Averoigne-i krónikák #7 – Clark Ashton Smith és a Távol-Kelet

Clark Ashton Smith írásaira – és részben filozófiai világképére is – kétségtelenül hatottak a távol-keleti tanok, érdeklődése igen korán felébredt például India iránt. Erre utalnak korai zsengéi, mint A Mahout [1] , vagy  A Rádzsa és a tigris. A Benáresz, és a Benáresz halottégető máglyái, vagy a Delhi opálja című töredékek szintén indiai környezetben játszódnak. Egyetlen, fiatalkori regénye a Fekete gyémántok (Black Diamonds) keleti (arab) témájú, és ilyen a Vathek harmadik epizódja című be nem fejezett, hosszabb novella is, amely „Zulkais hercegnő és Kailah herceg” történetét mondja el.[2] George F. Haas szerint Smithre nagy hatással volt Robert Payne Buddha életéről szóló prózaverse (The Yellow Robe), melyet CAS a Bizonytalanság Bölcsességének nevezett, „egy olyan filozófiának, amelynek elfogadása felé már régóta hajlok.”[3]

„Higgadtan mint egy Isten aki egyedül van,
Eloldott őrhely, sasfészek, mi döntésre vár,
a véges évek határjelei és a változatlan sötét,
Örökkévalóság-fátyol között, Láttam
a napok és világok tömegét kisodródni
A legtávolabbi éjből[…][4]

– írja Smith Nirvana című versében. De még erőteljesebben és nyilvánvalóbban utal Transcedence-ben a „kozmikus fátyol” keleti elképzelésére – az úgynevezett Maya vagy illúzió-tanra, amely mind a hinduizmus mind a buddhizmus filozófiájában szerepet játszik.

„[…]Az idő illúzióján túl,
Némely éji órán fél-felébredve
Az álmodó ismeri és uralja álmát”[5]

Azonban, annak az irodalomnak a nagyobb része, amellyel Smith a keleti filozófia vonatkozásában találkozott, nem az elsődleges források közé tartozik. Mindenekelőtt az Angliában és Amerikában az 1920-as és ’30-as években népszerű teozófizmuson keresztül alkotott fogalmat a keleti filozófiákról: habár Smith nem fogadta el a teozófizmus dogmáit, mégis ezek voltak rá akkora hatással, hogy megalkossa Hyperborea fantasztikus-ős kontinensét. Ahogyan Lovecraftnak írja:

“[N]em olvastam semmilyen nagy mennyiségű teozófiai irodalmat. Nagyon érdekelne bármely tipp, amit ezzel kapcsolatban akár te, akár Price [Arthur Hofman Price – P.Z.] tudnátok nekem adni. A teozófia, amennyire én tudom, az ezoterikus jóga egy nyugati fogyasztásra előkészített verziója, szóval azt merném mondani, hogy legendáinak legalább valamiféle alapja kell hogy legyen az ősi keleti feljegyzésekben. Az ember figyelmen kívül hagyhatja a teozófiát, és remekül felhasználhatja a maga számára az ősi kontinensekről szóló dolgokat. Hyperboreáról, Poseidonisról (stb.) ilyesféle forrásokból szereztem ideáimat, majd szabadjára engedtem képzeletemet.”[6]

A teozófizmus a nyugatiak számára „átdolgozott”, vagy inkább meghamisított keleti tanításokat tartalmazott: a hindu gondolkodásból átemelte a kozmikus ciklusok tanát, ugyanakkor „az emberiség spirituális evolúcióját” hirdette, melynek értelmében az ember, a reinkarnációk folyamán végül is eléri az isteni állapotot. A teozófizmus ezen tanítását Smith ösztönösen elutasította, novellái egyáltalán nincsenek vele összhangban, eltérő módon mutatják be a világfolyamatot, ugyanis az ő ciklusa sokkal inkább dekadenciát feltételez: az ősibb világ az egészségesebb, bár a pusztulás különböző jelei már mindenütt áthatják. Ebben Smith – esetleg tudta nélkül is – hű maradt az eredeti keleti elképzelésekhez. L. Sprague de Campnek írt levelében így foglalta össze:

