A horror hullámain hajózva – Roboz Gábor (szerk.): Légszomj

Ha valaki megkérdezné tőlem mit jelent számomra a horrorirodalom, bár nem illik, a kérdésre kérdéssel válaszolnék: neked mi jelent a horrorirodalom? Félelmet, rettegést, undort, nyugtalanságot, zavart, szörnyeket, egyszerű, mégis szokatlan érzéseket, vagy ezek komplex halmazát? Ha definíciót keresnénk könnyen találnánk, hiszen a horrorirodalom hagyományát számos tanulmányban tárgyalták már hozzáértők. A meghatározásokból nyilvánvalóan nem hiányozhatnak a félelem és/vagy rettegés kifejezések, de amúgy nem kell messzire mennünk, hiszen minden tudás forrása, a Wikipédia is rendelkezik egy horror szócikkel:

„A horror olyan irodalmi műfaj, amelynek középpontjában a félelem áll.”

Rövid és frappáns, egyszerű, könnyen értelmezhető. Ha mélyebbre ásunk, ennél azért szélesebb spektrumból merítő definíciókat találunk, de alapvetően, ha valóban nagyon rövid és tömör választ keresnénk, a Wikipédia megfogalmazása befutó lehetne. Akkor mégis, miért bújnék ki a válasz alól?

Nem azért, mert nekem így könnyebb, hanem azért, mert a horror egy alapvető emberi érzésre alapozza hatásmechanizmusát, ez az érzés pedig forrásának, működésének, hatásának sokszínűsége révén hatalmas teret biztosít a horrornak; ebből következik, hogy rendkívül sokrétű irodalmi műfaj. Segítségével az egyén, vagy akár az egyénen túl az egész emberiség működését, létezésének létjogosultságát, de ha éppen kedvünk tartja, szűkebb térben nézve hagyományainkat, társadalmi berendezkedésünket is kiszakíthatjuk a konvencionális felfogás agóniájából; szerzőként és olvasóként egyaránt.

Természetesen, erre bármely spekulatív irodalmi műfaj képes és alkalmas, más és más módon, azonban a horrorral, annak működésével, hatásmechanizmusával kapcsolatban ennek lehetősége általában fel sem merül. Értelmezése beszűkült, rendszerint nem jut elég térhez, hogy erejét megmutassa. Magyarországon a horror, ha nem is a futottak még, de legalábbis a valahol létezik még kategóriába kényszerült nagyszerűsége, komplexitása és létező hagyománya ellenére. Nyilván, egy olyan társadalmi térben, ahol a konformista életfelfogás és érdek bárkit képes megbélyegezni, bűnözőként kezelni azért, mert másnak tekinti, a hazai horrorirodalom létezésének és megítélésnek kérdése csupán jelentéktelen, bolhafingnyi probléma. De létezik.

Általában én vagyok az, aki a hazai horror színtér „állapota” miatt zsörtölődni szokott, ugyanakkor tudom, hogy véleményemmel nem vagyok egyedül. Beszélgetések alkalmával többször előkerül ez a téma, és a végére általában egyetértettünk abban, hogy a magyarországi horrorirodalom nagyjából annyira kézzelfogható, mint a nemeuklideszi geometria.

 „Túlzás lenne azt állítani, hogy ez az antológia légüres térbe érkezik, az viszont vitán felül áll, hogy nincs magyar horrorirodalom.”

Ezzel a mondattal kezdődik Roboz Gábor, a Légszomj (Gabo, Budapest, 2021) horror és weird antológia szerkesztőjének előszava, és ez a mondat tökéletesen összefoglalja a jelenlegi helyzetet: rendelkezünk némi horror múlttal, a jelenünk ébredezik, de valójában csak a jövőbe tekinthetünk bizakodva.

Ha pedig a jövőbe tekintünk, akkor egy fél mondat erejéig megállnék, és tennék egy kis kitérőt a weird felé. Az utóbbi években a weird nagyon erős hívószó lett. Elindult a folyamat, amely megadhatja a kezdő lökést a hazai weird irodalomnak, azonban én tartózkodnék attól, hogy úgy dobálózzunk ezzel a szóval, úgy használjuk, mintha ez egy Ultimate Jolly Joker lenne, amit mindenre használhatunk, ha valamit nem tudunk valahova besorolni – feltéve, ha ezt nagyon akarjuk. A weird fikciónak meg van a maga hagyománya, és ha lépten-nyomon azt halljuk, hogy ez is weird, az is weird, meg az is weird, minden weird, végül elveszti a karakterét.

