Black Aether: A Mítosz elszabadul beleolvasó – Kovách Kristóf: Az utolsó előadás

1794. Párizs… Egy másik Párizs. A francia forradalom lefolyását nagymértékben befolyásolta a Nagy Enciklopédiával párhuzamosan megjelent – azonnal be is tiltott, fellelt példányaiban elégetett – Bíbor Enciklopédia, miközben Robespierre és társai épp a Legfőbb Lény kultuszán munkálkodnak. A történet szereplői a Robertson-féle fantazmagória hagyományait követve egy különleges előadással járják a kontinenst. A Perzsa Sah Legmagasztosabb Mágusának, az Örökkön Lobogó Tűz Őrzőjének és az Illúziók Utánozhatatlan Fenoménjának (satöbbi, satöbbi) Csodálatos és Páratlan Fantazmagóriájának társulatát különleges előadásra invitálják Párizsba.

Kovách Kristóf Az utolsó előadás című novellája a Black Aether: A Mítosz elszabadul különszámában fog megjelenni. A magazin negyedik beleolvasójában ebből mutatunk egy részletet.

* * *

Kovách Kristóf

Az utolsó előadás

Úgy mesélem el az egészet, ahogy történt: el nem veszek belőle, hozzá nem teszek semmit. Az esemény híre futótűzként terjedt el a kontinensen, de a sajtó legfeljebb másodkézből vett beszámolókkal dolgozhatott, hiszen akik ott voltak azon az estén a kolostorban, már nem beszélhettek. Hivatalos vizsgálatra tudomásom szerint nem került sor: mihelyt bizonyossá vált, hogy a zsarnok nincs többé, a Legfőbb Lény kultusza egy szempillantás alatt összeomlott, és újabb, minden addiginál nagyobb és véresebb zűrzavar vette kezdetét, melynek csak Bonaparte tábornok színre lépése vetett véget.

A történészek máig vitatkoznak azon, hogy melyik frakciót tegyék felelőssé a történtekért azok közül, melyek a vaskézzel fenntartott elnyomás ellenére is csak úgy burjánzottak a forradalom ötödik évében: a babeufistákat, a rojalistákat, netalán a porosz király egy vakmerő ügynökét, vagy valami magányos, őrült bosszúállót. Az igazság ennél sokkal egyszerűbb – és egyben sokkal valószínűtlenebb annál, mint amelyet egy, az ok-okozati törvényszerűségek béklyójába vert racionális elme képes lenne elfogadni és pironkodás nélkül papírra vetni.

Egy teljes éjszakába tellett, mire a tűzvészt sikerült megfékezni. Ma már szégyenkezés nélkül bevallhatom, hogy nekem nem volt részem benne. A sokktól és a fájdalomtól kába fejjel bolyongtam a pánikból lassan ocsúdó, ám az otthonaiért elszántan és fáradhatatlanul küzdő tömegben, és csak akkor tértem vissza a kolostorhoz, amikor már mindennek vége volt. Telt házunk volt azon az estén, ami majdnem kétszáz főnyi publikumot jelent, ám másnap délután – a torzókat, leszakadt kezeket-lábakat is ideszámítva – legfeljebb nyolcvan elszenesedett testet terítettek ki a kerengőben. Senki nem számolta, mennyivel van kevesebb – és nem számolták azt sem, mennyivel van több. A sebtében összeverbuvált önkéntesek fáklyafénynél, az orrukra csavart kendőben dolgoztak odabent, és igyekeztek minél hamarabb szabadulni arról a pokoli helyből. A maradványok egy jeltelen, mára elfeledett tömegsírban végezték valahol a város határán – emberiek és nem emberiek egyaránt.

A dolgok könnyen vehettek volna másféle fordulatot is. A Maestró és Henry egy álló napig vitatkoztak azon, hogy tengeri vagy szárazföldi úton induljunk el Genovából a spanyol partok felé, és végül Henry javasolta, hogy mondjam ki én az utolsó szót. Meglepő és egyben roppant hízelgő volt a dolog, hiszen addig legfeljebb a Keséről meg a Fakóról kérték ki a véleményemet, de utólag visszagondolva Henry nem reszkírozott sokat.  Jól tudta, hogy természetemnél fogva mennyire ódzkodom a nyílt vizektől és nem felejtett el rávilágítani arra a körülményre sem, hogy kongó erszényünket könnyen megtölthetnénk az angol flotta által uralt kikötővárosokban. A Maestrót emésztő balsejtelmek ezzel szemben vajmi keveset nyomtak a szememben, persze igaz az is, hogy akkortájt még emberi években mérve is roppant fiatal és meggondolatlan voltam. Annyi közös kaland után egyszerűen nem hittem volna el, hogy van olyan kutyaszorító, melyből az általam ismert univerzumok e két legnagyobb tekintélye ne tudná kivágni magát.