“Zothique, ahogyan azt elképzeltem, inkább a jövőhöz, mint a múlthoz tartozik, és az időciklusnak Hyperboreával, Mu-val, (stb.) ellentétes végében fekszik. Zothique lakói, mondhatná valaki, végigértek a cikluson és visszatértek az olyan állapotokhoz, amelyeket a jelenkor talán az antikvitásnak tulajdonítana. Ennek az utolsó kontinensnek az ideáját az „okkult” hagyományok sugallták Pushkara kapcsán, amely vélhetően a 7. gyökérrassz otthonává fog válni, az emberiség utolsó rasszának. Habár nem hiszem, hogy a teozófisták sokat foglalkoznának a koncepciómmal, mivel a zotique-iak ahogyan én ábrázoltam őket, sokkal inkább egy bűnös és gonosz fajta, amely nagyon kevés jelét mutatja az emberiség számára, utolsó ciklusai tekintetében ígért spirituális evolúciónak.”[7]

Az emberi faj hanyatlásának hasonló képe jelenik meg a Hyperborea-ciklushoz sorolható Hét parancsolat című írásában is[8], amely az isteneket, vagy emberfeletti hatalmakat semmibe vevő ember tragédiájának egyszerre modern, és egyben jellegzetesen klasszikus témáját dolgozza fel. A főhős, Ralibar Vooz hyperboreai nagyúr afféle alak, „aki mélyen lenézte a babonaságot”, és ezt nem is habozott értésére adni csatlósainak, és emellett rendíthetetlenül hitet tett amellett, hogy „istenek már pedig nincsenek.” Sok jel utal arra, hogy Hyperborea végső bukásához is köze lehet az istenekkel szembeni arroganciának. Jellegzetesen olyan téma ez, amely az európai irodalom tekintetében elsősorban a klasszikus görög tragédiában és mitológiában jelenik meg hangsúllyal – a távol-keleti irodalomnak szintén témája az istenekkel szembeforduló, vagy azoktól elforduló ember bukása.

Hyperboreán – hasonlóan modern világunkhoz – sokan szkeptikusak a természetfelettivel kapcsolatban, vagy „túlzottan” bíznak a materialista felfogású tudományban: Satampra Zeiros a tolvaj, vagy Athammaus a bakó, aki Smith egyik legsikerültebb novellájában az Athammaus tanúságtételében, egy istenektől származó megmagyarázhatatlan lényt ítél halálra. Emberi eszközökkel valójában nem lehet elpusztítani, és végül a lény, Hyperborea egykori büszke fővárosának, Commoriumnak a bukását fogja okozni.

Az ugyancsak a ciklushoz köthető Hét parancsolatban Ralibar Vooz felbőszíti Ezdagort a varázslót, aki megátkozza a nagyurat: Vooz gyakorlatilag tehetetlen játékszerré válik az istenek kezében, aki olyannyira jelentéktelennek tűnik, hogy az istenek még csak nem is méltóztatnak végezni vele. Voltaképpen ajándék gyanánt küldözgetik tovább egymásnak, mígnem, a történet végén a hyperboreai nagyúr saját ügyetlensége miatt leli halálát, mielőtt visszakerülne a „külső világba”.

A novellában feltűnnek az úgynevezett archetípusok, melyek az „emberi nem ősmintáinak” nevezik magukat. „Hatalmasak voltak, szinte gömbszerű testtel, és inkább lebegtek a talaj fölött, mint jártak rajta”. Az archetípusok voltaképpen a teremtéssel foglalatoskodnak: az ő barlangjukban ölt testet a világ, „sűrű cseppfolyós fényben” félig materializálódva. Ez a kép egyszerre idézi Platón elképzelését az ideákról és a „barlang” hasonlatát, valamint a keleti filozófiák egyik alapvető gondolatát, mely szerint a külvilág nem teljesen valóságos, és a mély meditáció tapasztalatában feltárulhat előttünk a külvilág végső soron illuzórikus mivolta.

