Azilum #20 beleolvasó – John Buchan: A szellő a csarnokban

A Csavargók Klubja (The Runagates Club) egy 1928-ban megjelent John Buchan novellagyűjtemény, melynek tizenkét történetét a klub tagjai mesélik el. A kötet novellái közül négy szerepel az Azilum #20 magazinban (A zöld gnú, A szellő a csarnokban, Skule Skerry, A kör bezárul), melyek közül most Henry Nightingale történetébe olvashatunk bele.

A szellő a csarnokban (The Wind in the Portico, 1928) az Azilum #20 magazinban fog megjelenni Somogyi Gábor fordításában. Az Azilum #20 második beleolvasójában ebből mutatunk egy részletet. #NameTheTranslator

A magazin már előrendelhető a Dunwich Market vegyesboltban. Ne felejtsd el megrendelni az Azilum magazin jubileumi különszámát is, mely szintén elérhető a vegyesboltban.

 

* * *

 

Igencsak nehezemre esik Nightingale-ről beszélnem. Hírhedté tették a beduinokkal kapcsolatos üzelmei, de erről sosem volt hajlandó beszélni. Nagyjából harmincöt éves, karcsú, barna fickó volt, rendkívül rövidlátó, minek következtében olyan vastag szemüveget viselt, hogy lehetetlen volt megállapítani szeme színét. E fogyatékossága miatt kissé előre görnyedve járt és fürkésző tekintettel fixírozta társait, ezáltal belőle pont ki nem nézte volna az ember, hogy sivatagi törzsi seregek parancsnoka lenne. Azt hiszem, ereje részben különcségéből fakadt, mert követői úgy gondoltak rá, mint akin Allah keze nyugszik, részben pedig pengeéles észjárásából és rettenthetetlen  bátorságából. A világháború után visszatért a cambridge-i katedra mögé, kijelentve, hogy hála Istennek, életének egy fejezete immáron lezárult.

Mint mondtam, soha nem beszélt azokról a tettekről, amelyeken hírneve alapult. Ismerte a dörgést, és valószínűleg rájött arra is, hogy lelki egyensúlyának megőrzéséhez fátylat kell borítania arra a négy évre, amely időszakot idegei ennyire megsínylették. Tiszteletben tartottuk a döntését, és egyszer sem tereltük Arábiára a szót. Hannay egyik megjegyzése miatt mesélte el nekünk az alábbi történetet. A Fosse úton álló cotswoldi házáról beszélt, és annak kapcsán bevallotta, mindig elgondolkodott azon, hogyan semmisülhetett meg teljesen egy olyasféle kiterjedt kultúra, mint a római megszállás alatti Britannia úgy, hogy néhány úton, helységnéven és romon kívül más nyom nem maradt utána. Peckwether, a történész eltöprengett ezen és említést tett arról, hogy a római civilizáció mennyire beleivódott az angolszász kultúrába. – Róma csak alszik – mondta –; soha nem hal meg.

Nightingale bólintott. – Néha álmodik és beszél. Egyszer kirázott tőle a hideg.

Nem kevés noszogatás után előadta a történe tét. Nem igazán volt a beszéd embere, úgyhogy először leírta a gondolatait, és azt olvasta fel nekünk.

***

Van egy hely Shropshire-ben, amelyet tanácsos messzire elkerülni. Ludlow és a hegyek között fekszik egy sekély völgyben, amelynek nagy része erdő. A neve St. Sant, község egy nagy házzal és parkkal egy Vaun nevezetű patak mentén, mintegy nyolc kilométerre Faxeter kisvárosától. Furcsa nevekkel találkozik az ember arrafelé és még furcsább dolgokkal.

Épp egy hosszabb vakációmat töltöttem, és Walesből kocsiztam Cambridge-be. Mindez még a világháború előtt történt, nem sokkal azután, hogy megkaptam az ösztöndíjamat és a kutatásnak szenteltem az életem. Szép kora októberi éjszaka volt, telihold, és Ludlow-ban szerettem volna megvacsorázni és aludni. Körülbelül fél kilencre járt az idő, az út kihalt volt és jó állapotú, szóval kellemesen haladtam, amikor észrevettem, hogy valami nem stimmel a fényszórókkal. Nem volt nagy ügy, de mégis lehúzódtam egy ház kapuja elé még a falu határán kívül, hogy megnézzem, mi a baj.

Az út túloldalán feltűnt egy lovaskocsi, és két, háziszolgának látszó férfi szállt le a bakról és rakott ki néhány csomagot egy nagy kerekes hordozószekérre. A Hold fent volt már, így nem volt szükségem a lovaskocsi lámpájának gyenge fényére ahhoz, hogy lássam, mit csinálnak. Gondolom, egy kicsit ki akartam nyújtóztatni a lábamat, mert odaléptem hozzájuk. Nem hallották a jöttömet, és a kocsis úgy tűnt, elaludt a bakon.

