Black Aether: A Mítosz elszabadul beleolvasó – Sas Csaba: Friedrich von Junzt

Friedrich von Junzt és az Unaussprechlichen Kulten ma már a Cthulhu-mítosz szerves részét képezi. Egyes elképzelések szerint a grimoár, Robert E. Howard fejéből pattant ki, aki úgy használta műveiben, mint H. P. Lovecraft a Necronomicont. Azonban, a Robert E. Howard Alapítvány idővel beismerte, hogy bizonyos érdekcsoportok nyomására voltak kénytelenek ezt a látszatot kelteni. A grimoár kézzelfoghatóbb, mint azt bárki is gondolná. Friedrich von Junzt életéről és az Unaussprechlichen Kulten útjáról 1974-ben jelent meg az első tanulmány.

Sas Csaba Friedrich von Junzt című novellája a Black Aether: A Mítosz elszabadul különszámában fog megjelenni. A magazin hatodik beleolvasójában ebből mutatunk két rövid részletet.

 

* * *

Sas Csaba

Friedrich von Junzt 

Részlet Prof. Ian Fessler Okkult ki kicsoda, avagy a nagy miszticista tabló című művéből
(Miskatonic Egyetemi Kiadó, 1974)

Friedrich von Junzt a nagyközönség előtt leginkább a pre-modern okkultizmust bemutató Unaussprechlichen Kulten szerzőjeként ismert, pedig tragikus élete önmagában is érdemes lehet a természetfelettit kutatni vágyók figyelmére. Bár a fősodorbeli tudományos közeg mostohán bánt a német antropológussal, az okkult tudományok iránt fogékonyak mindig is mérföldkőként tekintettek munkásságára. Von Junzt életrajzát és a könyv utóéletét, új megvilágításba helyező felfedezésekkel kiegészítve az alábbiakban tekintjük át.

Von Junzt 1795-ben született Kölnben, Valentin von Junzt sebészorvos és Alina Langenfeld prímabalerina fiaként. Az Oroszországból áttelepült Langenfeldek (korábban Lermontovok) több száz hektárnyi földet birtokoltak a Rajna-mentén, így a fiatal Friedrich jólétben, Európa nagy részét beutazva nőtt fel. A beszámolók szerit Friedrich éles eszű, eleven gyerek volt, aki már gyerekként számos nyelvet beszélt kitűnően: a német mellett többek között franciát, latint és ógörögöt, csakúgy, mint testvére, a nála hat évvel idősebb Bernhard.

Kettőnk közül mindig is ő volt a kalandvágyóbb. Nyaranta gyakran túráztunk a hegyekben, vagy kirándultunk a Köln környéki néma erdőkben. Néha, ha a szirupos melegben egy-egy elhagyatott tárnára, vagy sötét barlangra bukkantunk, óvatosan lemásztunk a mélybe, hogy megpihenjünk a hűvös sziklák között. Ilyenkor gyakran Bernhard egymaga hatolt be a legsötétebb üregekbe, hogy fitogtassa bátorságát és felvágjon előttem.”

1807-ben az egyik túra közben a fivérek aláereszkedtek a Birresborn jégbarlangba, de onnét csak Friedrich került elő törött karral, tépett ruhában. A fiú beszámolója szerint a barlang egyik járatában „kutyapofájú, görnyedt bestiák” rontottak rájuk, akik „pikkelyes karmaikkal” lerántották a bátyját a föld mélyére, és ő épphogy csak el tudott menekülni. Az eltűnés után a barlangot napokig önkéntes keresőcsapatok kutatták át, de csupán az idősebb fiú elejtett gyertyacsonkját találták meg.

Az eset kiemelt hírverést kapott, a Kölnische Zeitung hozzáértőket, hatósági személyeket, erdészeket, a barlangot jól ismerőket kérdezett meg az ügyről. Végül a különböző teóriákat összefoglaló cikk azt a következtetést vonta le, hogy a fiatalok minden bizonnyal az egyik oldalsó járatban voltak, amikor egy földcsuszamlás után törmelékkel tömődhetett el az alagút bejárata, amin vélhetőleg csak a jóval kisebb termetű Friedrich tudta átküzdeni magát. Tényként kezelték, hogy a fiú sokkot kapott és a trauma hatására hallucinált mindenféle fantazmagóriákat.

Az eset után Friedrich kortársai gúnyolódásának állandó céltáblájává vált, ezért a gyermekükért aggódó szülők magántanárt fogadtak az akkor 12 éves fiú mellé. Von Junzt egy későbbi levelében így emlékezett vissza erre az időszakra:

„Mindenki összesúgott a hátam mögött, az iskolatársaim hazugnak, flúgosnak, bolond orosznak neveztek. Voltak, akik egyenesen azt terjesztették rólam, hogy én magam öltem meg a bátyámat. Akkor határoztam el, hogy lerántom a leplet a világunk mögött meghúzódó sötét hatalmakról, amelyekkel első ízben találkoztam odalent a barlangban.”

