Black Aether: A Mítosz elszabadul beleolvasó – Pólya Zoltán: Az élet és halál anyaga

Miss Salisbury és plátói szerelme, Mr. Hershey a romos apátság, düledező falai között találkoznak éjszakánként. A plátói szerelem áldozatot kíván, és korántsem elhanyagolható tényező, hogy ki hozza meg az áldozatot, és főleg miért. Becsvágy, alattomos gonoszság, hatalomvágy és egy ősi könyv, amely a megvilágosodás éteri fényét rejti. Pólya Zoltán novellájában senki és semmi nem az, aminek elsőre látszik. Az élet és a hálál, egyaránt sötét titkokat kínál mindenki számára.

Pólya Zoltán Az élet és halál anyaga című novellája a Black Aether: A Mítosz elszabadul különszámában fog megjelenni. A magazin harmadik beleolvasójában ebből mutatunk egy részletet.

 

 * * *

Pólya Zoltán

Az élet és halál anyaga

Azt hiszem, szeretem Mr. Hershey-t.

Mr. Hershey-vel mindig napszállta után szoktam találkozni, a D.-i apátság romos falai között. Máig nem lehet tudni, hogy voltaképpen mitől is égett le tíz évvel ezelőtt ez az ősi szent hely, amelynek az oltárát egyes vélekedések szerint egy, a kereszténységnél sokkal régibb vallás áldozati kövéből vésték ki az alapítók. Az apátság teteje azonnal beomlott, amint végigsöpörtek rajta a lángok, mára elszenesedett gerendák kusza halmaza csupán; vastag falait kikezdte az idő és a vandál kezek munkája. Nem dacol már az egykor nagyratörő építmény a pogány misztériumokkal, hallgatag romhalmaz a domb tetején. Az oltár mögött viszonylagos épségben maradt egy kisebb rész, ahol az ablakok színes üvegcserepein át időnként fényhálót sző a hold. A megvetemedett padló réseiben eső után tócsákban áll és napokig dohosodik a víz, leszivárog lassan az oltár alá, így táplálja az apátság alatti vízereket. Ide szoktam behúzódni, amíg meg nem érkezik Mr. Hershey, és hallgatom a kongó csöndet, az éjszaka sűrű, fojtogató meséit életről és halálról, hitről és reménytelenségről.

Abrahamet a legnagyobb jószándékkal sem nevezném délceg férfiúnak. Asztmás szuszogását már messziről hallani, jóformán előbb, mint a kehes lova által a dombra felhúzott bricska kenetlen nyikorgását. Görbe lábai és tömzsi alakja idomtalan árnyékot vetnek maga elé, ha éppen fönt jár a hold, kezében pedig mindig ott van az elmaradhatatlan sétapálcája. Azzal kopogtatja végig a falakat, miközben kerülgeti a felforgatott padokat és a padlón heverő omladékot.

– Miss Salisbury – suttogja már messziről, és rendszerint megáll az oltár előtt, nem is jön közelebb búvóhelyemhez. Egyébként rövidlátó, orrára biggyesztett szemüvege mögül apró szemek fürkészik idegesen a hátam mögötti falakat, a megperzselt, arctalan szenteket. – Miss Salisbury, ott van?

– Itt vagyok. – Mindig megvárom, hogy a nevemen szólítson, mert időnként előfordul, hogy mások is tévelyegnek ezekben a kései órákban a romok között, kíváncsi és borzongásra vágyó egyszerű lelkek. Ha mások is vannak itt, akkor rendszerint meghúzom magam az oltár mögött, ahová szerintem még senki sem lépett be rajtam kívül a tűzeset óta, és onnan hallgatom csöndes imáikat, vagy éppen az izgalmat kereső párocskák forró nyögdécselését. Abraham már messziről jelez, hogy megérkezett, én pedig előmerészkedek rejtekhelyemből, és elé lépek.

Ezúttal is ott áll meg, nagyjából azon a helyen, ahol egykor áldást osztottak a híveknek, de már nem több, csak az éjszaka kútja az oltár előtti rész; megsüllyedt, nyirkos gödör.