A csomagok egy városi divatos üzlet szokványos szállítmányai voltak. Viszont azt vettem észre, hogy a két szolga nagyon óvatosan bánik velük, és amikor mindegyiket behelyezték a tolókocsiba, leszedték róluk az üzlet címkéjét, és sajátot ragasztottak fel helyettük. Az új címkék furcsán festettek, nagyok voltak és szögletesek, valami cím is szerepelt rajtuk nagy, fekete betűkkel. Ebben persze nem volt semmi különös, de a férfiak arckifejezése meglepett. Úgy tűnt, nagy lázzal végzik a munkájukat, és minél hamarabb túl akarnak esni rajta, ám mégis vért izzadnak, nehogy egy apró hibát is vétsenek. Mintha ez a rutinmunka hatalmas jelentőséggel bírt volna számukra. Közelebb léptem, hogy lássam az arcukat: fehér, sápadt és feszült volt a képük. A két férfi komornyik vagy inas lehetett, mindkettő idős, és megesküdtem volna, hogy rettegéssel tölti el őket a munkájuk.

Megkocogtattam cipőm talpát a kövön, hogy tudtukra adjam a jelenlétemet, és megjegyeztem, milyen szép éjszakánk van. Úgy megriadtak, mintha hullarabláson értem volna tetten őket. Egyikük motyogott valamit válaszul, de a másik megragadott egy csomagot, amely majdnem leesett, és emiatt mérgesen rivallt rá a társára, hogy legyen óvatos. Talán robbanóanyagot pakoltak?

Nem maradt sok időm, ezért továbbhajtottam. Azon az éjszakán, a ludlow-i szobámban, a kíváncsiságtól felcsigázottan megkerestem a térképemet és beazonosítottam azt a helyet, ahol a férfiakat láttam. A helység neve St. Sant volt, és kiderült, hogy a kapu, amelynél megálltam, egy előkelő birtokhoz tartozott, amelyet Vauncastle-nek hívtak. Ez volt az első látogatásom.

Akkoriban Theokritosz kritikai kiadásával foglalkoztam, és épp egy új katalógust állítottam össze a kéziratokból. Volt egy változata a Medici-kódexnek Angliában, amelyet Gaisford óta senki sem látott, és rengeteg fáradozásomba telt, mire megtudtam, hogy egy Dubellay nevű férfi magánkönyvtárában található. Írtam neki a londoni klubjába, és nagy meglepetésre a Vauncastle-birtokról érkezett a válasz! Furcsa levél volt, mint láthatják, szerzője legszívesesebben elküldött volna a pokolba, de ezt láthatóan nem tudta volna összeegyeztetni a lelkiismeretével. Több levelet is váltottunk, és végül engedélyezte a kézirat megvizsgálását. Nem marasztalt éjszakára, hanem megemlített egy kényelmes kis fogadót St. Sant-ben.

Második látogatásomra december 27-én került sor, mivel a karácsonyt otthon töltöttem. Már egy hete beállt a fagy, de aztán kissé megenyhült az idő; a hideg maradt, ólomszínű égbolt terült el a havas táj felett. Elhajtottam Faxeterből, és amikor felértem a völgybe, megjegyeztem magamban, milyen különösen fest ez a szomorú vidék. A hegyek túl kicsik voltak ahhoz, hogy lenyűgözzenek, körvonalukat főleg erdőségek homályosították el; de a hegytetők kopaszon meredeztek, és érdekes, szürke kis gömböknek tetszettek – vulkáni eredetre utaltak. Efféle látvánnyal Olaszország vadregényes tájain találkozik az ember, csak itt hiányzott a fény és a szín. Amikor megpillantottam a Vaunt a kifehéredett réteken kanyarogni, a Határvidék balladáinak sápatag vizei jutottak az eszembe. A téli, tar erdők látványa sem volt szívderítőbb. Sötétek, elmosódottak maradtak, mintha titkokat rejtegettek volna. Mielőtt beértem volna St. Santbe, a vidék már nem csupán szomorúnak, hanem egyenesen baljóslatúnak tűnt.