A rókaképű ember, aki a meghívást kézbesítette, Toulontól egy nap járóföldre lepett meg minket, ahol egy teljes nap veszteglésre kényszerültünk a hirtelen támadt ítéletidő miatt. Soha, egyetlen másik világban sem éltem át még hasonlót, a fogadó többi vendégével együtt a söntésben vészeltük át, hogy az elemek kitombolják magukat. Mindenki a saját hite szerint imádkozott, hogy a tető és a falak bírják az ostromot, mi pedig megéljük a reggelt. A vihar olyan hirtelen ment, ahogy érkezett, és nem hagyott ott mást, csak a Rókát, aki mosolyogva pipázott a verandán.

Illemtudóan és udvariasan beszélt – olyasféle hangsúlyokkal persze, melyekből azonnal kitetszett, hogy vajmi kevés választásunk van. Első hallásra roppant generózus ajánlattal volt dolgunk: biztosítják a helyet, a kifogástalan lebonyolításhoz szükséges eszközöket, és tekintélyes mértékű honoráriumot. A Róka meglehetősen sejtelmesen utalt arra, hogy a miénkhez hasonló műsorral fellépő társulat végzetes kimenetelű politikai bonyodalmakba keveredett, és a vezetője nyaktiló alatt végezte. Cserébe egyetlen előadást kértek – zárt körben, közelebbről meg nem nevezett, magas állású személyek előtt kellett lebonyolítanunk annak lehetőségével, hogy csak rajtunk áll, tartunk-e még továbbiakat, ha tetszést aratunk.

Ahogy Henry mondta később, az egész bűzlött a lószartól. Igaz, őt valószínűleg az is bántotta kissé, hogy a Róka nemcsak az én megjelenésemről nem vett tudomást – ebben nem volt semmi meglepő, akkor éppen egy szálas termetű, kreol bőrű fiatalember bőrében éltem, a külvilág előtt Henry asszisztenseként –, de az övéről sem, és végig a Maestróhoz intézte szavait

Leginkább azt nem értettem, hogy a mestereim miért vannak így megilletődve egy ilyen nyeszlett, fél fogamra sem elég figura csöndes magabiztosságától. Ez is csak azt mutatta persze, hogy mennyivel több tapasztalatuk volt, mint nekem. Amikor a Maestró végül bólintott, a Róka csak füttyentett egyet és hirtelen legalább két tucat lovas bújt elő a környező épületek takarásából. Fekete dolmányos, marcona férfiak voltak, akik megadták azt a tiszteletet, ami egy hírhedett boszorkánymesternek kijárt: az ujjuk végig a karabélyaik ravaszán, és nem is vették le onnan, míg be nem fogtuk a lovakat.  Engem nem engedtek fel a bakra – ki tudja, talán attól féltek, hogy cserdítek egyet, és a levegőbe ragadom a szekeret –, ezért az út hátralévő részét a ponyva alatt töltöttem a szokásosnál is törődöttebbnek tűnő Maestróval, és az idegességét gyöngén palástoló Henryvel összezárva.

Ahelyett hogy egyenesen észak felé vettük volna az irányt, tettünk egy kitérőt Toulon felé. A város az angol flotta legerősebb támaszpontja volt több mint egy évig, ám a megszállásnak egyetlen éjszaka vége szakadt.

– Amerre a szem ellát, mindenütt a vitorláik fehérlettek – mondta a Róka leplezetlen kárörömmel a hangjában, amikor hosszadalmas kapaszkodó után végre megálltunk. A Maestró olyan gyenge volt, hogy a vállamra kellett támaszkodnia, de sejtette, hogy az egész neki szól és belement a játékba.  Leültettem egy sziklára és együtt szemléltük a zavarosnak tetsző, tintakék színű öblöt, amely épp olyan üres volt, mint az utcák, melyeken keresztülhajtottunk, és amelyek mélyéről orrfacsaró rothadásszagot sodort felénk a szél. – Aztán az Özvegy eljött értük.

A Maestro farkasszemet nézett vele, de ha a Róka arra számított, hogy megilletődik, csalódnia kellett. Csak ennyit felelt:

– Igen, hallom.

Először nem értettem, mit akar ezzel, de aztán fülelni kezdtem. Először azt hittem, puszta érzékcsalódás, olyasféle, amilyeneket Henry fabrikál az előadásokhoz, de aztán rá kellett ébredjek, hogy nagyon is valóságos. Halálra szánt férfiak vérrel és fájdalommal átitatott, kétségbeesett hangja volt, melyet még a hatalmas víztömeg sem tudott teljesen elfojtani.