 Von Junzt, egyetemi tanulmányait 1815-ben, a Heidelbergi Ruprecht Karl Egyetemen kezdte meg, ahol filozófiát tanult. Egyetemi értékelésében „nagy munkabírású, jó eszű” ifjúként jellemzik, aki sajnos nem rendelkezik a „philosophia gyakorlásához szükséges türelemmel”, illetve „a lét és a gondolkodás viszonyát vizsgálni kívánó szemlélődő állhatatosságával”. 1817-ben elolvasta a Pragmatikus érdekű antropológiát Kanttól, melynek hatására érdeklődése a kulturális antropológia felé fordult. Apjának így írt döntéséről:

Úgy érzem, a nyugati, görög alapokon nyugvó bölcseletek elérték határaikat és csak a felszínt kapargatják, így kénytelen vagyok az embertudományok felé fordulni, hogy a sokkal ősibb, primitívebb kultúrák vizsgálatával kapjak választ a kérdéseimre.”

Magisztrátusát 1822-ben, a Párizsi kazamaták okkult bacchanáliáit bemutató disszertációjával szerezte meg, melyben publikálta elhíresült térképét a Párizs alatt burjánzó rejtélyes alagutak hálózatáról. Kutatásainak eredményességéhez – és ahhoz, hogy nem tűnt el örökre a kazamatákban – nagyban hozzájárult későbbi barátja, Alexis Ladeau, akivel ez idő tájt ismerkedett meg az egyetemen: Ladeau befolyásos kapcsolatai révén a nem emberi koponyákat tároló calais-i osszáriumokba is eljutott. Az értekezés legnagyobb visszahangot kiváltó része kétségkívül a Szent Iván-éji emberáldozatokat tárgyaló fejezet, amely óriási felháborodást eredményezett a párizsi lakosság körében.

Annak érdekében, hogy kezeljék az egyre inkább elfajuló indulatokat – Párizs egyes kerületeiben önkéntesek szerveződtek, hogy megtisztítsák a várost a „boszokányoktól”, több helyen lincselés is történt –, a város vezetősége éjszakai rajtaütéseket szervezett a kazamaták területére. Azonban, csupán néhány inasfiút és kikötői munkást sikerült börtönbe küldeniük, ami akkor, elégnek bizonyult ahhoz, hogy a lakosság átmenetileg megnyugodjon. A valódi eredménnyel nem szolgáló hajtóvadászatért, von Junzt a várost behálózó korrupciót okolta:

Nyilvánvaló volt, hogy ezeken az összejöveteleken a legmagasabb rangú emberek is megfordulnak, akik pénzük és befolyásuk által kerülték el a hatóságokat. (…) Ráadásul, ekkor szembesültem először azzal is, hogy egyes emberek annyira sóvárognak az okkult tudás iránt, hogy képesek önként behódolni a sötét hatalmaknak.” 

Alexis Ladeau, aki korábban Napóleon alatt szolgált a waterlooi csatában, leszerelése után egy montmartre-i cipőgyárat igazgatott, melynek termékei nagy népszerűségnek örvendtek a párizsi nők körében. A disszertáció megjelenését követően, miután kiderült egyes titkos társaságokkal való kapcsolata, sorra kapta a halálos fenyegetéseket, amelyek odáig fajultak, hogy 1823 szeptember 12-én éjjel ismeretlen tettesek felgyújtották a cipőüzemet és a raktárt. Az eset után Ladeau-nak nem volt többet maradása a városban, még abban az évben a bretagne-i Saint-Malo-ba költözött, megmaradt vagyonából pedig hajót vásárolt és tonhalhalászatba kezdett. Innen küldözgette szívélyes hangvételű leveleit a Heidelbergbe visszatérő von Junztnak, aki válaszul hosszas beszámolókat írt aktuális kutatásairól.

Kettőjük levelezése vált később az Unaussprechlichen Kulten keletkezéstörténetének egyik legfontosabb forrásává.

Von Junzt korai leveleiben számtalanszor kárhoztatta azokat az egyetemi antropológusokat, akik szerinte „az íróasztal mellett ülve, sokadkézből származó beszámolók, vagy részeg hajósok meséire alapozva tesznek tudományos megállapításokat”. Úgy vélte, az antropológiának minél közelebb kell kerülnie vizsgálata tárgyához, hiszen a megfigyelői terepmunka a kutatás elengedhetetlen része. Köln Poroszországhoz való csatolása után a Langenfeld család birtokai nagy részét eladta – von Junzt jelentős vagyont örökölt, amelyet teljes egészében kutatásaira fordíthatott. 1825-től kezdve, saját maga által finanszírozott expedíciókat szervezett, amelyek célja minden esetben valamely okkult jelenség feltárása és rögzítése volt.

