Azilum #19 beleolvasó – E. Hoffman Price: A Sátán lánya

E. Hoffman Price számos művének főszereplője a kurd származású szent ember, Ismeddin, aki egyben egy dervis; a szúfi muszlim hagyományok olyan embert illetnek e jelzővel, aki úgy döntött, hogy kolduséletet él, aszkéta válik belőle, hogy közelebb kerüljön Istenhez. Természetesen Price karaktere egy merész félőrült, aki a kardok mestere és különösen szeret bajba „kavarodni”. Az Ismeddint szerepeltető történetei azonban figyelemre méltóak a bennük megjelenített vallási dogmák, az igazságosság és a bölcsesség elgondolkodtató problémái miatt. A helyszín a legtöbb Ismeddin-történetben Kurdisztán, egy régió Törökország, Irak, Irán és Szíria határvidékén. Price egy levelében elárulta Lovecraftnak, hogy ennek az oka pusztán az, hogy felhívja a publikum figyelmét a kurdok létezésére.

A Sátán lánya (Satan’s Daughter) az Azilum #19 magazinban fog megjelenni Somogyi Gábor fordításában! Az Azilum #19 harmadik beleolvasójában ebből mutatunk egy részletet. #NameTheTranslator

A magazin már előrendelhető a Dunwich Market vegyesboltban.

 

* * *

 

Lilith volt ő, Ádám asszonya…
Kinek vénáiban nem emberi vér csörgedezett,
De szépséges, elbűvölő nőnek teremtetett.

Dante Gabriel Rossetti

Amikor Morton Reed egy cserzett arcú, fehér szakállú arab szolga kivételével emberek nélkül kezdett el ásni egy kevésbé ígéretes helyszínen tíz kilométernyire Koyunjiktól, régészkollégái kihasználtak minden szabad percet, hogy önfeledten gúnyolódjanak rajta; aztán elképedtek, amikor Reed feltárt egy eltemetett várost egy olyan helyen, ahol a hagyomány szerint nem szabadott volna semmi ilyesminek pihennie a föld alatt.

Óhatatlan volt, hogy az összes nagy amerikai egyetem mind kétségbe vonja a felfedezést; meg lehetett érteni, hiszen Reed egyetlen erőforrása sovány, bronzszín keze és lelkesedése volt, amely mélyen ülő, sötét szemében is felcsillant, hogy enyhítse fanyar, szögletes arcának komorságát. Egy ember nem képes egyedül feltárni egy egész várost.

* * *

Reed a mostanra elözönlött ásatási helyszín közelében, egy domb tetején állva száz izzadó bennszülöttet figyelt, akik szörnyűséges szárnyas és emberfejű bikát emeltek ki negyven évszázad feledéséből. Ironikusan elmosolyodott, karjában egy kicsi és mocskos turbánszövetbe tekert tárgyat szorongatott, majd megvetően maga elé köpött egyet és hátat fordított az ásóknak.

– Tartsátok meg azt a szemetet – motyogta maga elé, és kopott sátra felé haladt a halom távolabbi csúcsán. – Én meg az enyémet fogom.

A nekromanta olyan személy, aki varázslattal készteti szólásra a halottakat. A régész pedig az, akinek ásója elfeledett évszázadokat hoz napvilágra. Néha a kettő közötti határvonal rettenetesen elvékonyodik.

Reed a sátrában vizsgálta meg a főnyereményét. Zöld bazaltkép volt, amelyen egy nő állt egy oroszlán hátán. Magas tiarát viselt, és finom, sasorrú szemita vonásait az érzéki szája sarkában leselkedő mosoly árnyéka édesítette. Ettől a homályos, nyugtalanító mosolytól Reed úgy érezte, mintha valami élő dolgot exhumált volna ki.

A teste kanyargó idomok sorozatából állt, a dereka körül széles övet viselt, amelyből a csípőjéig értek le a faragott, ékes láncok.

A talapzat lábánál ékírásos feliratot vett észre; de a háta mögül érkező dühös motyogás elterelte Reed figyelmét a szövegről.

– Allah óvjon engem a Sátántól! – morogta az öreg Habeeb, Reed arab szolgája. Megfogta a kék amulettet, amelyet a nyakában függesztve viselt, mióta csak ásni kezdtek.

Reed felismerte a babonás félelem tüneteit.

– Most mi a bajod? – szólt rá durván.

– Dobd el azt az átkozott dolgot, száhib! – motyogta az arab. – Hisz ez Bint el Hareth képe. Szó szerint a Sátán leánya. El Hareth volt az a név, amellyel az angyalok renegát testvérüket hívták.