Amikor Ralibar Vooz nagyúr az archetípusok közelébe kerül, a következő szavakat intézik hozzá: „Minket, az emberi nem ősmintáit, viszolygás fog el egy ilyen durva másolat láttán, amely ennyire elfajzott az eredetitől. Felháborodásunk és méltatlankodásunk jeléül kitagadunk.”[9] Az, hogy az ember, tulajdonképpen valamiféle eredetinek a „durva másolata”, az emberi természet dekadenciájára is utalhat: az eredeti ember semmi olyasféle jellegzetességgel nem rendelkezik, mint a földön élő ember. A magasztos teremtők kétségkívül nem ismerik a Gondviselés keresztény fogalmát, és olyannyira megrökönyödnek a földre szállt képmásukon, a tulajdonképpeni emberen, hogy a szerencsétlen nagyurat Abhot, a „kozmikus tisztátalanság anyjához és apjához” küldik, aki „örök osztódásban dagonyázik”; ez a koncepció feltűnik Smith Ubbo-Sathla című novellájában is.

Az Ubbo-Sathlában a ’30-as évek Londonjában a főszereplő Paul Tregardis, egy mágikus kristály segítségével Zon Mezzamalech-é változik – aki varázsló a hyperboreai Mhu Thulan-ban –, majd egy fordított evolúciót végigjárva visszakerül Ubbo-Sathlához, egy Nagy Öreghez, aki lényege szerint minden élet kaotikus ősforrásának tekinthető.

“[A]laktalan massza[…] Fej, végtagok és szervek nélkül, szüntelenül hullámzó mozgással szabadult meg sáros hártyájától, attól az amőbaszerű alaktól, amely minden földi élet őstípusát jelentette.[…] A lény körül, egymás hegyén hátán, ott úszkáltak a mocsárban a csillagkövekből készült hírhedt és hatalmas táblák, amelyekre ősi istenek vésték fel felfoghatatlan bölcsességüket.”[10]

Kétségtelenül groteszkül szatirikus elképzelés ez az ember, valamint az élet és az élővilág eredetéről: minden élő egyetlen szubsztancia, a szörnyűséges és ocsmány Ubbo-Shathla különböző elváltozásaiból ered. Ez a kép már kevés rokonságot mutat az élet eredetéről való távol-keleti elgondolásokkal, sokkal inkább az abiogenezis-elmélettel rokonítható (az élet spontán keletkezése szervetlen anyagokból), azonban Smith a bugyborgó őskáosz felé helyezi az „ősi istenek” érthetetlen jelekkel teleírt tábláit. Vagyis ennek a káosznak, amelyből a földi élet kezdetét veszi, van valamiféle olyan, megelőző ősoka, amely nem magából a káoszból formálódik ki.

Ám arról, hogy ezek az ősistenek lényegük szerint kik, vagy mik volnának, vagy arról, hogy ők maguk honnan származnak, már nem kapunk további felvilágosítást: úgy tűnik, a világ eredete egy örökké felfoghatatlan rejtélyből nyeri forrását.

Az ember már nem tudja elolvasni azokat a jeleket, amelyekkel az ősi istenek tábláit írták – Smith, a rá jellemző fatalizmussal és cinizmussal mindenekelőtt azt szeretné sugallni, hogy a kapcsolat mindörökre megszakadt a kozmikus eredettel és a magasabb rendű világgal. Az élet, ahogy az számunkra, földi emberek számára jelentkezik, kétségkívül nem lehet több Ubbo-Sathla vég nélküli és értelmetlen osztódásánál.

 

* * *

 

[1] 1911-ben a Black Cat amatőr magazinban.
[2] A Vathek (vagy Vathek, egy arab történet illetve Vathek kalifa története) egy gótikus történet, amelyet Willam Beckford angol utazó és politikus írt, eredetileg francia nyelven.
[3] George F. Haas: As I Remember Klarkash-Ton
[4] Clark Ashton Smith: Nirvana. Saját fordítás.
[5] Clark Ashton Smith: Transcendence.
[6] Smith levele Lovecrafthoz 1933 március 1-én.
[7] Smith levele L. Sprague de Camp-nak 1953 november 3-án.
[8] Clark Ashton Smith: A hét parancsolat. In. Uő: Sarki Regék. Delta Vision Kft, Budapest, 2017. 35-65.o.
[9]  Clark Ashton Smith: A hét parancsolat. In. Uő: Sarki Regék. Delta Vision Kft, Budapest, 2017. 35-65.o.
[10] Clark Ashton Smith: Ubbo-Sathla. In. Azilum #10, 2018, május, 67-71.o.

 

Scroll to top
The Black Aether