1827 tavaszán a Közel-Keletre utazott, hogy felkeresse a helyi misztikus kolóniákat, és átfogó tanulmányt írjon a szamáriai kabbalistákról. Október 17-én, mikor kíséretével a Jordán-völgyben táborozott, útonállók ütöttek rajtuk, akik a felszerelésük nagyobb részével együtt elrabolták a kutatási anyagok egy részét is:

Majd minden feljegyzés és tárgyi lelet odalett, csupán azokat a szefirákat ábrázoló vázlatokat sikerült megőriznem, amelyeket a mellényem zsebében tároltam.

A sikertelen expedíció után nem tért haza, hanem a Vörös-tengeren hajóra szállva Ázsiába utazott, hogy beszámolót írjon a belső-tibeti hullaevőkről. Az 1828-as Anthropologischen Forumban megjelent írás jelentős diplomáciai zűrzavart okozott, melynek okán a kínai császár vérdíjat tűzött ki von Junzt fejére. Végül egy ópiumszállító hajón sikerült kicsempészni az országból.

1829 februárjában Prágába utazott, hogy a gólemet ábrázoló rézmetszeteket gyűjtsön, májusban pedig már a padovai börtönben tanulmányozta a morfológia és kriminológia kapcsolatát. Szeptemberben áthajózott Afrikába, ahol elsőként jegyezte le a beduin emberáldozásokat. Beszámolója a sivatagba kikötözött foglyokról, akikről a homokvihar néhány óra alatt csontig leőrli a húst, olyan plasztikusra sikerült, hogy nem volt lap, amely hajlandó lett volna megjelentetni.

Az állandó utazások és a megfeszített munkatempó miatt 1830-ban kóros ideggyengeséggel a göttingeni szanatóriumba került. Kórlapja szerint az orvosok paranoid személyiségzavart állapítottak meg nála, melyhez állandó kényszerképzetek és rémálmok társultak. A feljegyzések szerint, egyik visszatérő álmában vészjósló árnyak próbálták őt elcsalni Birresbornba, ahol testvére, Bernhard, jégbe fagyva várta őt.

„Attól tartok, hogy számomra ismeretlen, természetfeletti erők akarnak tönkre tenni, bosszúból, amiért számukra veszélyes titkokat tártam fel”.

[…]

Annak érdekében, hogy kutatásait szélesebb körben ismerté tegye, könyvírásba fogott, melynek eredményeként 1835-ben papírra vetette az Unaussprechlichen Kulten első vázlatait. Ezt a kéziratot, amely még „A transzcendentális okkultizmus megfigyelése és vizsgálata” alcímet viselte, a kölni állami levéltárban tárolták 1923-ig, majd árverésre bocsátották. Bár a licit nyertesének kilétére sohasem derült fény, egyes beszámolók szerint a kézirat Aleister Crowley saját könyvtárába került.

Von Junzt 1837-től újabb expedíciókon vett részt, és ekkor rögzítette megfigyeléseit a kelta szarvas-isten imádatról a cornwalli bányavidéken. Lenyűgözte a kelta folklór, melyet „további kutatásra érdemesnek” talált, azonban a szeptemberi bányászlázadás miatt kénytelen volt elhagyni a vidéket. Természetesen nem pihent, Indiába utazott, ahol részletes esettanulmányt ír a Gangesz-folyó által életre keltett holtakról.

A Perzsa útját követően tesz említést először levelezésében azokról a hieroglifákkal sűrűn teleírt jegyzetekről, melyeket állítása szerint az ógörög Necronomiconból másolt ki.

„Egy kisebb birtok árát fizettem ki annak a helyi kalmárnak, aki elvezetett az Iszfahántól északra fekvő hegyekbe, ahol a szóbeszéd szerint a leprások laktak földbe vájt üregeikben. A kalmár csak a tárnák bejáratáig kisért el, bármennyit ígértem, nem volt hajlandó belépni a barlangokba, egyedül kellett tovább mennem.

Már a bejárat előtt markánsan érezhető volt a rothadás bűze, ezért mielőtt beléptem, kendővel takartam el az arcomat. Pár méter után már rongyokba burkolózott, imbolygó alakok közelítettek felém, de egyikük sem mert az olajlámpa fénykörébe lépni; be kell valljam barátom, ezt akkor és ott egyáltalán nem bántam…”

Folytatás a magazinban.

* * *

A Black Aether: A Mítosz elszabadul különszám 2021. augusztus 16-ától lesz előrendelhető. A beleolvasó a korrektúra előtti szövegből származik.

Borítókép: az Unaussprechlichen Kulten nevű death metal csapat 2017-es, Keziah Lilith Medea (Chapter X) című albumának borítója, amelyet Rodrigo Pereira Salvatierra készített

 

"Nunquam explana aliquid"
Scroll to top
The Black Aether