– Szamárságokat beszélsz – vágott vissza Reed arabul –, ez a hölgy csakis Anaitis lehet, pár ezer évvel azelőttről származik, hogy Mohamed kinyilvánította volna a világ egyetlen igaz Istenét.

De az öreg Habeeb továbbra is csak motyogott és átkozódott, miközben szárított tevetrágyát gyűjtött az esti tűzre.

A mester és a szolga csendben evett.

Habeeb Bint el Hareth-re, a démonok királynőjére gondolt, aki a holdfényben lovagolt, számtalan csábító, éjszaka portyázó lilinnel együtt, akik suttogása a végzetükbe csábítja a magányos utazókat az úttalan sivatagba. Reed ugyanúgy zavart volt, de más okból: éjjel-nappal őriznie kell a kincsét, nehogy az egyébként hűséges és odaadó arab elpusztítsa.

* * *

Amint lenyelte zöldséges rizsének utolsó zamatos falatját, Reed fáradtan nyúlt el a sátrának piszkos padlójára terített vastag moszuli szőnyegen. Figyelte, ahogy Habeeb leereszkedik a lejtőn a régészek bennszülött segítőinek tábortüze felé. Messziről egy dobszó érkezett és a régi dal monoton felelevenítése arról, hogy mi történt a vándordervissel, amikor megismerkedett a szultán negyven lányával…

De ebben Reed, aki újra a zöld színű bazaltkincsét nézegette, semmilyen kapcsolatot nem fedezett fel azzal a modellel, aki évszázadokkal ezelőtt Bint el Hareth képéhez pózolt.

Aztán átkozni kezdte azt a kántálást a távolban. Újabb dalt énekeltek, olyat, amelyet Reed még soha, sehol sem hallott. Érzéki és csábító volt a ritmusa azoknak a rekedtes hangok nyers volta ellenére is, amelyek belekeveredtek a dallamába. Reed azon kapta magát, hogy fejét rázza a zavaró kadencia ritmusára. A selymet és a fehér húst juttatta az eszébe, és mindazt, amit egy régész maga mögött hagy.

Végül úgy tűnt, mintha valami ősrégi, gonosz és csábító dolog kezdett volna el suttogni neki ennek a barbár dallamnak a hátterében.

Aztán hirtelen rájött, hogy olyan zenét hallgat, amely egyetlen arab munkáscsoportból sem származhat. Érezte, hogy már nincs egyedül.

Telihold emelkedett a Tigrisen túlonnani, alacsonyan fekvő dombok fölé. Valami közeledett a Hold csillogó fényén keresztül a sátor bejárata felé. Egy nő; magas, csillogó tiarát viselt. Formás teste folyékony, hullámzó ívek sorozata volt, amelyek átkacsintottak a ruhán, és a férfi azon tűnődött, vajon törékeny szövete elvisel-e akár egy leheletnyi esti szellőt is.

Egy helyi lány. Teste meleg, rózsás borostyán volt, és hihetetlenül nagy és sötét szemében rabul ejtette a holdfény csillogását. Sötét és komor volt, arcának lenyűgöző édességét pedig elnyomta a sóvárgó, szinte melankolikus száj.

Reed tekintete eltévelyedett torkának fenséges vonalán, a kemény, teljes pompájában virágzó mellén és a derekának karcsú ívén. Elakadt a lélegzete, és egy pillanatra jeges rémület űzte el a melegséget, amely az ereiben áramlott.

A csípőjének ingadozásával hullámzó finom fátyolszövet alatt széles ezüstöv húzódott, számtalan zafírral volt ékesítve, amelyek fagyosan csillogtak a holdfényben. Félig-meddig térdig érő ékszerrel ellátott medálok halk csilingelését hallotta. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a bazaltkép életre kelt!

Aztán Reed biztosította magát afelől, hogy a lány bizonyára holdfényes ásatási körzetben bóklászott, felfedezett egy tiarát és egy ékszeres övet a homokban, amelyet évszázadokkal ezelőtt egy babilóniai király illatozó kéjnője használt. Megtalálta a kincset, és a lehető legelőnyösebben mutatta be önmagán egy alku kedvéért.

Ha levenné azt az ezüstövet…

És akkor a visszatérő ámulat elnyomta a vágyat, amelyet a lány formásan mosolygó kanyarulatai keltettek benne. Elbűvölő arca ugyanis a Bint el Hareth zöld bazaltvonásainak másolata volt!

Teljesen lehetetlen – de ott állt az ajtóban, kitakarva a Holdat maga mögött.

– Tudtam, hogy egyszer megtalállak – mondta arabul az idegen –, ha várok, amíg felkel a Hold.