– Önnek mindig itt vagyok, Mr. Hershey. – Különös módon meggyőződésem, hogy nem is lehetne másképp, mint hogy éjszakánként itt várjak rá.

Ezúttal nem jön ide hozzám, csak toporog a felforgatott padok között. Idomtalan pókra emlékeztet, feje fölött a gerendák leszakadt bordázatával, amelyek már évek óta fenyegetnek a végső összeomlással, azzal, hogy örökre magukkal rántják az eddig időtlenséggel dacoló falakat. Fél, ebben egészen biztos vagyok, én pedig nem értem, mi félnivalója lehetne ezen a helyen bárkinek is. Ilyenkor rendszerint letelepszünk valamelyik padra, ő pedig a naplómról faggat, arról a könyvecskéről, amelynek hollétéről nekem egyébként fogalmam sincs. Mégis türelmesen válaszolgatok neki, az emlékek ilyenkor apránként szivárognak elő elmém mélyéről, az oltár körül folydogáló esőcseppekhez hasonlóan, váratlanul bukkanva elő emlékezetem zugaiból.

Ezen az éjszakán azonban másképpen történnek a dolgok. Most is azt várom, hogy hellyel kínáljon maga mellett, hogy megsimogassa bütykös ujjaival a combomat, majd karját bizalmasan derekam köré fonva, hagyma és borszagú leheletével kísérve a fülembe suttogjon; ezúttal azonban csak áll ott, az oltár túlfelén, és újra a nevemen szólít.

– Miss Salisbury, jöjjön velem, kérem. Ma éjszaka… Ma éjszaka kirándulunk egy kicsit.

– Hová megyünk, Mr. Hershey?

– A városba. Adja a kezét, hadd segítsek.

Csöppnyi izgatottságot érzek, miközben átkísér a sötétséget támasztó falak között, ki, a hűvös éjszakába, az apátságnak helyet adó gazos, teleszemetelt domb ösvényeire. A bricska ott vár ránk, a kehes ló, füleit felcsapva idegesen toporzékolni kezd jöttünkre; Abraham rásóz néhányat botjával a szerencsétlen állat farára, majd felsegít maga mellé az ülésre, és így döcögünk le a domboldalon.

Nem kérdezem meg, hová megyünk, és legfőképpen, hogy miért hagyjuk el az apátságot. Visszapillantva úgy tűnik, hogy a falak egyenesen a dombból nőttek ki, az ember előtti korszakok felszínformáló idejéből törve elő, azokból a korokból, amikor még nem egyetlen könyörületesnek hitt isten előtt kellett fejet hajtanunk. Abraham azoknak a távoli időknek a kíváncsi kutatója. Mohón vájkál a múlt emlékei között, és ezen munkájához szüksége lehet az én feljegyzéseimre is, legalábbis ezzel a feltevéssel élek beszélgetéseink közben. Talán ezúttal úgy gondolta, hogy elősegíti közös munkánkat, ha más környezetben beszélgetünk.

Előttünk, a nedvességtől súlyos leveleken fények csillognak, bizonytalan döcögésünk érezhetően könnyű ügetésbe csap át, ahogy Abraham rátalál végre a murvával felszórt, kanyargós ösvényre a ritkuló fák között. Egész úton komoran hallgat, óvatosan oda-odapislantva próbálok a kalap alá nézni, de tekintete rejtve marad előttem, csupán szemüvege billeg aprócska orrán a döccenések ritmusát követve. Közben azon kapom magam, hogy házakat látok magunk körül, először csak düledező viskókat, majd egyre rendezettebbé formálódó utcákat és lámpák sorát, amelyek fényt hordozó acélkarokként emelkednek a magasba. Gyárakat és üzleteket is látok, egy újabb kor templomait.