A weird megszűnik “furcsának” lenni, a “többi” lesz belőle.

Ugyancsak érdemes lenne figyelni arra, hogy a new weird – a weird gyermekeként – létezik, ideje lenne tudatosítani, hogy jelen van. Egy olyan út elején járunk, amely sok nagyszerű művet tartogat még számunkra, és ha idejében elkezdjük a dolgokat a helyükön kezelni, a weird – és a hazai horrorirodalom – nem fog idejekorán kifulladni, képes lesz stabilan megvetni a lábát.

Egy hajóban evezünk

A Légszomj tehát légüres térbe érkezett, és ennek a térnek nem az üressége a legnagyobb problémája, és nem is az, hogy jelenleg nincs annyi lélegezni képes szerző, akik feltölthetnék műveikkel ezt az ürességet. A gond az, hogy a hazai spekulatív színtéren a horror sajnos perifériára szorult, ahonnét nagyon nehéz megközelíteni a színtér tüdejét. Éppen ezért becsülendő és igazán elismerésre méltó a Gabo kiadó kezdeményezése az antológiával, hiszen az ilyen kezdeményezések, az ilyen lehetőségek indítják el azokat a folyamatokat, amelyek idővel önálló életre kelnek, és majd egyszer kitöltik a teret.

Az előszóban Roboz kitér arra, hogy „az érdemi zsánerhagyományok hiányában” a novellák többsége meglepő lehet azok számára, akik az „unásig ismert rémirodalmi karaktereket, helyszíneket és konfliktusokat szeretnék viszontlátni”. Ezzel csak részben egyet értek, a meglepődés koránt sem volt akkora, mint amekkorára az előszó után számítottam; de ezt igazából nem is bántam. Valójában úgy érzem, a novellák többségében felismerni, hogy a szerző akarva vagy akaratanul, de a rémirodalom már ismert eszköztárából építkezett – ez tök jó! –, de a történetet, a félelmet, a szorongást más, frissebb textúra mögé rejtve tálalta – és ez is tök jó! A rémirodalom hagyománya markánsan tetten érhető a novellákban. Az elhagyatott házból az erdőben egy zsákutca végén álló tömbház lett, a csörgő láncokból fűtéscső, az elzárt kommunából lakóközösség… Ezeken átlépve tárul elénk a szerző által megmutatni kívánt rettenet, az a rettenet, amely már a klasszikus rémirodalom sajátja is volt, amely megbújt a kísértetkastélyok lépcsője, a rozsdás láncok, vagy éppen sárga tapéták mögött. A horror és a weird erősen táplálkozik a gótikus irodalomból (is), amelyben mérvadó a tér, és az azzal való machináció; az, hogy a kísértetkastélyból budapesti albérlet lett, nem változtat a félelem mechanizmusán.

Én örülök annak, hogy a Légszomjban ez a jellegű átalakulás köszönt vissza rám, nem pedig a rémirodalom hagyományainak erőltetett, kierőszakolt kirekesztése – ha ez egyáltalán lehetséges. Véleményem szerit nem. Ha Az otrantói várkastélytól indítunk, az elmúlt 257 évben a rémirodalom nyilvánvalóan átalakult, formálódott, frissült, miközben számtalan gyökeret eresztve hol előre, hol hátra lépett. Ha hallunk is  lekicsinylő hangokat ezekre a hagyományokra, jelenlétük és hatásuk érezhető, felismerhető. Rohadtul nincs ezzel semmi baj, nem egy ördögtől való dolog.

Együtt érünk partot

Az első Black Aether magazinokra Szabó Steve nagyon találóan azt mondta, hogy a novellák minősége hullámzó. Ez az összkép véleményem szerint passzol a Légszomj novelláira is. Az antológia rendkívül színes válogatás, valóban mondhatni rá, hogy a horror széles spektrumába nyújt betekintést, hiszen több stílus és hagyomány is képviselteti magát; ugyanakkor nem vagyok kibékülve mindegyik novellával. A hullámzó tartalmat nyilvánvalóan nem a kötet sokszínűségére értem, hiszen ez a színes felhozatal egy nagyon jó oldala a kiadványnak, ezzel abszolút betölti funkcióját. Ugyanakkor, az antológiában vannak olyan írások, amelyek helyét megkérdőjelezném ebben a horror & weird válogatásban, tartalmuk, hangulatuk és sajnos olykor a minőségük révén kilógtak a sorból. Abból a sorból, melyben egyébként igencsak remekbeszabott írásokat lehet találni, és amelyek közül az egyik a kedvencem lett.