* * *

Az éj boszorkányos csillogást öltött, amely lehűtötte és egyben felpezsdítette Reed vérét; aztán azt mondta magának, hogy végül is nem olyan nagy képtelenség, hogy egy falusi lány arca és alajka feltűnően hasonlít a zöld bazaltszobrocskán szereplőére. A lány létező volt, a holdfény nem sütött át a testén, hanem csak az őt burkoló finom szöveten.

– Már vártalak, Malika – válaszolta Reed. – Hosszú ideje vártalak.

A régen eltemetett romok kiásása magányos hivatás, és a tudósember sincs fából. Ez a lány bármely férfi vágyának tárgya lehetett volna. Tündöklés, amely éjjelente járt.

Karcsú ujjai meglazították a sátor kötését, és ahogy a fedél lecsúszott a helyére, ügyesen csomót között a zsinórra.

Reed meggyújtotta a sátoroszlopon függő benzinlámpát. Amikor visszafordult a szőnyeg felé, a lány az oldalán termett. Érezte testének melegét és kegyes íveinek lágy és ígérő nyomását. Sötét hajának illata megszédítette a férfit, és a szemében csillogó fény azt súgta neki, hogy nem lopott régiségekkel kíván kereskedni.

– Gyönyörűséges – motyogta Reed a szőnyegre ülve, és megfogva a lány kezét, hogy lehúzza maga mellé.

A lány megrázta a fejét; mosolya oly édesnek tűnt a sivatagban. Azt súgta: – Nem… én Bint el Hareth vagyok.

A Sátán lánya – fárasztó játék a szavakkal. De a jelenléte meleg és szédítő volt, és a benzinlámpa ragyogásától báj és kellem nem bújhatott el, csak a széles és ékszerrel díszített ezüstöv és a csilingelő medálok. Még a lába is csupasz volt – apró lábak, hennával színezett körmökkel.

Karja borostyán kígyóként mozgott, amikor félretolta magas ezüst diadémját. Haja csillogó hullámokkal zuhant végig a vállán, elrejtve a mellét, és az ezüstöv felé nyúlt…

* * *

Az arab dobok távoli ütemét Reed szívdobogása nyomta el. Karjába zárta a lányt, és amikor megtalálta az ajkát, ujja hajának illatozó szálai közé csusszant, hogy megcirógathassa kecses testének lepelbe burkolt, borostyánszínű görbületeit.

Oly kedves volt formás alakja a szemnek, annyira hihetetlen és csodálatos volt bőrének érintése… a szatén simasága, szilárd, mégis puha… lágy rejtélyek sorozata, amelyek feltüzelték a férfi lelkét.

A nő körülölelte, miközben ajka átadta magát a kényeztetésnek – először bizonytalanul és remegve, aztán észveszejtően, megszállottan.

Különös, végtelen csók – erről számoltak be a kairói bazárok arab mesemondói. Több mint kapcsolat. Az ajak és a nyelv kölcsönös összefonódása és egyesülése volt.

Eksztatikus borzongása, sóhajai, lélegzetvétele és lassú lehelete lángoló őrületbe hozta Reedet. De valahogy anélkül, hogy bármikor is teljesen kitört volna az öleléséből, a nő hajlékony teste elkerülte a teljes megadást. Lelkes és izzó volt, mégis visszahúzódó…

– Ne most – suttogta, amikor a férfi keze hiábavalóan szántotta a derekát. – Majd később. Ez csak egy találkozó és egy ígéret. Ne próbálkozz vele. Az öv le van zárva. Nem tudod eltávolítani. Ma este nem…

Reed hallott már féltékeny férjekről és olyan apákról, akik ilyen eszközöket vetettek be annak érdekében, hogy a női gyengeséget kihasználva ne tudjanak egy bizonyos határt átlépni.

Érezte a férfi következő gondolatát, még mielőtt az elmondhatta volna.

– Sem reszelő, sem lakatos nem tud segíteni rajtunk – suttogta. Aztán megrázta édes fejét, és szomorúan mosolyogva hozzátette: – Egy féltékeny király szerelmes volt belém egyszer. Öreg volt és ősz, és tudta, hogy túlélem őt…

– Ki? – Reed haragosan horkant fel.

– Az akkádi Narám-Szín – suttogta, és fejét a férfi vállára helyezte.

Narám-Szín már több évszázada halott!

Folytatás a magazinban.

* * *

 

Az Azilum #19 magazin már előrendelhető a Dunwich Market vegyesboltban. A beleolvasó a korrektúra előtti szövegből származik.

"Nunquam explana aliquid"
Scroll to top
The Black Aether