélünk, hogy „az ember által meg nem érthető és nyelvben ki nem fejezhető alakzatok közül a tér” ismeretlenségének szörnyszerűségével van dolgunk. A tanulmányban felbukkan a lovecrafti kapcsolat, ami nem véletlen – többek közt ezért is tértem ki külön erre az írásra –, az András által bemutatott első, második és harmadik/megélt tér gondolata értelmezhető a „lovecrafti térre” és származékára, a Cthulhu-mítoszra.

„A tér egésze nem beszélhető el nyelvileg, pusztán részenként építhető fel a nyelvileg megragadható helyeiből. Tehát a tér helyekből épül fel, azok részjelentéseiből, a tér egésze pedig a helyein keresztül értelmezhető.” – F. A.

Nem kell meglepődni azon, ha a fentiek alapján nem áll össze a térkép, de a tanulmány(ok) elolvasása után össze fog. Csupán két írásra tértem ki, ugyanakkor mindegyik szerzője – Benczik Vera, Fodor András (Fekete I. Alfonz), Gyuris Norbert, Kérchy Anna, Limpár Ildikó, Panka Dániel, Pintér Károly, Rusvai Mónika, Sohár Anikó, Szujer Orsolya, Vancsó Éva – egyaránt megérdemli az elismerést, és őszintén remélem, hogy a hazai színtéren elindul majd a diskurzus az írásokban tárgyaltakról.

… szép

A Rémesen népszerű nem csak a tartalmát, de a kivitelezést tekintve is egy nagyon jó könyv. Földi Andrea borítója elképesztően hangulatos, rendkívüli módon passzol a tartalomhoz; mondjuk úgy, hogy ez tőle (el)várható is volt, Földi az Athenaeum Kiadó művészeti vezetője, aki 2014-ben elnyerte a Tamás László Emlékdíjat. A rothadt földből kinyúló zombikéz háttérben a Holddal csupán első pillantásra tűnhet elcsépelt elemnek, ugyanis nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a kötet alcíme – Szörnyek a populáris kultúrában – legalizálja a kompozíciót, hiszen a jelenet a popkultúra szerves részét képezi. A védőborító alatt egy újabb meglepetést vár, ugyanis a keményborítás mattfekete, minimalista, fehér színű grafikával és kötetcímmel, de ami számomra különösen széppé teszi, azok a feketétől alig eltérő, szürkeárnyalatos elemek. Kiemelik a lényeget és megmutatják amit kell, nagyon szeretem, hogy ezt valaki meri így használni.

A könyv mérete kompakt, nem tudom miért, de valahogy nagyobb méreteket társítottam hozzá előzetesen, azonban igazán kézbe passzoló lett a végeredmény, a kötészet nagyon profi. Egyetlen gondom ezzel a relatív kis mérettel, hogy ebből fakadóan a betűméret számomra túl kicsi lett, ez pedig a jegyzeteknél – amiből nem kevés van – különösen kiütközik. Éjszaka olvasva olvasólámpánál, gyakran beleért az orrom a könyvbe.

Ennyi. Ennél többet, ha akarnék se tudnék negatívumként felhozni a könyvvel kapcsolatban.

Azt még meg kell jegyeznem, hogy a könyv nem való mindenkinek. Bár a szövegek olvasmányosak, átgondoltan vezetik az olvasót a konklúziók felé, értelmezésükhöz olykor valóban meg kell állni, újraolvasni egy-egy bekezdést, időt kell hagyni, hogy kikristályosodjon a mondanivaló. Azonban ez igazán elhanyagolható „áldozat” ahhoz képes, amit az írások nyújtanak. Olykor lehetne némi hiányérzetünk, hogy egy-egy anyagból kimaradtak olyan, fontosnak vélt, nem közismert információk, amelyek érdekesek lehettek volna az olvasók számára, esetleg kiegészítették volna az írásokat, de ezek hiánya valójában helytálló, hiszen megbontották volna a tanulmányok gondolatmenetét.

A Rémesen népszerű nagy erénye, hogy semmi esetre sem akarja didaktikus módon ránkeröltetni azt, amit valójában saját magunknak kell felfedeznünk a szörnyekben, csupán értékes segítséget ad ahhoz, hogy megtaláljuk ezt az utat. Nem akar meggyőzni, csupán lehetőséget ad, hogy a fantasztikus irodalom, a populáris kultúra mélyére tekintsünk. Rámutat arra, hogy még a legegyszerűbbnek tűnő, a legprofánabb módon értelmezhető és kezelhető szörnyek is sokkal gazdagabb világot rejtenek csápjaik és ezernyi fogsoruk mögött, mint amit elsőre érzünk.

Limpár Ildikó (szerk.): Rémesen népszerű – Szörnyek a populáris kultúrában
Athenaeum, Budapest, 2021
ISBN: 9789635430017

 

"Abban hiszek, hogy bennünk magyarokban, olyan kreatív alkotói potenciál van, amit jóvátehetetlen hiba lenne elpazarolni, nem engedni kibontakozni."
Scroll to top
The Black Aether