Szerencsével jártam a fogadóban. Az egyszintes házikók egyetlen utcájában világítótoronyként magasodott vidám ragyogásával a bárszalon vörös függönyei mögül. A beltér ugyanolyan kedvesnek bizonyult, mint a külső. Kivettem egy szobát, ahol ragyogóan égett a kandallóban a tűz, és egy faburkolatú teremben vacsoráztam, telis-tele régi fotókkal vézna kutyákról és hajlott hátú lovakról. Eléggé lehangolt voltam az utazástól, de e szívmelengető kényelemtől jobb kedvre derültem, és amikor a ház előrukkolt a legbecsesebb üveg portóival, meg kellett hívom a ház urát egy körre. Öregember volt, vadőr egykoron, felesége azonban jóval fiatalabb volt nála, és ő vezette tulajdonképpen a szállót. Szerettem volna megtudni valamit a kézirat tulajdonosáról, de a fogadós szűkszavúan nyilatkozott róla. A korábbi földesurat ismerte, a mostanit nem. Rengeteget hallottam Dubellay-ékről – a fogadós földesuráról, aki negyven éven át vadászott a saját kutyáival, az öccséről, az őrnagyról, aki Abu Klea-nál esett el; Jack plébánosról, akinek haláláig jó élete volt és mindenféle más emberekről. A „Deblay-k” nemeslelkűek voltak, bőkezűek, sokan kedvelték őket. De a birtok jelenlegi uráról semmit sem tudott vagy nem akart mondani nekem. Az uraság „nagy tudós” hírében állt, és mint megtudtam, semmilyen sportot nem űzött, és nem volt olyan kedélyes lélek, mint az elődei. Egy rakás pénzt költött a házra, de nem sok látogatója akadt. A fogadós az új tulajdonossal sosem találkozott a birtokán, pedig régen egész nagy vadászati reggeliket szerveztek a pázsiton és pompás kisbéres vacsorákat. Mire álomra hajtottam a fejem, eléggé letisztult kép alakult ki a fejemben arról az emberről, akit holnap fel kell keresnem. Tudós és megrögzött remete, aki kincseket gyűjt és szépítgeti a birtokát, és valószínűleg a könyvtárában tölti a napot. Már alig vártam, hogy találkozzak vele, mert a bohém és sportos emberekkel sosem találtam meg a közös hangot.

Másnap reggeli után a birtok felé vettem az irányt. Ugyanaz a borult idő fogadott, és amikor beléptem a kapun, úgy tűnt, hogy a levegő egyre fagyosabb és az ég is sötétebb lett. A helyet hatalmas fák árnyékolták be még téli ebben a hideg évszakban is. A hosszú utat ősi platánok szegélyezték, melyeken keresztül alig-alig lehetett keresztüllátni a befagyott parkra. Fogtam a holmimat és rájöttem, hogy majdnem dél felé haladok, és az út fokozatosan ereszkedik. A háznak egy mély medencében kellett állnia. A fák egy idő után megritkultak, míg végül áthaladtam egy vaskapun, és kiértem egy széles és gondozatlan pázsitra, ahol az elvadult borostyán és rododendron közepette feltűnt a ház oromzata.

Ennél azért szebbre számítottam – egy régi Tudor vagy Anna királynő korabeli épületfrontra vagy egy méltóságteljes György korabeli tornácra. Csalódtam, mert az épület eleje kiábrándítóan közönséges volt – alacsony és aszimmetrikus, inkább egy ház hátsó részéhez hasonlított, és felötlött bennem a gyanú, hogy valamikor megfordíthatták, és a korábbi konyhaajtóból főbejárat lett. Sejtésem megerősítést nyert, amikor észrevettem, hogy a tetőzet meredeken emelkedik, akár azok a süllyesztett New York-i felhőkarcolók, így az épület jelenlegi hátsó része lenyűgöző magasságba hághatott.

Nemcsak a hely furcsasága, hanem borzalmas állapota is felkeltette az érdeklődésemet. Mire költhette a tulajdonos a pénzét? Itt minden elhanyagolt volt – a gyep, a virágágyás, az ösvény – elburjánzott, vad. A kikövezett kapualj újnak tűnt, de a falakra ráfért volna egy tatarozás, a fa ablakkereteket évek óta nem festették, néhány üvegpanel be is repedt. A csengő nem szólt, szóval a kopogtatót kellett használnom, és kerek tíz percbe telt, míg végre kinyitották a kaput. Egy sápadt inas jelent meg nagyokat pislogva, az egyik a két férfi közül, akit októberben láttam a lovaskocsi mellett.

Folytatás a magazinban.

* * *

 

Az Azilum #20 már előrendelhető a Dunwich Market vegyesboltbanNe felejtsd el megrendelni az Azilum magazin jubileumi különszámát is, mely szintén elérhető a vegyesboltban.

A beleolvasó a korrektúra előtti szövegből származik.

"Nunquam explana aliquid"
Scroll to top
The Black Aether