Aprócska teret koronáz a fehérre meszelt kápolna, amely elé végül megérkezünk, ajtaja pontosan a tér közepén álló szökőkútra néz, én pedig hallani vélem a napközbeni vízcsobogás éjszakai hang-árnyékát a csöndben. Abraham szemmel látható idegességgel veszi elő kulcsait, egy űzött vad nyugtalanságával pillant körbe, sorra kinyitja a lakatokat, miközben összerezzen minden egyes maga keltette zördülésre és nyikkanásra. Mintha földöntúli, sötét varázslat némítaná el a várost, melyet bármelyik pillanatban megtörhet akár egyetlen rossz mozdulat is. Gyalog sétáltunk idáig, magunk mögött hagyva az emelkedőre felkapaszkodó utcákat és a lovat, melyet Abraham egy büdös, apró udvarban hagyott a bricskával együtt. Maga előtt terelgetett egészen eddig a házig, eddig az ajtóig, amelyen tábla hirdeti diszkréten nevét és mesterségét: „Abraham Hershey, könyvelő és adótanácsadó. Forduljon hozzám bizalommal!”

Könyvekkel és egyéb irományokkal roskadásig telepakolt polcok alkotják szentélyét, valamint a szoba, ahová bekísér, majd néhány percre magamra hagy. Apró helyiség, amelyet mégis alig tud felfűteni a sarokban álló öntöttvas kályha, fölé tartom a kezem, de hiába látom hogyan táncolnak a lángok a rácsok mögött, én mégis fázok. Végigolvasom a kötetek gerincén a szerzőket és a címeket. Sajátos logika mentén váltogatják egymást az adózásról szóló, könyvekbe fűzött szaklapok és az okkult kötetek, amelyekre elég csak egy pillantást vetnem, hogy hideglelősen borzongva hátráljak el még a közelükből is.

Abraham egy tálcán színültig teli teáskannát és csészéket hoz be, lerakja azokat az íróasztala szélére, előbb egy mozdulattal lesöpörve a mindenféle számításokkal teli papírokat. Egy régi újság éppen a lábam elé hullik, ő csak egy pillantást vet rá, és már löki is odébb.

– Üljön ide mellém, Miss Salisbury – mondja, és megpaskolja a színes párnákkal kibélelt, kétes tisztaságú kanapét, amelyen aztán ő maga is helyet foglal. – Kér esetleg teát? Nem árt, ha frissen tartjuk az elménket, hiszen hosszú éjszaka vár még ránk. Jöjjön, ne kéresse magát.

A hangja végre megint olyan megnyugtatóan rekedtes és kedves, egyszerre kérlelő és parancsoló, mint amikor az apátságban szoktunk beszélgetni. Mellé telepszek szófogadóan, mire közelebb von magához; furcsa tűz éghet benne, amely mellett csupán gyertyaláng a megpakolt kályhában égő tűz.

– Először is, elnézését kérem, kedvesem, amiért nem a megszokott, kedves helyünkön beszélgetünk, de biztosíthatom, hogy nyomós okom van erre. A minap csomagot kaptam egyik kedves amerikai levelezőtársamtól. Csodálatos és egyben rettenetes kincset küldött az én barátom!

Felnevet, sárga fogai elővillannak sápadt halszájából.

– Ő maga ugyan nem hisz az én életemet vezérlő tanokban, de még az ő kíváncsiságát is felkeltette ez a bizonyos kötet. Arra kérném önt, Miss Salisbury, hogy nézze meg nekem közelebbről is ezt a könyvet. Az lesz ott, éppen szemben a polcon, a ragasztott fafedelű.

Elengedi a kezemet, és noszogat, hogy nyugodtan vegyem csak le az említett könyvet. Valóban rendkívül régi iromány, valaha ügyes kezek foglalták lapjait összeragasztott és fűzött fatáblák közé. Csak állok ott, a dohos szoba közepén, kezemben azzal a bizonyos könyvvel, és úgy érzem, hogy elevenen emészt el a lapok közül áradó mocskos és véres titkok suttogása. Abraham visszahúz maga mellé.

– Kérem, szedje össze magát! Időnk véges, és önnek még hajnalhasadta előtt vissza kell térnie otthonába. Nos, mond az ön számára valamit ez a könyv?