Farkas Balázs írásait nagyon tudom utálni. A végtelen mélybe húzó, kegyetlen depressziót árasztó hangulatot, amelyet írásaiban képes létrehozni, valójában a hátam közepére se kívánom, már nem az első olyan novellája a Bróda Szálló, amely teljesen tönkretett olvasás közben – pont ez az, amiért imádom.[1] Kleinheincz Csillától én már valójában olvastam horror, weird novellát, nem is egyet, ezért számomra nem volt meglepetés, hogy a Szárnya alatt a meleg ismét egy jól sikerült írása lett. Meglepnie máshogy sikerült, ugyanis olyan narrációs technikát alkalmazott, amely elsőre fura, sőt, akár zavaró is lehet, ám a történet előrehaladtával ez visszájára fordul, és végül nagyban hozzájárul a novella kiteljesedéséhez. Nagyon jó ötlet volt. Gaura Ágnes, Hasad című novellájában London „másik” oldalát mutatja meg, amely már ismerős lehet Gaiman és Miéville műveiből. Számomra egyértelmű a két szerző hatása a novellára – maximum tévedek –, és én ezt nagyon szerettem benne; még a csápokat is. Arra nem számítottam, hogy Moskát Anitától egy ennyire hatásos és erős pure body-horrort fogok olvasni – az alzsáner gyökerei egyébként a gótikus irodalomban keresendők –, akkor se, ha írásaiban egyébként használja a testhorrort. A Bevezetés a sokváltozós viszonyrendszerekbe erős anyag, erős hangulattal és képekkel, jó érzékkel, kellő megfontoltsággal, kellő hatásfokkal tereli az olvasót a végkifejlet felé.

Ha ebből a kötetből kellene választanom egy írást, hogy megmutassam számomra mit takar a horrorirodalom – és ne kelljen visszakérdeznem –, akkor Kiss Gabriella Túlélők című novelláját venném elő. A félelem több irányból közelíti meg az olvasó élményhorizontját – mivel több forrása is van a történetben, és ez külön érdekessé teszi –, és amikor eléri, képes rá, hogy kitaszítsa a komfortzónájából. Ha elfogadjuk a horrorirodalom zanzásított definícióját –  a horror középpontjában a félelem áll, akkor Kiss novellája nagyon jó példa arra, hogy megismerjük a horror hatásmechanizmusát: hogyan és mivel képes felidézni, vagy elültetni sötét érzéseket és gondoltokat az olvasóban egy olyan térben, amely alapvetően hordozza magában a félelemérzet kialakulásának lehetőségét. Nagyon jól fókuszált történet, melynek egyes csúcspontjai valóban képesek arra, hogy felidézzük azokat az érzéseket, élményeket, amelyekhez a félelmet társítjuk.

A Légszomj nyílt novellapályázatból született, ami magában hordozza a lehetőséget, hogy egy ilyen válogatás tartalma hullámzó lesz. Nem célom a számomra kevésbé tetsző novellákat és szerzőiket dörgedelmes kritikával illetni, mert vallom, hogy a hazai horrorirodalom jelenleg a kezdő lépéseit teszi meg, az útkeresés fázisában van. A szerzők kóstolgatják a horror és weird irodalmat, a szövegek olykor bizonytalan lépéseket tesznek, máskor erős kapaszkodót találnak, és ennek így kell történnie. Ez egy folyamat, amely időbe tellik, és amelyet mi olvasók türelmesen ki fogunk várni.

A Légszomj mint novellapályázat, és mint antológia is egy nagyon jó, számomra fontos kezdeményezés. Őszintén remélem, hogy Roboz Gábor és a Gabo SFF kizárólag sorozatban gondolkodnak, és hamarosan hírt fogunk kapni az újabb novellapályázat indulásáról.

Ha nem, akkor legsötétebb rémálmaikban fogom kísérteni őket.

u.i.: a jövőbe tekintve egyik kedvenc novellám lesz az, amelynek főszereplői idősek, öregek, szépkorúak lesznek, és bár kezük remeg a csontozókést markolva, ők is vágynak a friss húsra

[1] Remélem itt azért érezhető, hogy ezzel a maximális elismerésemet szerettem volna kifejezni

"Abban hiszek, hogy bennünk magyarokban, olyan kreatív alkotói potenciál van, amit jóvátehetetlen hiba lenne elpazarolni, nem engedni kibontakozni."
Scroll to top
The Black Aether