– A testüket már a halak rágják – mondta a Róka elégedetten kuncogva –, és ők még mindig sikítanak.

***

– Mire volt ez jó? Mit akarhatnak tőlünk? – kérdezte Henry, amikor újra magunkra maradtunk a ponyva alatt. Sose láttam még ilyen zavarodottnak, még akkor sem, amikor a papok által feltüzelt csőcselék majdnem a fejünkre gyújtotta a szállásunkat Szicíliában.

– Hallhattad te is. Egy bemutatót abból, melyet olyan ékesszóló fantáziával hirdetünk írásban és élőszóban egyaránt – felelte a Maestro és felém biccentett. Én a kocsi hátuljában ültem, lábaimnál egy kupac összegöngyölt plakátmintával. Legalább féltucat nyelven hirdették a Perzsa Sah Legmagasztosabb Mágusának, az Örökkön Lobogó Tűz Őrzőjének és az Illúziók Utánozhatatlan Fenoménjának (satöbbi, satöbbi) Csodálatos és Páratlan Fantazmagóriáját, mely által bárki betekintést nyerhetett a szellemek világába, a csillagokon túli univerzumokba és Más Csodálatos Helyekre, néhány pénzérme leszurkolásának fejében, állapotos asszonyok és szívükre érzékeny, idős emberek csak saját felelősségre.  – Valami azt súgja, hogy nem csak a Nagy Ókeánoszra kíváncsiak.

Ennél többet nem lehetett kihúzni belőle, de legalább ennyi jelét adta annak, hogy nem veszítette el teljesen a humorérzékét. A Nagy Ókeánoszhoz kötődött Henry legutolsó találmánya, mely segítségével a publikum nem csak láthatta, de a saját bőrén is érezhette az ősóceán dagályának erejét. Ezt a számot ebben a formában még csak háromszor adtuk elő, de már szívből gyűlöltem. Minden alkalommal több órát kellett piszmognom vele, mire a vízpermetet szóró bonyolult csőszerkezetet sikerült összeraknom, és akkor a pumpálásról még nem is beszéltünk. Ahogy Henry mondta mindig, aki kormányos akar lenni, először evezni tanuljon meg.

Tíz napig zötykölődtünk a szekéren. Ahhoz képest, hogy ezt a földet évek óta véres belviszályok dúlták, meglehetősen eseménytelen volt az utunk – valószínűleg azért, mert az Özvegy nyomában jártunk, aki mindenhol a pusztulás és a halál csöndjét hagyta maga után. Ha még nem mondtam volna, meglehetősen érzékeny vagyok az ilyesmire, és a ponyva takarásából is meg tudtam mondani, hol állt meg az Özvegy azért, hogy rendet tegyen. Jelenlétének még mindig olyan erős enyészet és rothadásszaga volt – átitatva azzal az enyhén füstös, fahéjra és égetett cukorra emlékeztető illattal, ami a Maestro tudománya után marad a levegőben –, hogy Henry kölnijébe mártott kendőt kellett az arcom elé csavarnom, és a Maestro által tanított meditációs gyakorlatokat végeznem, hogy meg tudjam őrizni józanságomat.

Közvetlenül csak egyetlen helyen kellett szembesülnünk a gonoszságával, egy elhagyatott faluban alig két nap járóföldre Párizstól. A templom állapotából ítélve a falu papja lehetett a főkolompos, mert őt kötötték fel legmagasabbra a földre dőlt torony melletti öreg tölgyfán, míg a nyája alatta himbálódzott, de nem a szokványos módon. Mindőjüknek hátrakötötték a kezét, megbéklyózták a lábát és a hónuk alatt vetették át a kötelet. Még élve kerültek a magasba.

Volt még valami közös bennük: a sebek az oldalukon. A kéz, amely ejtette őket, ügyelt rá, hogy ne legyen súlyos, de bőségesen folyjon belőle a vér. A fa tövében mindenfelé egy-két láb átmérőjű lyukak tátongtak, és a testek szétmarcangolt állapotából ítélve bármilyen teremtmények is másztak elő belőlük, nagyon régen ettek utoljára. A fa törzsét mindenfelől kiszáradásában is bűzös mocsárszagot árasztó nyálkaréteg fedte, azt tippelném, lábatlan, vak férgek lehettek.

Folytatás a magazinban.

* * *

A Black Aether: A Mítosz elszabadul különszám 2021. augusztus 16-ától lesz előrendelhető. A beleolvasó a korrektúra előtti szövegből származik.

  • Borítókép: Cabaret de L’Enfer (Montmartre, Párizs)
"Nunquam explana aliquid"
Scroll to top
The Black Aether