Tétován felé fordulok. Képzeletemet sokkal inkább izgatja, hogy feltegyem neki a kérdést, miért láttam a nevemet az előbb az újság címlapján, de tudom, hogy haragudna, és a kérdés rögtön el is hal az ajkamon. Kibogozom hát a nedvességtől megvetemedett falapokat összetartó madzagokat és érzem, hogyan kúszik torkom felé a rettegés.

Ritkán beszélgetünk a mi közös ismeretségünk előtti időszakról, amely számomra maga a semmiben elnyújtózó ködös végtelen. Nem tudom, hogy mi volt előtte, és elképzelésem sincs arról, hogy létezik-e majd továbbra is a világ, hogy nem szűnik-e meg azon nyomban, amikor álomba szenderülök hajnal közeledtével az ősi oltár kövén. Tudtommal Abraham Hershey az én uram és parancsolóm, aki védelmez engem, és ez nem is lehet másképp. Így hát reszkető kezekkel felütöm a könyvet és azonnal látom, hogy az ismeretlen nyelven megfogalmazott iromány minden bizonnyal rögtön lángok között végezte volna, ha másvalaki szerzi meg és nem ő.

– A nyelv, amelyen megfogalmazták ezt az írást, réges-régen elmerült már a korszakok mocsarában. Az idő folyama temette maga alá, talán még nem is volt szent hely az apátság dombja, pedig már emberemlékezet óta így tisztelik az istenfélő emberek. – Rekedten tör elő a szó a torkomon, akár egy megállíthatatlan folyam. – Nekem is időre van szükségem, Mr. Hershey, hogy megfejtsem ezeket a szavakat. Ha egyáltalán képes leszek rá.

Bosszúságot látok arcvonásai között feltűnni. Ilyenkor annyira összevonja a szemöldökét, hogy szemei egészen közel kerülnek egymáshoz, vasalóállát pedig dühösen előre tolja. Természetesen tudom, hogy nem szabadna ellent mondanom neki, soha nem is tettem ilyet eddig, de ez a könyv, pontosabban a lapjai közé zárt tudás olyan hatalommal bír, amely még az én ajkaimra is lakatot tesz. Érzem, tudom, hogy képes lennék feltörni ezt a pecsétet, de talán a csillagok állnak ezen az éjszakán rosszul, mert a szavak tényleg csak szavak maradnak, puszta betűkombinációk, mondanivaló nélkül.

– Azt akarja mondani, kisasszony, hogy nem képes elolvasni a könyvet? Csalódtam magában, Miss Salisbury! – Szavai hallatán újra végigkúszik testemen a remegés, és védekezőn magam elé húzom a könyvet. Abraham arcát különös vonásokra szabdalja az oldalról világító lámpa fénye, térképet rajzol rá, egy haragos és idegen világ térképét. Végül megenyhülni látszik, de parancsolón int, hogy adjam oda neki a könyvet. – Nyilvánvalóan megvan a maga oka annak, hogy idegennek, és nehezen olvashatónak találja. Ez is ősiségének a bizonyítéka. Vigyáznunk kell rá, és mindig észben tartanunk, Miss Salisbury, hogy bármely más istentelen és ősi varázs által megbéklyózott tárgy közelsége képes örökre semmivé tenni a belé zárt tudást. A maga felelőssége is, hogy ilyesmi ne történhessen meg.

Ölébe fekteti a kötetet, dédelgeti, cirógatja fedelét, mint valami bizarr szeretőt, és már nem figyel rám. Szinte féltékenyen pillantok a régi irományra.

– Természetesen képes leszek rá, előbb vagy utóbb – hadarom. – De ez a könyv egyszerűen olyan régi, hogy nincs már élő ember, aki gyakorolná nyelvezetét. Valakivel konzultálnom kellene, hogy megfejtsem a benne rejlő tudást. Az illető minden bizonnyal tudna róla olyan dolgokat is mondani, amelyekről nekem még elképzelésem sincs.

– Élő vagy holt az illető, Miss Salisbury?

Folytatás a magazinban.

* * *

A Black Aether: A Mítosz elszabadul különszám 2021 július közepétől lesz előrendelhető. A beleolvasó a korrektúra előtti szövegből származik.

 

"Nunquam explana aliquid"
Scroll to top
The Black Aether